Hosszú várakozás után szeptember végén érkezik Ríviai Geralt kalandjainak új kötete. Andrzej Sapkowski, a népszerű Vaják-sorozat szerzője elmondása szerint két évig dolgozott a könyvön, és nem tervez további folytatást a sorozatnak. Az eredeti Vaják-sorozat hét kötetből áll, amelynek az utolsó része, A tó úrnője 1999-ben jelent meg. Később a szerző úgy döntött, hogy folytatja a történetet, így 2013-ban publikálta a Viharidőt, ami többnyire az első könyvek idejében játszódik. Sapkowski korábbi nyilatkozatai alapján valószínűsíthető, hogy az új kötet is az eddigi idővonalon belül játszódik, így inkább kiegészítésnek, mintsem folytatásnak tekinthető.
A készülő kötetbe a megjelenés előtt nálunk olvashatsz bele először. Jó hangolódást!
Andrzej Sapkowski: Vaják VIII. - The Witcher - Hollók válaszútja (részlet)
ELSŐ FEJEZET
Geralt legőszintébb igyekezete – de inkább fontos okai – ellenére sehogy sem volt képes az elöljáró fecsegésére összpontosítani. Minden figyelme az elöljáró asztalán álló jókora, kitömött varjúra fordult. Az üvegszemével a vajákra meredő varjú zöldre festett agyagtartón állt, mindkét lába az agyagba mélyedt. Ekképpen a teljesen élőnek kinéző varjú semmi módon nem lehetett élő, nem volt ez kétséges.
De akkor, Geralt nem győzött rajta csodálkozni, miért kacsintott rá többször is azzal az üvegszemével?
Mágia volna? Nem igazán, mert vajákmedálja egyszer sem, kicsit sem kezdett remegni vagy vibrálni. Akkor hallucináció volna? Érzékcsalódás? Talán azért is, mert egypárszor fejbe csapták?
– Megismétlem a kérdést – ismételte meg a kérdést az elöl járó, Bulava.
– Megismétlem, bár nem szokásom az ismétlés. Bulava elöljáró már jó néhányszor biztosította róla Geraltot, hogy nem szokása az ismétlés. Ennek dacára minduntalan ismételt. Ezt szemlátomást szerette, noha nem szokta.
– Megismétlem a kérdésemet: miről volt szó valójában? Mi dolgod volt azzal a dezertőrrel, hogy olyan szörnyen összevagdostad? Valami régi sérelem? Mert beláthatod, azt semmi módon nem hiszem el, hogy arról a parasztról, a kislánya női tisztességéről volt szó. Hogy állítólag a segítségére siettél. Mint egy szaros kóbor lovag.
A varjú rákacsintott. Geralt megmozdította hátrakötözött kezét, igyekezett felpezsdíteni a vérkeringését.
A kötél fájdalmasan mélyedt a csuklójába. Hallotta a mögötte álló falusi fickó súlyos lihegését. Közvetlenül mögötte volt, és Geralt biztos volt benne, csak ürügyre vár, hogy öklével megint fülön csapja.
Bulava elöljáró zihálva terpeszkedett el a székén, kidüllesztette bársonykaftánba bújtatott pocakját. Geralt a kaftánt nézegetve megtudhatta, mit evett az elöljáró aznap, tegnap és tegnapelőtt. És hogy legalább az egyik fogáshoz paradicsommártás volt.
– Azt hittem – szólalt meg végül az elöljáró –, hogy soha nem kell találkoznom egyikőtökkel sem, vajákok. Évek óta nem láttak itt egyetlen vajákot sem. Azt mondogatták, hogy a százkilencvennégyes év óta alig néhányuk maradt élve, ott fent, a hegyekben. Aztán elterjedt a hír, hogy a maradék is kihalt, éhezéstől vagy járványtól. És tessék, pont az én falumban bukkan fel egy ilyen. És az első teendője épp egy gyilkosság. És amikor tettenérve elfogják, van olyan pimasz, hogy valami kibaszott rendeletre hivatkozik.
– Az ezeregyszázötvenedik évben kiadott rendelet hatálya szerint – Geralt köhécselt, krákogott –, amelyet Kaedwen és a határvidék, a Grófság királya, Dagread adott ki, primo: a vajákoknak engedélyeztetik, hogy szabadon gyakorolhassák hivatásukat a Királyság és a Grófság területén, és kivétetnek a helyi hatóságok jogköre alól…
– Először is primo – szakította félbe Bulava hevesen – hamarosan fél évszázad is eltelik, amióta Dagread és vele együtt az általa kiadott önkényuralmi rendeletek elporladtak. Másodszor primo tőlem egyetlen király sem vesz ki semmit semmi alól, mert a király messze van, Ard Carraighban, és itt a helyi hatóság kormányoz. Vagyis én. És harmadszor primo, téged, öcsém, nem a hivatásod gyakorlása miatt tartóztattak le, hanem gyilkosságért.
Vérfarkasokat elfogni és erdei démonokat agyonverni, az a te dolgod, vaják. De embereket levágni, arra egyetlen király sem jogosított fel.
– A védelmében cselekedtem…
– Daryl!
A fickó engedelmesen mért Geraltra egy ökölcsapást, eúttal a tarkójára.
– Idegesít az ismételgetésed – az elöljáró felnézett a mennyezetre. – Tudod, hová vezet, ha idegesítesz? Még egy olyan békés embert is, mint én?
A varjú kacsintott az üvegszemével. Geralt hallgatott.
– Te – mondta végül Bulava – nem vaják vagy. Te selejt vagy. Javításra szorulsz. Vissza kell téged küldeni a hegyvidéki Fészketekbe, amiről annyit beszélnek az emberek. Nem tudom, hogy van ez ott tifelétek. Lehet, hogy a hozzád hasonló kacatot részeire szedik, hogy új, jobb vajákok előállítására használhassák fel. Mert hisz így csinálják nálatok, igaz? A vajákokat különféle emberdarabokból rakják össze, aztán összevarrják, összeragasztják, vagy hogy. Mindenféléket beszélnek az emberek. Nahát, nehogy a levegőbe beszéljek… Téged, te elromlott vaják, visszaszállíttatlak a hegyekbe, Gwenllechen túlra. Egy hét múlva.
Geralt hallgatott.
– Meg sem kérded, miért egy hét múlva? – Az elöljáró kivicsorította a sárga fogait. – Szeretsz rendeletekre meg törvényekre hivatkozni. Nos, én is a törvény mellett állok. És az a törvény, hogy itt, ebben a községben jövevényeknek nem szabad fegyvert viselniük. Te pedig fegyverrel hatoltál be.
Geralt ellenkezni akart, hogy nem behatolt, hanem behurcolták. De nem volt rá ideje.
– A büntetés – jelentette ki Bulava – húsz korbácsütés. A büntetést az itt jelen lévő Daryl méri ki, neki pedig súlyos a keze. Egy hétnél hamarabb nem állsz lábra. Na hát, vigyétek! A főtérre vele, oszlophoz kötözni…
– Hohó, hohó! – tartotta vissza a legényeket a szobába belépő férfi, szürke köpenyének alja alaposan bepiszkolódott. – Minek ilyen sürgős neked az az oszlop meg a botozás, Bulava? Tönkre akarod tenni nekem a vajákot? Nehogy már, abból nem lesz semmi. Nekem ép és egészséges vajákra van szükségem az építkezésen.
– Mit avatkozol be a végrehajtásba, Blaufall? – az elöljáró csípőre tette a kezét. – Elég, hogy el kell tűrnöm, folyvást robotra viszed a faluból az embereimet. De a jogkörömbe ne avatkozz bele, nem a te dolgod, ez az én jogköröm. A bűntettet meg kell torolni…
– Lárifári, miféle bűntett? – vágott közbe Blaufall. – Szó sincs semmiféle bűntettről, ez önvédelem és embermentés.
Ne vágj pofákat, ne vágj pofákat, mert tanúm is van.
Csak tessék, gazduram. Na, ne félj. Beszélj, mi volt meg hogy volt.
Geralt ráismert a jobbágyra. Ugyanaz volt, akit az előző nap megmentett a rablóktól, és aki köszönet helyett bemenekült az erdőbe. Annak a kislánynak az apja, akit ingre vetkőzve látott meg.
– Tanúsítom… – nyögte ki a paraszt, és rámutatott Geraltra. – Szavammal tanúsítom, hogy emez ifjú a banditák ellen a segítségemre sietett… Tulajdonomat megmentette… Leányomat a meggyalázástól megóvta… Banditák kezeiből az ártatlanságot kiszabadította…
– És ama dezertőr – folytatta Blaufall – szekercével vetette rá magát, ez az ifjú pedig védte magát. Önvédelem! Erősítsd meg, gazduram, hogy így volt.
– Így volt… Richtig uccse! Elöljáró uram, emez ifjú nem bűnös! – A jobbágy elsápadt, és természetellenesen erős hangon beszélt. – Elöljáró uram! Engedd őt szabadon, erre kérlek. Itt van… Kérlek, fogadd el… A… hmm… címén. Ha valami kőccség vagy kár lenne… Örömmel megtérítem…
A paraszt alázattal meghajolva nyújtott át az elöljárónak egy erszényt. Bulava gyorsan elrejtette bő nadrágja egyik zsebébe, olyan ügyesen, hogy az erszény meg sem csörrent.
– Önvédelem! – kacagott fel. – Ízekre szabdalta a kardjával. Ártatlan ifjú… A legszívesebben…
Kimentek az udvarra. A legények kitaszigálták Geraltot, de a kezét nem oldották ki.
– Téged meg, Blaufall – fordult hozzá az elöljáró –, tán bolha csípett meg, hogy még egy tanút is idehurcoltál? Olyan nagy szükséged van a vajákra?
– Mi a fene, nem is tudod? Utat rakunk le, Nagy Utat, Ard Carraighból vezet, az erdőségen keresztül egészen Hengforsig kell meglennie ennek az útnak. Nem is akár milyen lesz, nem valami csapás, hanem országút, száraz és sima, fatörzsekkel és rőzsenyalábokkal megerősítve, hogy szekerek és fogatok járhassanak rajta. Fontos ez a Nagy Út, élénk kereskedelem lesz arra, az országaink között, azaz Északkal. Maga a király parancsolta meg, hogy siessünk. Ám ott szörnyek vannak az erdőben és a mocsarakban, minduntalan el-eltűnik egy-egy munkás, valami szörnyeteg öli meg vagy ragadja el őket…
– És mióta olyan fontosak neked a munkások? Mindig azt mondtad, hogy a munkás lényegtelen, ha az egyik nincs, lesz helyette másik…
– Munkás annyi van, mint a kutyaszar, mert többségük robotos. De néha szörny pusztít el egy-egy munkavezetőt, ez pedig megzavarja a munkát, a munka nagyja kárba vész. Kár a szóért.
Mondom, szükségem van a vajákra, kifutok az időből, nem elég, hogy a jutalmat elviszi az ördög, de még ellenőrt is kiküldenek. Az ellenőr pedig…
– Mindig talál valamit – Bulava megértően bólintott. – Hol az anyag tűnik el balkézről, hol a költségbecslés túl magas, hol meg…
– Ne térj el a tárgytól – fintorgott Blaufall. – A vajákot pedig azonnal ereszd el, haladéktalanul, máris viszem az építkezéshez… Ó, hogy az a… Mi folyik itt?
– A veterán őrség. – Az elöljáró a szeme elé tartotta a kezét. – Carleton úr csapata.
Nagy port verve és a tyúkokat szétriasztva, vágtában hatolt be az udvarra vagy tucatnyi lovas. Fegyveresek. Színes, rikító, viseltes öltözékben. Csak ketten voltak elegánsabbak, ők haladtak az élen. A bajuszos vezér jávorszarvasbőr zekét, aranyozott kardszíjat, strucctollas kalapot viselt. Egy hosszú hajú, homlokát szalaggal körbekötő tündén zöld felderítő egyenruha volt.
– Reisz Carleton kapitány úr – köszöntötte őket Bulava, és odalépett hozzájuk. – Üdv, üdv! Miért e megtiszteltetés?
Reisz Carleton kapitány úr meghajolt a nyeregben, nagyot köpött. Aztán jelt adott a felderítőnek.
A tünde odalovagolt az oszlophoz, ügyesen átvetette a keresztrúdon a hurokban végződő kötelet.
– Ohó! – Bulava csípőre tette a kezét, körülnézett, hogy ott állnak-e mögötte a legényei. – A kapitány úr szemlátomást akasztani jött a falumba. Ajjaj, már látom is, kinek jut ma osztályrészül az akasztófa. Látom, látom, az a két meg kötözött… Á, akkor a kapitány úr az őrszakaszából megszököttekre vadászott! Azokra, akik itt az erdőnkben megtámadták a parasztokat és a szüzeket?
– Ezeket – Reisz Carleton kapitány megpödörte a bajszát – eszem ágában sincs felakasztani. Mind a kettőnek vesszőfutás jut, keresztül kell menniük rajta. Hogy jól eszükbe véssék. Ennyi az egész. Túl kevés az emberem, hogy akármiért felakasztgassam őket. És hogy büntetlenül gyilkolgathassa őket valami kóbor alak.
A kapitány kihúzta magát a nyeregben, felemelte a hangját, nemcsak az elöljárónak szánta, hanem a falusi legényeknek, Blaufallnak, az ő embereinek és a gyülekező parasztoknak is.
– Miért kellene megbüntetnem a katonáimat? Miért? Az önkényes eltávozásért? Hogy meg akartak dugni egy leányzót? De hiszen mi itt a világ végén úgy őrködünk, mint a száműzöttek, mintha ez lenne a büntetésünk. Se sör, se nő nem jut… Nem csoda, hogy a fiúk olykor félrelépnek, elkapnak egy…
– Mert – Reisz Carleton felemelte a hangját – mi a fenének mászkál a fehérnép az erdőben? És ez a gazda itt, minek kellett az ő kis ártatlankájával pont arra járni, nem jutott eszébe, hogy otthon hagyja? Semmi csoda nincs benne, hogy a fiúk megakarták… Dicséretet nem kapnak érte! Dicséretet nem, de megértem! Aelvarr uram? Kész?
– Kész, kapitány úr.
– Akkor add át ezt a vajákot, Bulava! Megölte az egyik katonámat, kötelet kap. Elrettentő példát kell adni.
Ne is vágjátok le, elöljáró, hadd lógjon itt figyelmeztetésül.
Blaufall előrelépett, azt a látszatot keltve, mintha szólni akarna, de visszakozott. A legények megragadták Geraltot, de bizonytalan tartással. Mint kiderült, jól tették.
Hirtelen különös csönd támadt. Mintha fagyos fuvallat lengedezett volna.
Az istállók felől lassú mozdulatokkal léptetett be az udvarba egy koromfekete ló. Fehérhajú lovasa ezüstszegecsekkel kivert fekete bőrzekét viselt. A lovas jobb válla mögül két kard markolata meredt ki.
Lassacskán, szinte elegánsan haladt el a fekete ló a parasztok és az elöljáró mellett. Carleton kapitány lovasai előtt állt meg. Pillanatnyi csönd támadt. Aztán a fekete ló megrázta a fejét. Megcsendültek a zablavégek.
– Bulava elöljáró úr – szólalt meg a csönd közepette a fehérhajú lovas – azonnal szabadon engedi az ifjú vajákot. Visszaadja a lovát, a fegyverét és a holmiját. Azonnal.
– Igen… – köhécselt az elöljáró. – Igenis, Holt úr. Máris…
– Carleton kapitány úr. – A lovas könnyedén meghajolt. – Üdvözöllek!
– Preston Holt vaják úr. – Reisz Carleton megérintette a kalapja szélét. – Üdvözöllek!
– Kapitány úr – a lovas felemelte a hangját – lesz szíves elvinni innen ezt a tündét, a madzagját és az alárendeltjeit. Már nincs rátok szükség. A mai lincselés törölve.
– Valóban? – A kapitány kiegyenesedett a nyeregben, kezét a kard kosarára támasztotta. – Annyira biztos vagy magadban, vaják úr?
– Igen, ennyire biztos vagyok. Isten veled! Elöljáró úr, elengedted a fiút? A holmiját visszakapta?
– Ó, te kurvapecér! – ordított fel Carleton egyik lovasa, kirántotta a kardját, és rávetette magát a lovasra. – Nesze…
Nem fejezte be. A Preston Holtnak titulált lovas felemelte a kezét, kurta mozdulatot tett. Süvített és sípolt a levegő, a parasztok befogták a fülüket.
A lovas legény felüvöltött, és úgy röppent ki a nyeregből, mintha parittyából lőtték volna ki,
súlyosan és magatehetetlenül zuhant egyenesen a társai elé, a lovak megriadtak, felhorkantak, topogtak, a fejüket rázták, az egyik felágaskodott. A ledöntött legény lova ki-kirúgott, a farát rázogatta, a kunyhók között tűnt el. Nagy csönd támadt.
– Még valaki? – Preston Holt felemelte kesztyűs kezét. – Van-e valakinek kedve kiállni? A hőst játszani? Nincs? Így gondoltam. Isten veletek, katona urak! Az ifjú vaják már nyeregben van?
– Igen – válaszolt Geralt.
– Akkor indulás. Kövess.
Vaják VIII. - The Witcher - Hollók válaszútja Andrzej Sapkowski - forrás: GABO Kiadó
