A norvég Seierstad először a szeptember 11-i terrortámadás után, tudósítóként érkezett Afganisztánba. Ekkor találkozott Shah Muhammad Raisszal, akinek történetét A kabuli könyvárus című sikerkönyvében mesélte el. (Shah kitartó küzdelméről a tálibok ellen egy korábbi cikkünkben számoltunk be.)
Húsz évvel később Seierstad egyike annak a néhány újságírónak, akik a 2020-as tálib hatalomátvétel után visszatértek Kabulba. Az ott tapasztaltakról új kötetében, az The Afghansban (Az afgánok) számol be. Az író a Guardianen megjelent interjúban beszélt találkozásáról a Talibánnal, az afgán lányokat sújtó tiltásokról és A kabuli könyvárus következtében kirobbant jogi csatáról.
Női szemszög és rágalmazás
Seierstad munkásságában központi szerepet játszik az eltökéltség, hogy a közelmúlt történéseit a kabuli nők szemszögéből mutassa be. Érdekes módon éppen ez az, ami A kabuli könyvárus esetében egy egyévtizedes pereskedéshez vezetett.
A címszereplő Rais 2002-ben megnyitotta otthonát az író előtt, a könyv megjelenése után azonban rágalmazás és a magánélet megsértésének vádjával pert indított ellene. A könyv ugyanis, bár híven beszámolt a férfi hősiességéről, a családját gúzsba kötő patriarchális értékekre is kitért.
Seierstad úgy látja, Afganisztán és a nyugat, valamint a fundamentalizmus és a liberalizmus konfliktusa mellett az oktatásra vágyó nők és az elnyomó férfiuralom közti mindennapos küzdelemre is figyelmet kell szentelni. Kritikusai ezzel szemben azzal vádolták, hogy nyugati nőként kihasználta vendéglátóját és kolonizáló hozzáállással számolt be a helyi szokásokról.
A pert egy fellebbezést követően Seierstad nyerte: a norvég bíróság felmentette Rais vádai alól, és megállapította, hogy A kabuli könyvárus őszinte képet festett a férfi családjáról.
A menekült és a tálib
Seierstad új könyve három afgán történetén keresztül mesél a tálib hatalomátvétel utáni Kabulról. Az első Jamila, egy afgán menekült, akivel Norvégiában találkozott. A nő rendkívüli élete a vidám és eltökélt ellenállás története: először a gyerekbénulással küzdött meg, majd az elvárással, hogy bátyjaival ellentétben tanulás helyett maradjon otthon. Az iskola befejezése után Jamila egy helyi szervezetben küzdött az afgán lányok és nők taníttatásáért – amíg 2020 után menekülni nem kényszerült.
Az afgánok második főszereplője Bashir, egy tálib vezető. Miután Seierstad megérkezett Afganisztánba, egy újságírón keresztül felkereste a helyettes külügyminisztert, és elmondta, hogy a Talibán egy magas rangú tagjával szeretne beszélni. A miniszter először csak nevetett („A mi mozgalmunkban nem beszélnek az emberek” – tájékoztatta Seierstadot), aztán mégis megadta az engedélyt.
Így jutott el Seier Bashirhoz, aki egy, az amerikai hadsereg távozása után üresen maradt villában lakik. A férfit abban a szellemben nevelték, hogy bosszút álljon apjáért, akit a biztonsági erők végeztek ki; tizenhatévesen bombákat telepített, húszévesen gerillavezérként harcolt az amerikai csapatok ellen.
A tálib vezetőség újdonsült magabiztosságát mutatja, hogy Bashir beengedte a norvég tudósítót a házába. Seierstad megfigyelőként részt vehetett a család életében, és hosszasan elbeszélgetett a férfi feleségeivel és lányaival, akik amúgy sem hagyhatták el a ház területét.
Egyre több tiltás
Jamila és Bashir története között feszül a harmadik nézőpont, ami egy fiatal afgán lányhoz tartozik. Ariana – akinek Jamilához és Bashirhoz hasonlóan nem ez a valódi neve – a 2020 előtti reformoknak köszönhetően végigjárta az iskolát, és a hatalomátvétel pillanatában szinte karnyújtásnyira volt attól, hogy jogi diplomát szerezzen.
Azóta Ariana életéből kiveszett minden szabadság, szülei pedig – akik a megbukott afgán kormány embereiként továbbra is büntetéstől rettegnek – arról győzködik, hogy adja fel a relatív liberalizmus éveiben felépített álmait és fogadja el a valóságot: egy elrendezett házasságot és egy törvények nélküli Afganisztánt.
„Csak még rosszabb lett a helyzet – mondta a Guardiannek Seierstad, miután a Talibán minden tizenegynél idősebb lányt eltiltott az iskolától. – Ariana elküldött egy videót a húgáról, akinek aznap volt az utolsó tanítási napja. Egyre csak sírt és azt ismételgette, »nem akarom abbahagyni«. És még csak nem is arról van szó, hogy iskola helyett majd elfoglalhatja magát valamivel. Aki nem jár iskolába, az a házát sem hagyhatja el.”
Nyitókép: Wikimédia
(Guardian)
