Elindult Ott Anna podcastjának második évada, az első vendég Nyáry Krisztián volt. A második Gyurkó Szilvia jogász, gyermekjogi szakértő és aktivista, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója és vezetője. Beszélgettek anyává válásról diploma után, transzgenerációs örökségek váratlan felbukkanásáról, arról, hogy mi borítja ki gyerekjogi szakemberként, valamint a saját kiégéséről és válásáról is.

Kihívást jelentett rögtön diploma után gyereket vállalni

Nem neki, inkább a lánya apjának volt fontos, hogy legyen gyerekük, így Gyurkó 26 évesen, a diplomaosztóján már terhes volt.

„Nem voltam türelmes anyuka.

Volt bennem egy nagyon nagy éhség, hogy megmutassam, hogy ki vagyok, mire vagyok képes,

és ebben az időszakban egy kisgyerekkel otthon lenni nem volt könnyű, nem is csináltam sokáig. Mikor a gyerek két és fél éves lett, fokozatosan visszamentem dolgozni. Igazából otthonról, meg a baba mellől első pillanattól fogva csináltam dolgokat, sok tudományos munkát olvastam, meg feldolgoztam, kutatásokban segítettem másoknak.”

Lehetne az élete mottója, hogy ezt senki nem mondta előre

Úgy érzi, folyamatosan olyan dolgokat csinál, amikről, ha előre mondják, hogy ilyenek lesznek, akkor lehet, hogy bele sem vág. Igazán jó mintákat sem kapott a felmenőitől: 

„azt éltem meg, hogy tulajdonképpen mindent ki kell találnom”.

Ennek apropóján szóba jött az is, mennyire fontos az informáltság, gyerekek esetében is:

„Vesszőparipám, hogy gyerekkorban egy csomó mindenről lehetne beszélni, hogy mi a család, hogyan működik. (...) Nem tanítjuk a gyerekeket például háztartásvezetésre, pénzügyekre, alapvető dolgokra.”

A hiányzó minták pótlásáról azt mondta: „Azt csináltam az elejétől fogva, hogy utánanéztem néhány dolognak. A gyerekorvoslás például egy nyúlüreg, hogy mi legyen a köldökcsonkkal, mit hova olajozzon az ember, mi legyen a koszmóval, tehát ezeregy dolog. Mindenkinek határozott iskolái meg hitei vannak, és így lehet nagyon gyűlölni azt, aki valami mást gondol, mint te. Én az elején picit utánaolvastam, és amikor találtam olyat, akiről azt gondoltam, hogy oké, onnantól kezdve nem voltam kíváncsi másra, letettem a voksomat egy-egy irány mellett.”

Gyermekbántalmazásos ügyekkel dolgozni kisgyerek mellől

A kislánya még csak pár hónapos volt, amikor Gyurkó közreműködött a Családi iszonyok című könyv megszületésében: a tanulmánykötet a családon belüli erőszakkal foglalkozott. 

„Lehet, hogy bizarrul hangzik, de nekem nagyon sok erőt adott a saját szülőségemhez, meg úgy egyáltalán ahhoz, ahogyan a világot látom, hogy volt egy képem arról, hogy kik azok a nők, akik az újszülött csecsemőket megölik, és ehhez képest a valóság mennyire más.

Hogy mennyire kiszolgáltatottak, magukra hagyottak, cserben hagyottak,

hogy mennyire nem az ő rosszaságukról, döntésükről szól ez sok tekintetben, hanem arról, hogy a környezetük, nagyon sok esetben a családjuk elfordul tőlük.”

Ez a tudás abban is segítette, hogy jobban lássa, mit tud tenni másokért, hogyan lehet megelőzni az ilyen eseteket. Ami őt kiborítja, az inkább az állatok bántalmazása és a természetkárosítás, mert abban nem érzi magát cselekvőképesnek: „Valószínűleg el kéne kezdenem önkénteskedni egy állatmenhelyen”.

A saját traumás öröksége hajtotta, hogy gyerekjogokkal kezdjen foglalkozni

„Az az igazság, hogy ha nagyon a szívem mélyére nézek, akkor azt mondom, hogy én nem szeretem a gyerekeket. Nem az vagyok, aki egy játszótér mellett nem tud úgy elmenni, hogy oda ne menne a gyerekekhez, és hozzám se futnak oda a gyerekek.”

Sok idő és terápiás munka hatására végül rájött, hogy az a drive, ami a gyerekvédelem felé hajtotta, a saját és a bátyja gyerekkorából táplálkozik. Emellett a transzgerenációs öröksége is hatott rá:

„Már több mint tíz éve jártam akkor terápiába, amikor elkezdtem álmodni szexuális erőszak történetekkel. És egyszer csak beütött a nagymamám története, a második világháborús szovjet katonáktól és egyébként a családon belül is elszenvedett szexuális abúzus. Felnőtt fejjel az ember már érti az elejtett félszavakat. 

És hogy ő ennek kapcsán mit adott át az anyámnak működésben, intimitásban, pontosabban az intimitástól való félelemben, a felnőtt férfiaktól való félelemben.”

Sokáig úgy gondolta, azért tudja olyan jól kezelni a nemi abúzusos ügyeket, mert nem érintett, ma már úgy látja, inkább az az oka, hogy ezzel öntudatlanul is elkezdte feldolgozni magában ezt az örökséget.

Az erőszaknak nincs mértékegysége

A bántalmazással kapcsolatban az aktuális kutatási eredményekre is hivatkozott:

„Ma már tudjuk a neurobiológiai vizsgálatokból, hogy ugyanaz az agyterület aktivizálódik a verbális erőszaknál, az érzelmi bántalmazásnál, mint a fizikainál. Ha látod az erőszakot, ha megütnek, ha szavakkal vernek, ugyanaz az agyterület kapcsol be, ami azt jelenti, hogy az agyunk nem tesz különbséget a között, amikor azt mondják rád, hogy te büdös picsa, dögölj meg, és akkor, ha valaki odamegy és ad neked egy tockost. (...) 

Nagyon sok esetben bizalmi személy követi el a gyerekekkel szembeni visszaélést,

ami azt jelenti, hogy valószínűleg olyan környezet alakul ki, amiben a gyerekkel szemben elkövetett bántalmazást valamilyen módon normalizálják, amikor valamilyen módon van egy félrenézés, vagy egy elfogadottsága ennek.”

Fontosnak látta azt is kiemelni, hogy „(n)incs olyan, hogy egy gyereket egy intézményben bántalmaznak, és csak a bántalmazó a felelős. Nincs ilyen, ezt ki tudom jelenteni. Mindig van, aki sejti, mindig van, aki tudja, mindig van, aki úgy dönt, hogy inkább nem tudom, mindig van, aki azt mondja, hogy inkább távolabb megyek, hogy ne kelljen látnom, és mindig van olyan, aki köt egy kompromisszumot ezek kapcsán. És az ő felelősségükről is legalább annyira beszélnünk kell, nem azért, hogy megítéljük őket, vagy pálcát törjünk felettük, hanem hogy ezekből tanuljunk és biztonságosabb intézményeket alakítsunk ki.”

„Szilvi vagyok, munkafüggő”

A segítő szakmákban gyakran jelentkező túlmunka és kiégés őt is elérte, és az anyaságára is kihatott: 

„Elfogadtuk, hogy amikor az ember valamit a hivatásának tekint, nem mond nemet, és mindenkinek minden módon elérhető.

De arról, hogy ennek milyen ára van, ritkán beszélünk, ahogy arról is, hogy ezt az árat nagyon sokszor a család is megfizeti.

Én ezt nagyon rosszul csináltam, és ezzel nem szembesültem akkor, amikor benne voltam, csak sokkal-sokkal-sokkal később. Adott esetben nem voltam elérhető, vagy nem úgy voltam elérhető, ahogy a gyerekem azt igényelte volna, emiatt folyamatosan bűntudatom volt, és nagyon ritkán tudtam kizárólagosan megérkezni a gyerekemmel közös helyzetekbe. Az együtt töltött minőségi idő komoly kárt szenvedett.”

A túlmunka és a saját munkafüggése aztán egyenes úton vezetett a kiégéshez, és szerencsésnek tartja magát, hogy miután ezt felismerte, volt lehetősége kiszállni a mókuskerékből. Így is hónapok kellettek viszont, mire „színesedni kezdett a világ”.

Azzal nehéz volt szembesülnie, „hogy már el se hiszi a családod, hogy valóban elérhető vagy, hogy

be kell bizonyítanod, hogy nemcsak mondod, hanem tényleg ott vagy.

És itt megint nem a fizikai jelenlétről beszélünk, hanem az érzelmi elérhetőségről, hogy meg kell tanulnunk beszélni egymással, meg kell tanulnunk kimondani dolgokat. 

Amit megtanult ebből, hogy mennyire megéri megdolgozni azért, hogy ő jól legyen, mert csak akkor tud ott lenni másoknak, gyerekeknek, a családjának, ha előbb ő maga rendben van.

A beszélgetést – és a korábbi epizódokat – megtalálod a Könyves Magazin Spotify csatornáján és Youtube-on.

Ha megosztanád a gondolataid, kérdéseid, tapasztalataid, történeted a podcastban felmerülő témákkal kapcsolatban, írj nekünk az eztsenkinemmondta@konyvesmagazin.hu e-mail címre!