![Krusovszky Dénes: Negyvenegy [Egy kiállítás képe]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/20514/fe_580_320_egy_kiallitas_nagy.jpg "egy kiállítás képe ludwig múzeum nagy")
Krusovszky Dénes: Negyvenegy
(Ha száz évig élek is)
A gyerekek fognak felébreszteni, kinyitom majd a szemem, és bezúdul rajta a fény.
Még nem leszek magamnál, amikor felhúzzák a sötételőket.
Nevetések és sikolyok, elfordulnék, de nincs hova.
Vajon a nevetésbe bele lehet fulladni?
Felkönyökölnék, de nem lesz erőm, aztán mégis csak összeszedem magam.
A takaró, amit le fogok magamról rúgni, nyirkos lesz.
Valamiért minden éjjel verejtékben úszom.
Régen nem így volt, de most így van, és már így is marad, alighanem.
Miközben a ruháikat válogatom majd, folyton ki kell hajtanom a címkéket, hogy lássam, melyik kié.
Úgy összenőttek, hogy szinte megkülönböztetni sem lehet egyik pulóvert a másiktól.
Végül mégis megoldom majd valahogy, meg amúgy sem számít.
Volt már, hogy a nagyobbra adtam a kisebb nadrágját, és csak az utcán vettem észre, hogy minden lépésnél a lábszára közepéig felcsúszik rajta.
Tél volt, ezt elfelejtettem hozzátenni.
Igaz, őt nem zavarta, soha nem zavarja, megteheti, hogy ne foglalkozzon ilyenekkel.
Ezúttal mindenesetre igyekszem majd pontosabban válogatni.
Miközben hajtogatom a címkéket, fejben számolni fogok megint.
Ha nem tehetek mást, mindig számolok.
Az elalvás ellen és az elalvásért is, hogy teljen az idő, és hogy ne teljen olyan gyorsan, azért is. Biztosan van, aki imádkozik ilyenkor, de az nem én vagyok.
Azt számolom majd megint, hogy mennyi évem lehet még hátra.
Néha a húsz is beláthatatlanul soknak tűnik, máskor meg sírni tudnék, ha eszembe jut, hogy már túl vagyok a felén.
A felén, de minek?
Napról napra itt válogatom a ruhákat, miközben a gyerekek fulladozva nevetnek, és én magamban számolok.
Soha sem lesz vége, de aztán amikor mégis, annak a gondolata is elviselhetetlen.
Reggelit legalább már nem egyedül kell csinálnom.
Mire a konyhába érek majd, elő lesz véve a müzli meg a tej is.
A kanalat viszont én fogom odaadni, az valahogy nekem esik kézre.
Néha úgy fogom meg a hideg fémet, hogy a hüvelykujjammal rögtön dörzsölök is rajta egyet.
Nem tehetek róla, gyerekkoromban láttam azt a kanálhajlítót, és azóta ezt csinálom.
Mi is volt a neve?
Nem mintha számítana, de azért néha igyekszem odafigyelni, hogy ne dörzsöljek túl sokat.
Vagy legalább ne a gyerekek előtt.
Ha befejezték majd a reggelit, egy nedves ronggyal át fogom törölni az asztalt, mert folyton összecsepegtetik.
Legközelebb az előszobában látom majd őket.
Már kabát van rajtuk, a cipőt kötik, ha nem szólnék rájuk külön, köszönés nélkül mennének el.
Aztán megint ott lesz az a hirtelen üresség, szinte beleszédül az ember.
Még mindig számolni fogok, direkt lassan, hogy ne jöjjön ki túl sok, de ha túl kevés, belegyorsítok.
Közben nekem is el kell majd készülnöm, de az nem tart semeddig.
Még negyvenegy, úristen, az már túl sok lenne.
Újrakezdem inkább.
Aztán elfelejtem majd, hol tartok.
2020. AUGUSZTUS 20. – 2023. JANUÁR 1.
Az időgép egy olyan, egyelőre csak elméletben létező szerkezet, melynek segítségével a múltba vagy a jövőbe repíthetjük fizikai testünket. A Ludwig Múzeum új kiállítása nem az időutazás tudományos-fantasztikus lehetőségével foglalkozik, hanem az idő és a művészet viszonyát vizsgálja különféle szempontokból, és magukat a műveket tekinti olyan időgépeknek, melyek lehetővé teszik számunkra a mentális utazást. További infók>>
Benczúr Emese: Ha száz évig élek is (Should I live to be a hundred), 1997–
ruhacímke, hímzés, változó méretek
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
© [a szerzői jog tulajdonosa]
