Závada Pál új regényének szereplői dokumentumfilmet forgatnak olyan gazdálkodókról, akiket gyújtogatással vádoltak meg az ötvenes években. Egy baráti kör nyomoz – a filmeseken kívül szociográfus, grafikus, történész és újságíró is van köztük –, keresik és megpróbálják szóra bírni a kuláknak bélyegzett áldozatok családtagjait, a valamikori tanúkat, ügyészeket, bírókat meg a hajdani tudósítókat. 

Závada Pál

Pernye és fű

Magvető, 2024, 544 oldal

Megveszem

De közben saját életüket és korukat is meg kellene érteniük – 1988-ban járunk, válságokkal és bizakodásokkal terhes, kiszámíthatatlan időkben. Múltbéli bűnökről és érvekről szóló viták, kutatások és illegális olvasmányok, tüntetések, szervezkedések és kamerába mondott vallomások közepette kell szembenézniük házasságuk válságaival, új szerelmek vágyaival, gyerekeik sorsával, hivatásuk, megélhetésük gondjaival.

A szerző eligazítása szerint Pernye és fű figurái fiktívek, története kitalált, a benne szereplő filmforgatás interjúi azonban valóságosak – azokat Závada Pál Sipos András rendezővel készítette Statárium című, 1989-ben bemutatott filmjükhöz.

Závada Pál: Pernye és fű (részlet)

A statáriális eljárásnak az a jellemzője, foglalta össze Kiss László, hogy a bíró csak ott ismeri meg az ügyet, tudniillik előzőleg iratokat ő nem kap. A nyomozó hatóság meghívta az ügyészt meg a bírót, és megbeszélték annak az anyagnak az alapján, amit majd elő fognak neki terjeszteni, hogy mi a helyzet. A bíró kiegészítő nyomozást nem rendelhetett, hát tulajdonképpen szabályos nyomozás nem is folyt. Meghallgatták a vádlottat, és arról készítettek egy feljegyzést. Mellé csatolták a szakértő álláspontját, a tanúnak a vallomását, és ez ment a bíróság elé. Az ügyész a vádindítványt szóban terjesztette elő, tehát ott nem volt előzőleg vádirat, hogy azt áttanulmányozhassa a bíróság. A bíróságnak a tárgyaláson kellett dönteni, hogy alkalmas-e az ügy statáriális eljárásra, vagy sem.

Egyébként előkeresve a 8.020/1939-es M. E. sz. rendeletet – még 1939-ből?, csodálkozik most rá –, abban valóban ez olvasható: „Sem alakszerű nyomozó eljárásnak, sem vádirat benyújtásának nincs helye, ellenkezőleg az egész eljárás elejétől végig az együtt ülő rögtönítélő bíróság előtt és hacsak lehet, félbeszakítás nélkül folyik le.”

Az ügyész vádindítványának lényege az volt, folytatta dr. Kiss, hogy Molnár Sándor köröstarcsai lakos szándékosan gyújtotta föl a saját tarlóját azért, hogy a tűz átterjedjen a termelőszövetkezet dűlőúttal elválasztott szomszédos földjére, amelyen még levágatlan gabona volt, és ezzel a termelőszövetkezetnek tetemes kárt okozzon.

Ezt a cselekményt akkor szabotázsnak fogták fel, őt pedig a társadalmi tulajdon ellenségének, 

aki az ilyen közös társulásokat ellenzi. A tárgyaláson a vádlott azzal védekezett, hogy ő nem követte el ezt a bűncselekményt, ő szándékosan nem akart a termelőszövetkezet földjén tüzet okozni. Elismerte, hogy aznap szalonnát sütött, és valószínű, a szalonnasütés helyéről pattant ki egy parázs, és gyulladhatott meg a tarlója, de amint észrevette, azonnal igyekezett eloltani. És a tűz a tarló, illetve a szalonnasütő hely közvetlen környékére terjedt csak ki. Tehát nem érte el még a dűlőutat sem!

A statáriális tárgyaláson mindössze egy tanú szerepelt, nevezetesen egy tízéves gyermek, egy fiú, aki a tárgyalás megkezdéséig az Államvédelmi Hatóság őrizetében volt. Szerepelt még tűzrendészeti szakértőként az Államvédelmi Hatóság tűzszerésze. Hogy a tárgyaláson a tanú mit mondott és a szakértő milyen szakvéleményt terjesztett elő, ezt pontosan nem tudom. Nyilván a tanút arra hallgatták meg, hogy a tűz miként keletkezett, tehát a tűzokozás szándékosságára. A szakértőt pedig a tűz tovaterjedésének a lehetőségére.

Ennek a két vallomásnak az alapján állapította meg a bíróság a tényállást,

amely bizonyítékok elég gyengék és erősen kifogásolhatók voltak.

Egy tízéves gyereknek a meghallgatása rendes körülmények között is eléggé aggályos – ezt a bírósági gyakorlat is igazolja –, különösen olyan körülmények mellett, hogy őrizetben van, a nyomozó hatóság fogságában van egészen a tárgyalás megkezdéséig. A szakértőnek a meghallgatása – az nemcsak szépséghiba, hanem erősen kifogásolható, hiszen a nyomozó hatóság a saját emberét hallgatta ki olyan ügyben, amiben ő nyomozott!

*

Kiss László is emlékezett rá, ki volt ennek a pernek a kijelölt ügyésze. Ahogy már Meskó Árpád is említette, Sági Bélának hívták – akit Pfeifer aztán nemcsak hogy megtalált, hanem sikerült rábeszélnie, hogy megszólaljon a filmben.

Ő pedig most fölidézi, ahogy Pfeifer először indította el neki a Lumumba utcában a filmfelvételt, amelyen Sági Béla beszél:

Hát én voltam a vezető! Én voltam akkor a vezető!, jelenti ki zengő hangján az evidenciát ez a visszavonultan is markáns, határozott ember, miközben a karosszékéből mosolyogva hajol előre. Vagyis hogy magától értődik a válasz a kérdésre: Ki más képviselhette volna ebben az ügyben a vádat, mint a vezető ügyész?

De arra emlékszik, ugye, kérdi tőle Pfeifer, hogy mivel Meskó doktor volt benn egyedül az ügyészségen, őt rendelték be Békéscsabára, és ott át is adták neki az ügyet?

Erről nem is hallottam.

És arról tud, hogy ott őneki mutattak egy vödröt, ami lyukas volt, hogy abban gyújtottak tüzet?

Vödröt? Erről szó sem volt. Vödröt? De utólag nekem nem jelentette! Hát pedig lényeges, hogy vödörbe gyújtott tüzet! Nem igaz, az iratokban nem ez volt. Hát a tanúvallomásokban is: Ő az ebédet akarta melegíteni, egy kis tűzhely volt ott, két tégla, satöbbi.

Meskó Árpád azonban elmondta Pfeifernek, hogy igenis jelentett Ságinak:

De facto Sági Béla volt megbízva a statáriális ügyekkel, csak nem volt itthon egész nap, vidéken volt valahol. De én átmentem hozzá, és elmondtam neki, mi történt. Hogy voltam az ÁVH-nál, hogy ott mit mutattak, hogy a helyszínre nem vittek ki, a minisztériumnak lereferáltam, amit tudtam, azt mondták, visszahívnak, nem hívtak vissza. Én ezt mind tudattam Sági Bélával este a lakásán, és megmondtam, hogy nem javasolom az eljárást. És parancsolj, itt vannak az iratok, te vagy a statáriális ügyész, neked kell tovább lefolytatni az eljárást.

Sági Béla erre nem emlékszik. Gesztusai kifejezik a viszonyát nemcsak a szóban forgó ügyhöz, hanem a korhoz is: Hogy hát micsoda idők voltak azok, amikor egy ügyésznek ilyen körülmények között kellett dolgoznia?! Képtelenség volt az egész, ezért csak képtelenség lehetett minden szerep is, ami ki volt osztva, amit csinálni kellett. Mert csinálni kellett, akármilyen nehéz és esztelen dolog is volt.

És ő voltaképpen meggyőzőnek találta az idős jogász viselkedését abban a filmrészletben… és imponálónak, legalábbis azt, hogy nem bújt el, és nem tagad.

Viszont később Kuthy Flóra is megnézte, és teljesen elhűlt ugyanezektől a szavaktól. 

De annyira, hogy erre ő már el is szégyellte magát, amiért így bedőlt az ügyésznek.

Sági Béla ebben az interjúban saját magáról is beszélt. Annyit mondott el, hogy a szüleit nem is ismerte, mindkettejüket a tüdővész vitte el, csakúgy, mint a kishúgát. Gyulán nevelkedett, a szanatórium főorvosának köszönheti, hogy a fertőzésből kigyógyult, és tanárai biztatásának, hogy továbbtanult. A háborúban tisztként szolgált, és ez a múlt – amelyről többet nem árult el – mindig óvatosságra késztette, ügyészként is.

Este tizenegykor értem haza Battonyáról, vizsgálni voltam Battonyát, folytatja Sági. Mondja a feleségem, hogy itt volt Sárkány és az ÁVH-s őrnagy, kerestek valami sürgős ügyben, és újra eljönnek még ma. Fél tizenkettőkor állítottak be a lakásomra: Sárkány György, a törvényszék elnöke és az ÁVH-s. Tájékoztatnak, hogy statárium, gyújtogatás, kulák satöbbi. Megmondtam nekik, hogy én sajnos most nem tudok működni, mert én reggel öt órától talpon vagyok. És akkor nem volt kocsi! Hát akkor jó, pihenjem ki magam, de reggel négy órakor, mondja az őrnagy, elküldi értem a kocsit, természetesen. Mert nekik volt kocsijuk, volt dzsip! Csak nekünk, ügyészeknek nem volt. Biciklin jártunk, meg motorkerékpáron.

Annyit mondhatok még, hogy másnap reggel, amikor átment a statáriális bíróság Békéscsabára – Sárkány volt a bíróság elnöke –, még akkor sem volt meg nekik az igazságügyi miniszter engedélye. 

Márpedig engedély nélkül statáriális eljárás nem mehetett. Még reggel hétkor, a reggelinél nem volt meg!

És hogy kapták meg az engedélyt végül?, kérdezte Pfeifer. 

Telefonon, valószínűleg.

Volt-e valaki, aki erőltette az ügyet?

Csak az ÁVH. Legalábbis én úgy láttam. A minisztérium, úgy láttam, szintén azon az állásponton volt, hogy ne.

Fotó: Valuska Gábor