Miután az iskolakezdés napján Nyáry Krisztián az olvasási nehézségekről írt, Dragomán György is megosztotta saját diszlexiájának történetét. Facebook-bejegyzésében az erdélyi születésű szerző arról ír, hogy az olvasás miért tűnt sokáig „grizzlyvadászatnak”, és mi kellene ahhoz, hogy a diszlexiás gyerekek több figyelmet és segítséget kapjanak.
Az olvasás leküzdhetetlen grizzlymedvéje
„Könyvek között nőttem fel, azt hittem, könnyű lesz nekem írni és olvasni”
– kezdi írását Dragomán.
Felidézi, hogy volt egy kedvenc kitalált karaktere, a „Karl May regények ihlette vadnyugati indián fantázia-kalandjaim hőse, Árpi”. Az édesapja nevezte így el – mint később Dragomán megértette, poénból.
Az író sokat rajzolt gyerekkorában, és mindegyikre ráírta Árpi nevét: „Vagyis inkább oda véstem, mert ökölbe szorítottam a kariókát (így hívtuk Erdélyben a filctollat), valahogy úgy, ahogy Árpi fogta a bowie kését, amivel nekiugrott a grizzly medvének, az volt a legnehezebb az egész rajzolásban, azokat a betűket a papírba vésni valahogy. De azért mindig sikerült (…).”
Aztán bekerült az iskolába, és rájött, hogy az írás sokkal nehezebben megy neki, mint gondolta, sőt, az olvasás is kihívást jelentett.
„A betűket külön-külön még láttam, de szavakká sehogy se tudtak összeállni,
és a kis, papírból kivágott szótag-kártyák, amikből előbb szavakat, aztán mondatokat kellett volna összerakni, végképp sehogy se akartak megnyílni előttem. Pedig én nagyon akartam olvasni.”
A könyvet korábban már 30 különböző nyelvre lefordították.
Tovább olvasokDe a kis Dragomán próbált jól megtanulni olvasni, ám bárhogy követte az ujjával a sorokat vagy szótagolt hangosan, a szavak összecsúsztak a szeme előtt. „Nagyon nehéz volt, igazi grizzlyvadászat. Sokáig azt hittem, mindenkinek ugyanolyan nehéz olvasni, mint énnekem, és küzdöttem, ahogy csak az erőmből tellett. Nagyon akartam már végre olvasni magamnak” – idézi fel.
Egyszer aztán „csoda történt”, és egy Fekete István-regényt magától el tudott olvasni, de kissé szokatlanul:
„A szavak a fejembe ugrottak a lapról, de nem betűnként, hanem egyben, sőt, néha nem is szavakként, hanem félsoronként egymásba tapadva.
Olvastam és olvastam és olvastam, és addig nem aludtam el, amíg vége nem lett a könyvnek. Máig nem tudom, mi történt akkor, de onnan kezdve, ha nyomtatott szöveget láttam, beleugrottak a fejembe a sorok.”
Persze sokkal később értette meg, hogy nem minden gyereknek volt ugyanilyen nehéz útja, ahogy a diszlexiának is csak jóval később adtak nevet. Dragomán felhívja a figyelmet, hogy ma is „sok gyerek viaskodik az olvasás leküzdhetetlen grizzlymedvéjével”, és rajtunk múlik, hogy mennyire könnyítjük meg a dolgukat.
„Az olvasási nehézségek mára már jól diagnosztizálhatóak, és léteznek személyre szabott, hatékony módszerek a leküzdésükre. De ehhez figyelem kell, megértő odafordulás, szakértő tudás, jó szándék, tapasztalat. Megfelelő mennyiségű szakember és eszköz, hogy mindenkinek időben lehessen segíteni, hogy
egyetlen gyereknek se kelljen azt éreznie, hogy magára hagyták ebben a mélyen reménytelennek tűnő, kínlódó küzdelemben”
– foglalta össze.
Nyitókép: Magvető
