Tom Felton mindössze tizenkét éves volt, amikor megkapta Draco Malfoy szerepét a Harry Potter-filmeben - azonnal rivaldafényben meg a rajongók érdeklődésének középpontjában találta magát. A színész Túl a varázslaton címmel írt most memoárt, amelyben bepillantást enged az ikonikus filmek kulisszatitkaiba, így őszintén az olvasók elé tárja, miként kapta meg Draco szerepét, hogyan ismerkedett meg a leghíresebb filmsztárokkal, de mesél a szereplőkkel és a stábbal való kapcsolatáról, és arról is, hogy mennyi kihívást rejtett egyszerre szerethető és gyűlölhető karakterének megformálása. A színész először vall arról, milyen előnyei és hátrányai vannak, hogy gyerekkorát a mozivásznon, a varázslóvilág tagjaként élte át, és így nőtt fel. Mindent elmesél családi hátteréről, testvéreivel való kapcsolatáról, a forgatások sokszor meghökkentő és szórakoztató világáról, a Harry Potter-sorozat tíz éve alatt szerzett tartós barátságokról, kapcsolatáról Emma Watsonnal és arról is, hogyan boldogul felnőttként a forgatás befejezése után.
A színész-zenész szerző különös figyelmet szentel kötetében a rajongóinak, akik szeretetükkel - elmondása szerint - hatalmas lelki támogatást biztosítottak számára az évek során. „Nagyon örülök, hogy megoszthatom tapasztalataimat és teljes történetemet a rajongókkal. Remélem, hogy a Túl a varázslaton című köteten keresztül betekinthetnek az életembe, és talán jobban megértik a Harry Potter-filmek hátterét is” – mondta Felton.
Tom Felton: Túl a varázslaton (részlet)
Senki sem tudja – és nem is tudhatja meg soha –, milyen Daniel Radcliffe bőrében lenni. Nincs egyetlen ember sem az egész Potter-projektben, akire nagyobb nyomás nehezedett volna, mint rá. Attól a pillanattól fogva, hogy kiválasztották a szerepre,
soha többé nem lehetett teljesen mugli gyerek.
Legalábbis nem igazán. És bár ugyanez elmondható Emmáról és Rupertről is, ám Danielre még náluk is erősebb rivaldafény vetült. Végül is ő volt „a kis túlélő”. Ugyanakkor az a kisfiú is, aki soha többé nem élhetett normális életet. Nekem, a legtöbb átlagos kamaszhoz hasonlóan, megvolt az a kiváltságom, hogy ifjúkoromban hozhattam néhány vacak döntést. A legsúlyosabb következmény az volt, hogy ott lógott a Polaroid-képem az HMV guildfordi üzletének irodájában. Daniel esetében azonban az ilyen hétköznapi kamaszos huligánkodás sokkal súlyosabb következményekkel járt volna. Szinte a legelső naptól kezdve folyamatosan fényképezték, igyekeztek titokban videófelvételeket készíteni róla, próbálták elkapni valamilyen kompromittáló vagy kiszolgáltatott helyzetben. Ő pedig egyetlenegyszer sem adott – nem adhatott – lehetőséget ilyesmire. A filmek súlya szinte kizárólag az ő vállán nyugodott.
Végtelenül tisztelem azért, ahogyan megtanult együtt élni ezzel a nyomással, és szeretem őt mint embert. A sok nagy név közül, akikkel a Potter-filmek forgatásán töltött időszak alatt kapcsolatba kerültem,
talán Daniel volt az, akitől a legtöbbet tanultam, és akiben leginkább látom saját magamat.
Ez talán furcsának tűnhet, hiszen részben éppen az általunk megszemélyesített szereplőkkel való hasonlóságunk miatt választottak ki bennünket. Végül is Harry és Draco az első pillanattól fogva ellenségek. Én azonban nem így látom. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Harry és Draco egyazon érme két oldalát képviselik, és magamat és Danielt is hasonlóképpen látom.
Eleinte tartottunk bizonyos távolságot. Ha találkoztunk a forgatáson, a kettőnk közötti kommunikáció a jellegzetesen brit fejbiccentésre és a „Reggelt, jól vagy? Igen, remekül” közhelyes párbeszédre korlátozódott. Miközben engem az kötött le, hogy a mardekáros srácokkal hülyéskedjek, Daniel azzal volt elfoglalva, hogy elfoglalt volt. Az útjaink nem keresztezték egymást olyan gyakran, mint sokan képzelik. Amikor mégis keresztezték, leginkább az fogott meg benne, hogy hihetetlenül intelligens volt, és szinte enciklopédikus tudással bírt a jelentéktelen krikettstatisztikákkal és A Simpson családdal kapcsolatban. Ott ücsörögtünk két jelenet között a seprűnkön, amíg a stáb átrendezte a díszleteket, és Simpson-kvízzel szórakoztattuk magunkat. Daniel mindenkinél jobban ismerte a legapróbb részleteket is.
Ahogy haladtunk a filmekkel, kicsit jobban összebarátkoztunk, és egyre többet találkoztunk. Néha átmentem hozzájuk, krikettmeccset néztünk, pizzát rendeltünk és dohányoztunk, valószínűleg túl sokat is. (Mi aztán egészen biztosan túl fiatalon kezdtünk el cigarettázni! Ha valaki ellátogatott a Leavesdenbe, besétált a roskatag, vén raktárépületek mögé, és bekukkantott az állványzat alá, akkor jó eséllyel ott találta Harryt, Dracót és Dumbledore-t, amint a hidegben összebújva teát szürcsölnek, és élvezik – ahogy magunk közt neveztük – a „friss levegőt”.) Minél inkább megismertem Danielt, annál jobban láttam,
milyen sokban hasonlítunk.
Mindketten hiperfogékonyak vagyunk a környezetünkre és mások érzelmeire. Mindketten érzékenyek vagyunk, és könnyen a körülöttünk lévő energiák hatása alá kerülünk. Mindig úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy ha Danielhez hasonlóan egyedüli gyerek lennék, és nem három idősebb fiútestvér mellett növök fel, még inkább hasonlóvá váltam volna hozzá. Ha pedig Daniel élvezhette volna Jink, Chris és Ash hóbortos társaságát, akkor nem lepne meg, ha ő hasonlítana hozzám sokkal jobban. Ennek persze megvan a filmbéli megfelelője is: azt hiszem, ugyanez igaz Harryre és Dracóra is. A forgatás kezdetén még nem értettem ezt, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált előttem. És most már azt is tudom, hogy ennek az egyik oka Daniel színészi fejlődése volt.
Daniel elsőként ismerné el, hogy amikor elkezdtük, egyikünk sem tudta igazán, mit is csinálunk tulajdonképpen. Igaz, ő és én már jártunk forgatásokon, de mégis mennyire lehet jó valaki ilyen fiatalon? Daniel azonban az első pillanattól fogva szeretett volna jobbá válni. A korábbi munkájára mindig kissé kritikus szemmel tekintett, és megvolt benne az a csodálatra méltó tulajdonság, hogy bár tudta, robotpilóta üzemmódban is végigcsinálhatná valahogy az egészet, mégsem akarta. Komolyan fontos volt neki a fejlődés, és már a legelső naptól kezdve hozzálátott, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából. Ami nem kicsiny feladat, ha valakire Harry Potter szerepét osztották. Szerintem az övé volt a legnehezebb szerep. Mindig is Harry volt az etalon, a szilárd talaj, a megbízható karakter. Ilyennek is kellett lennie ahhoz, hogy mi, többiek táncolhassunk körülötte. Draco fennhéjázása, Ron viccei, Hermione éles elméje, Hagrid esetlen jószívűsége, Voldemort gonoszsága, Dumbledore bölcsessége:
mindezek Harry állandó, megingathatatlan szilárdságának tükrében nyernek értelmet.
Különleges képességre van szükség ahhoz, hogy valaki ilyenfajta szilárdságot érjen el, közben pedig lekösse a nézők figyelmét, és az érzelmeikre is hatni tudjon.
Daniel gyorsan és hatékonyan tanult. Hamar különleges színész vált belőle. Talán azért, mert kiemelkedő partnerek vették körül, méghozzá messze több alkalommal, mint minket, többieket, és a zsenialitás óhatatlanul átragadt rá is. De az is lehet, hogy eleve megvolt benne a zsenialitás csírája. Bármi is az igazság, hamarosan minden szem rászegeződött, ha szerepelt. Nekünk, többieknek is inspirációt jelentett. Követtük őt, és ha van valaki, akit szívesen követnénk a csatába, hát Daniel az – épp, mint a könyvben Harryt a többiek. Nagyon jó volt abban, hogy pusztán a tartásával folyamatosan emlékeztetett bennünket: vegyük komolyan ezt a lehetőséget, miközben remekül szórakozunk.
Még ha ebben a tekintetben nem is szegődtem mindig Daniel nyomába, lelkiismeretes hozzáállása idővel rám is hatást gyakorolt. Többet tanultam abból, hogy figyeltem őt és vele játszottam, mint bármelyik felnőttől. Aztán elérkezett az ideje, hogy Draco karaktere is fejlődjön, és ha kicsit is sikerült megjelenítenem ezt a fejlődést, azt részben annak köszönhetem, hogy annyit figyelhettem Danielt.
Az első filmek forgatása idején nem sokat foglalkoztam Draco jellemfejlődésével. A Bölcsek kövében szerepe szerint egy gusztustalan hólyag. A Titkok Kamrájában az is kiderül, milyen kivételezett helyzetben van: a legjobb seprűt kapja meg, és lényegében bevásárolja magát a háza kviddicscsapatába. Ő az a kölyök a suliban, aki első autóként mindjárt egy Ferrarit kap az apjától. A jelek szerint szemernyi emberség sem lakozik benne, és bár az egész mugli világ megutálja, nem érezzük úgy, hogy aljassága valami sokkal rosszabba fordulna át. Ennek megfelelően az első öt filmet nagyjából azzal töltöttem, hogy a sarokban álltam, és gúnyosan vigyorogtam. Nem kellett túl sokat rágódnom Draco jellemének fejlődésén, hiszen ilyesmi nem létezett. Ő mindig ugyanolyan maradt.
A Harry Potter és a Félvér Hercegben (Harry Potter and the Half-Blood Prince) aztán minden megváltozott. Draco példáján keresztül kiderül, hogy a kötekedők gyakran maguk is áldozatok. Még a forgatás legelején jártunk, amikor a rendező, David Yates egyszer csak félrevont engem.
– Ha csak egyetlen százaléknyi empátiát sikerül kicsikarnunk Draco iránt – mondta –, akkor sikerrel jártunk. Ne feledd, hogy a legszörnyűbb tettre készülsz, amelyet a varázslóvilág valaha látott: meg akarod ölni Dumbledore-t. Amikor a kezedben tartod azt a varázspálcát, olyan, mintha egy egész hadsereg felett lenne hatalmad. A nézőnek át kell éreznie a helyzetedet. Arra kell gondolnia, hogy nem volt választásod!
Draco Malfoy volt az a fiú, akinek nem volt választása.
Zsarnoki természetű apja uralkodott felette, a halálfalók kényszerítették, Voldemort halálosan megfenyegette. A tettei nem a sajátjai voltak, hanem egy olyan fiú vitte véghez őket, akit minden önállóságától megfosztottak. Nem hozhatott saját döntéseket, és az életében beállt fordulat halálra rémítette. Ez abban a jelenetben látszik a legvilágosabban, amikor Harry a mosdóban rátalál a síró Dracóra, mielőtt párbajozni kezdenek, és Harry a Sectumsempra varázsigét használja. Ez azon kevés jelenetek egyike volt, amelyben csak ketten szerepeltünk Daniellel, és úgy éreztem, igazságtalanul dicsérnek érte. Az én szememben a könyv volt zseniális. De ha tényleg sikerült magasabb fordulatszámra kapcsolnom, hogy kövessem Draco fejlődését, akkor az nagy részben annak tudható be, amit Danieltől lestem el. Nem úsztam meg annyival, hogy a sarokban vigyorgok; meg kellett találnom a módját, hogy valódi tartalommal töltsem meg a figurámat.
Draco jellemfejlődésének íve az utolsó filmekben számomra tökéletesen megtestesíti a Harry Potter-történetek egyik fő témáját: a választás jelentőségét. Ez az ív a Malfoy-kúriában lezajló jelenetben éri el a tetőpontját. Harry arca egy bűbáj miatt eltorzult. Dracót felszólítják, hogy azonosítsa. Harry Potter az, vagy sem? A forgatás előtt nem került szóba, hogy Draco vajon biztosan tudja-e, hogy Harry az. Véleményem szerint pontosan tudja, ki az. De akkor miért nem mondja meg? Szerintem azért, mert
a fiú, akinek nem volt választása, most végre lehetőséget kap, hogy válasszon.
Dönthet úgy, hogy azonosítja Harryt, vagy dönthet úgy, hogy helyesen cselekszik. Egészen addig bármikor gondolkodás nélkül feldobta volna Harryt. Végül azonban megérti, mire utalt Dumbledore, amikor a történet elején azt mondta Harrynek: a döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.
Ezért látom Harryt és Dracót ugyanazon érme két oldalának. Harry egy olyan család gyermeke, akik annyira szeretik, hogy meghalni is készek érte. Draco viszont egy olyan család terméke, akik fenyegetik és bántják őt. Ám ha lehetőségük van szabadon dönteni, akkor mindketten hasonló eredményre jutnak.
