Bár írás (és így olvasás is) több ezer éve létezik, az, ahogyan az emberek viszonyulnak hozzá, jócskán megváltozott az utóbbi néhány évszázadban. Az írás megjelenése után nagyon hosszú ideig elenyésző volt az írástudók száma, így az olvasás sokáig szükségszerűen közösségi tevékenység volt. Azok, akik ki tudták betűzni az írást, felolvasták a többieknek. Alberto Manguel olvasáskutató leírja, hogy kb. Kr. e. 500-tól a középkorig tartott az az időszak, amikor még maguk az írók is arra számítottak, hogy szövegeiket inkább hallgatni fogják, mint olvasni.

Szent Ágoston 4. században keletkezett Vallomások című művében az olvasásban elmélyedő Szent Ambrust figyeli, és a magában olvasó férfit egyáltalán nem tekinti szokványos jelenségnek: „Olvasás közben szemei a lapokon jártak, szíve az értelmet fürkészte, ajkai és nyelve pihentek. (…) Vagy esetleg azért nem akart hangosan olvasni, nehogy az odafigyelő és érdeklődő hallgatóságnak a szerző homályos helyeit, s egynémely nehezebb kérdést magyaráznia és fejtegetnie kelljen; ha ugyanis idejét erre fordítja, nem tanulmányozhat vala át annyi könyvet.” (Ford. Dr. Vass József)

A 12. század fordulópont volt, mert az ekkortájt megjelenő központozás, a nagy kezdőbetűk és az egyértelmű tagolás egyre könnyebbé tették a csendes olvasást. Később, a könyvnyomtatás feltalálásával pedig jóval több ember számára váltak elérhetővé a könyvek, így az írni-olvasni tudás is felvirágzott. De még ekkor is, egészen a 17. századig a közösségi olvasás volt a megszokott:

a hétköznapi ember számára az olvasás szociális aktivitás volt, csűrökben, kocsmákban, műhelyekben került rá sor.

A 18-19. században azonban a csendes olvasásé lett a főszerep. Bár az olvasásra nem gondolunk úgy, mint felforgató tevékenységre, mégis lehet, hogy az egyik kulcsa volt a fokozatosan feléledő individualizmusnak. A papírral, könyvvel való elvonulás lehetővé tette ugyanis az embereknek, hogy a szöveggel a maguk módján, a szóbeli interpretáció befolyásától függetlenül találkozzanak. Volt idő, amikor épp ezért meg is ijedtek ettől a csendes, magányos tevékenységtől, és

attól féltek, hogy az ágyban egyedül olvasó nőknek egyre több erotikus vagy esetleg veszélyes gondolata támad.

A néma olvasás személyes, privát dialógust hozott létre az olvasó és az író között, ami erősítette a független gondolkodást és a társadalmi normák megkérdőjelezését. Az írástudók számának növekedése pedig egyre több embert vezetett új világokba, olyan világokba, melyek az emberen belül, annak önálló fantáziájában bontakoztak ki.

Bár manapság a csendes olvasás számít átlagosnak, még mindig vannak előnyei annak, ha hangosan olvasunk. Egyes kutatások úgy találták, hogy az emberek jobban emlékeznek szavakra vagy szövegekre, ha hangosan olvassák fel őket. Ekkor ugyanis az agy másként működik, hiszen egyszerre dolgozza fel a vizuális és az auditív információt, és ez segítheti a szöveg megértését és emlékezetbe vésését is. Ezen kívül a hangos olvasás kiváló módja annak, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, akár gyerekeknek olvasunk fel, akár egy barát társaságában vagy egy olvasókör tagjai között olvasunk. És ne feledkezzünk meg a hangoskönyvekről sem, melyek visszahozzák a szóban előadott történetek erejét.

A csendes olvasás története egyelőre sokkal rövidebb, mint a hangos olvasásé. Ami egykor néhányak által uralt társas tevékenység volt, az mára a magányos időtöltés egyik legáltalánosabb formája.

Forrás: Book Riot