Manapság legtöbbször ha a természetről van szó, akkor a klímaváltozás, az éghajlati katasztrófa vagy a globális felmelegedés témái kerülnek előtérbe, mintha a természettel való ismerkedést a gyerekkorban hagytuk volna. Félreértés ne essék, a klímakatasztrófa egy létező és fontos dolog, viszont az általánosságban igaz, hogy a természet iránti őszinte érdeklődés ritkán jelentkezik a mindennapokban. Pedig a környezetünk roppant izgalmas, tele intelligens növényekkel és a Fényevők című könyv meg is mutatja, miért.
Zoë Schlanger az amerikai The Atlantic klímaváltozásról tudósító újságírója, régóta foglalkozik természettudományos témákkal, ez a könyv pedig egy bevezetésként szolgál a botanikába, a növény és ember kapcsolatába, illetve az ember szerepére a természetben. Schlanger számtalan izgalmas és figyelemre méltó növényi történeten keresztül meséli újra a Föld történetét, bemutatja a legújabb kutatásokat, különböző kutatókkal készített interjúkat és kritikus kérdéseket vet fel a tudat és az értelem fogalmairól, mint például, hogy mi számít intelligenciának vagy kreativitásnak, hiszen ezek a fogalmak a növények szintjén is léteznek. És nem is akárhogy!
Zoë Schlanger: Fényevők – Mit árul el a növényi intelligencia a földi élet titkairól? (részlet)
Az északnyugat-csendes-óceáni térségben, a Hoh-esőerdőben vagyok, ahol mindent titkok hatnak át. Nem is ok nélkül. Hiszen amit a tudomány az itt zajló biológiai folyamatokról tud, az jelentéktelenül kevés ahhoz képest, amire egyelőre képtelen magyarázatot adni. Körülöttem mindenütt összetett adaptív rendszerek működnek. Minden élőlény bonyolult kapcsolatrendszerben áll a környezetével, a leghatalmasabbaktól a legparányibbakig. A növények a talajjal, a talaj a benne lakó baktériumokkal, a baktériumok a növényekkel, a növények a gombákkal és a gombák megint csak az anyafölddel. A növények pedig az állatokkal is, amelyek lelegelik vagy beporozzák őket – meg persze egymással.
Ez a gyönyörűséges zűrzavar ellenáll minden kategorizálásnak.
Miközben ezek a gondolatok járnak a fejemben, felmerül bennem a jin és jang, az ellentétes erők fogalma. Jól tudjuk, hogy az életet formáló hatások szakadatlan változásban vannak. A virágokat beporzó lepkék ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint amelynek az egyedei hernyókorukban felfalják a növények leveleit. Vagyis a növénynek nem áll érdekében, hogy elpusztítsa a belőle lakmározó hernyót, mivel az majd azzá az élőlénnyé alakul át, amely a virágporát terjeszti. Persze azt sem hagyhatja, hogy a hernyók teljesen lerágják a leveleit, hiszen nélkülük képtelen fénnyel táplálkozni, és elpusztul. Így hát az ostromlott növény, amely már hatalmas önuralmat tanúsítva elvesztette néhány levelét, egy idő után fellázad, és bölcsen elkezd hernyóriasztó vegyületeket termelni. Ekkorra a hernyók java része már kellőképpen belakmározott belőle ahhoz, hogy életben maradjon, átalakuljon és beporozzon. A helyzet minden résztvevője hajszálnyira kerül a pusztulástól, hogy végül tovább éljen és viruljon. Ezt jelenti a kölcsönös függés és versengés vonzása és taszítása. Nagyobb léptékben nézve egyelőre senki sem győzött. Minden szereplő továbbra is a helyén van: állatok, növények, gombák, baktériumok. Végeredményként valamiféle szüntelen mozgásban lévő egyensúlyt kapunk.
Mint rájöttem, ez a vonzás, taszítás és egybeolvadás az óriási biológiai kreativitás jele.
Ennek az összetettségnek a felfogása tudomány és filozófia közös szakmai kihívása, és mindenkié, aki megáll, hogy rácsodálkozzon. Ez a nyüzsgő élet annyi ideig sem marad változatlan, hogy alaposan szemügyre vehessük. Első megközelítésben észszerűnek tűnik, hogy leszűkítsük figyelmünket a növényekre; egy dologról lévén szó, ez bizonnyal egyszerűbb. Ám feltevésünk hamar naivnak bizonyul. Az összetettség minden szinten ott van.
Az én szakterületemen dolgozó újságírók hajlamosak túlzott figyelmet fordítani a halálra. Vagy annak előfutáraira: betegségekre, katasztrófákra, hanyatlásra. Így mérik a múló időt a klímaújságírók, miközben a Föld kérlelhetetlenül halad egyik baljós mérföldkőtől a másikig, egy előrelátható válság felé. Persze lehet, hogy alacsony volt a tűrőképességem, amit felemésztett, hogy éveken át aszályokkal és áradásokkal foglalkoztam. Az utóbbi időben érzéketlennek és üresnek éreztem magam. Szükségem lett az ellenkezőjére is. Mi a pusztulás ellentéte? – tűnődtem. Talán a teremtés.
A vég helyett ideje volt a keletkezésre koncentrálnom.
Már pedig a növények pontosan ezt teszik, hiszen a folytonos növekedés állapotában vannak. Világéletemben megnyugtatóan hatottak rám, jóval azelőtt is, hogy a tudomány megerősítette volna, amit már tudtunk: a növények között töltött idő jobb hatással van az elmére, mint egy kiadós alvás. Mivel egy zsúfolt nagyvárosban éltem, ha úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem, a parkban sétáltam egyet a zöldellő tiszafák és szilfák alatt; amikor pedig az idegeim pattanásig feszültek, hosszú perceken át figyeltem a cserepes filodendronom friss hajtásait. A növények az élet keletkezésének szemléletes példái: folyamatos, bár lassú változáson mennek át, miközben a levegőt és a termőtalajt puhatolva szakadatlanul kutatják, melyik út vezet az élhető jövő felé.
Úgy tűnt, a városban a legképtelenebb helyeken is meg tudnak telepedni. Felütötték fejüket a töredező járda repedéseiből. Felkúsztak a szeméttel elrondított telkek drótkerítésén. Titokban örömmel figyeltem, ahogyan egy bálványfa – amelyet északkeleten inváziós fajként irtanak – kihajt a házunk lépcsőjének egy repedéséből, és egyetlen idény alatt két emeletnyi magasra nő. Titokban, mivel tisztában voltam vele, hogy New Yorkban rút gyomnak tekintik ezt a növényt, részben azért, mert méreganyagokat bocsát a talajba a gyökerei körül, hogy megakadályozza más fajok növekedését a közelében, ekként biztosítva magának az éltető napfényt; ám örömmel, mert ez ördögien leleményesnek tűnik.
Amikor a szomszédom ősszel lekaszabolta a bálványfát egy machetével, meg tudtam érteni.
Mégis, valahányszor kiléptem a házból, áhítattal pillantottam a csonkolt törzsre. Máris új, zöld hajtásokat hozott. Az ilyen buzgalom tiszteletet érdemel.
Fotó: Pexels
