„Számomra olybá tűnik, hogy Hamlet jól megtestesítené az Európai Uniót is, amely sok nagy döntésnél jellemzően sokáig tétovázik, majd egyik alternatíva mellett sem dönt” – írja eleven humoráról tanúságot téve, fél évszázad alatt a kontinensen tett utazásaira és ott szerzett tapasztalataira támaszkodva a brit történész, aki az egykori keleti blokk országainak ellenzéki vezetőivel éppúgy személyes barátságot ápolt, mint ahogy a nyugati államfők is kikérték a tanácsait európai ügyeket érintő kérdésekben.
A Szólásszabadság szerzője (melynek kapcsán interjút is készítettünk vele) új könyvében – mely megkapó ötvözete a memoárnak, a riportnak és a társadalomkritikának – személyes találkozások, beszélgetések, anekdoták felelevenítésével a 20. század második felének és a 21. század elejének Európáját járja be keresztül-kasul. Ott lehetünk a normandiai partraszálláskor, a '68-as francia diáktüntetések forgatagában, a lengyel Szolidaritás megalakulásakor a gdański Lenin Hajógyárban, '89-ben a budapesti Hősök terén, a marokkói határzárnál a menekültválság idején, valamint napjaink ukrán frontvonalain.
S bár az „egész, szabad és békés” Európa eszméje mostanság megingani látszik, közös otthonunk újbóli felépítése még korántsem veszett ügy. Ennek igazolásául szolgál e könyv, melyet a Financial Times 2023 legjobb könyvének választott.
Timothy Garton Ash: Európa – A személyes tapasztalatok kontinense (részlet)
Fordította: Pék Zoltán
Európa belső nyitása magával hozta a külső bezárkózást. Míg a technikai értelemben vett „szabad mozgást”, azaz a más tagállamban való munkavállalás, tanulás és életvitel szabadságát az uniós szerződések, addig a kontinensen belüli, határellenőrzés nélküli utazás szabadságát a schengeni térség biztosította. Az 1985-ben az Európai Közösség öt alapító tagja – Németország, Franciaország és a Benelux államok – közötti megállapodásként kezdeményezett schengeni térség csak az 1990-es évek közepén vált teljes mértékben működőképessé. A köznyelvben „Schengenland” néven ismert térséghez később csatlakozott számos dél-, észak- és kelet-európai tagállam, valamint olyan nem uniós tagország is, mint Svájc és Norvégia. A schengeni belső nyitás következtében felállított első nagyobb külső akadályok között volt a Ceuta és a másik spanyol észak-afrikai enklávé, Melilla körüli fémkerítés. Addig Ceuta határán határőrposztok álltak, de hatékony fizikai akadály nem volt. A mai félelmetes, modern erődítmény építése 2005-ben kezdődött, nagyrészt a Fekete-Afrikából való megnövekedett bevándorlás miatt.
Az új európai falépítések fő hulláma később, a 2015-ös menekültválsággal kezdődött.
Magyarország 1989-ben úttörő szerepet játszott a régi vasfüggöny lebontásában, és az ausztriai határon álló szögesdrótkerítést a két ország külügyminisztere szimbolikusan óriási drótvágókkal vágta át. Most Orbán Viktor Magyarországa úttörő szerepet vállalt egy új vasfüggöny felállításában, és más országok is követték a példáját. Akkoriban ezt „fordított 1989”-nek neveztem. A 2018-as magyarországi választási kampányban egy Orbán-támogató bulvárlap még a híres óriás drótvágót is beletette egy Soros Györgyöt és ellenzéki vezetőket ábrázoló fotómontázsba. Tehát a drótvágót, amely korábban a felszabadulás szimbóluma volt, most arra használták, hogy a zsidók által elősegített muszlim invázió koholt fenyegetését sugallják.
A 2021-es válságot követően Lengyelország és Litvánia is közölte, hogy fizikai korlátokat építenek a Belarusszal közös határukon, mintegy 700 kilométerrel növelve az új vasfüggöny hosszát. Ezek a szárazföldi falak azonban csak a történet felét jelentették. A huszonhét tagállamból álló EU-nak a brexit után és minden további bővítés előtt több mint 13 000 km volt a külső szárazföldi határa, de a partvonala, beleértve az összes görög, olasz és egyéb szigetet, meghaladta az 53 000 km-t, amelyből több mint 31 000 km a Földközi-tengeren húzódott.
A Földközi-tenger vagy a La Manche csatorna közepén nem lehetett falakat építeni.
Mit tegyen tehát Európa? 2016 márciusában fontos precedenst teremtettek, amikor egy uniós csúcstalálkozó előestéjén Angela Merkel és Mark Rutte holland miniszterelnök megállapodott Ahmet Davutoğlu török miniszterelnökkel, hogy az EU hat év alatt 6 milliárd eurót ad Törökországnak, hogy segítsen neki gondoskodni a már befogadott több millió menekültről – feltéve, hogy a török kormány megakadályozza, hogy további menekültek jussanak el a közeli görög szigetekre. A menekültválság akut szakaszának Merkel megállapodása véget vetett, azzal együtt, hogy később lezárták a határokat a Balkánon átvezető szárazföldi útvonalon. Azonban a hatalmas összegű védelmi pénz kifizetése Törökországnak növelte a kísértést más szomszédok számára, hogy megpróbálkozzanak a migrációs zsarolással, ahogy azt Ceutában és a belarusz határon láthattuk.
A legtöbb európai kormány attól tartott, hogy az illegális bevándorlás bármilyen újabb fellángolása erősítené a menekültválság miatt felvirágzott populista pártok, például a Vox támogatottságát. („Nem állna politikai érdekükben, hogy Ceutában megnyíljon a határ?”, kérdeztem a Vox éles eszű Redondójától. „Dehogynem!”, vágta rá cinikus mosollyal.) Ironikus módon az európai vezetőknek most éppen az okozott gondot, aminek megerősítéséért évtizedekig dolgoztak: Európa vonzereje, puha ereje. Ugyanakkor azt is akarták, hogy Európa törvénytisztelő, az emberi jogokat tiszteletben tartó és humánus maradjon.
A 2020-as évek elejére úgy tűnt, hogy az intézkedések kényelmetlen kombinációjában állapodtak meg.
Erősen ösztönzik a menekülteket és a migránsokat, hogy használják a menedékkérés és a bevándorlás legális csatornáit – bár ezek gyakran nem voltak könnyen hozzáférhetőek, néha pedig egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Fokozzák a hírszerzési és rendőrségi műveleteket az embercsempészek üldözése érdekében, és megerősítik a külső szárazföldi határokat. Az EU saját határellenőrző szervezetét, a Frontexet 10 000 fősre bővítenék, ami azt a legnagyobb uniós ügynökséggé tenné. Ezen túlmenően a szomszédos országokat, valamint a válság sújtotta országokhoz, például Szíriához közelebb eső államokat hízelgéssel, kiképzéssel és egyszerűen pénzzel ösztönöznék arra, hogy ott tartsák a menekülteket és migránsokat. Nagy-Britanniában Boris Johnson kormánya még azt is bejelentette, hogy a menedékkérőket Ruandába toloncolják, azt állítva, hogy ez elriasztaná az embercsempészeket.
Mindez Európát rendkívül kétes erkölcsi terepre vezette. A nemzetközi menekültjog egyik alapelve a visszaküldés tilalma. Egyszerűen fogalmazva ez azt jelenti, hogy embereket nem szabad visszaküldeni a veszélybe. Mégis több jelentés érkezett arról, hogy a görög és más parti őrök visszafordították a menekülteket szállító hajókat a partok felé, ahonnan jöttek, ahogy a lengyel határőrök is visszatoloncolták a migránsokat a belarusz határ fagyos erdeibe. Az EU a líbiai parti őrséget is finanszírozta és arra ösztönözte, hogy fogják el azokat, akik a Földközi-tengeren Európa felé indultak, amit nagy számban meg is tettek. A Moammer Kadhafi megbuktatására irányuló, európai vezetésű katonai beavatkozást követő anarchiában azonban Líbia nagy része gengszter hadurak és milíciák ellenőrzése alá került. A leendő migránsok közül sokan, másokkal együtt, akik nem jutottak ki a tengerre, a második világháború alatti európai táborokat idéző, embertelen fogolytáborokban raboskodtak.
Túlzsúfoltság, betegségek, alultápláltság, verések és nemi erőszak – ezekről számoltak be hitelesen az ENSZ megfigyelői.
Ferenc pápa ezeket a líbiai fogolytáborokat „a gyalázatos kínzás és rabszolgaság helyeinek” nevezte. Európa tehát bűnrészes volt abban, hogy embereket küldött vissza a veszélybe.
Hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, az európaiak minden rosszért a bűnöző embercsempészeket okolták, hozzátéve, hogy Európa mindig nyitott a „valódi menekültek”, de nem a puszta „gazdasági migránsok” előtt. Ezek féligazságok voltak. Minden bizonnyal összehangoltabb európai fellépésre volt szükség az embercsempészek elfogása és megbüntetése érdekében, akik több ezer eurót szedtek el minden egyes személytől, mielőtt sokakat a halálba küldtek. Csakhogy amíg a legális csatornák nem kezelik a migrációt, addig mindig lesz illegális megoldás. Ez a folyamatos igény egyrészt a tágabb értelemben vett Közel-Kelet állapotából fakadt, amelyet súlyosbítottak a nyugati katonai beavatkozások következményei és az arab tavasz kudarca, másrészt sok fekete-afrikai egzisztenciális nyomorúságából. A rossz kormányzás, a polgárháborúk, a világjárványok, a gyors népességnövekedés és az éghajlatváltozás tovább fokozza majd ezt a nyomort.
Még ha a határőrök fizikailag nem is fordították vissza a migránsokat, egyeseket halálra ítéltek pusztán azzal, hogy a nyílt tengeren hagyták őket. Mohammed Seka, a 2021 novemberében a La Manche csatornán történt tragédia túlélője egy kurd hírportálnak elmondta, hogy valaki a hajóról felhívta a francia rendőrséget, és megadta a tartózkodási helyüket, mire azt mondták neki: „Maguk brit vizeken vannak.” Valaki más telefonált a brit oldalra, neki meg azt mondták: „Hívják a francia rendőrséget.”
Emiatt a legtöbben megfulladtak.
Holttestüket a Franciaország és Nagy-Britannia közötti láthatatlan tengeri határ közelében találták meg. 2013 őszén a Lampedusánál elsüllyedt, legalább 339 emberéletet követelő migránshajó tragédiája miatt Olaszország nagyszabású, hatékony kutató- és mentőakciót indított, amely a Mare Nostrum nevet kapta. Ez egy év alatt több mint 150 000 migráns biztonságos megérkezéséről gondoskodott. 2014-ben azonban leállították, és előbb a Triton, majd a Sophia elnevezésű, korlátozottabb létszámú uniós művelet váltotta fel. Ennek elkerülhetetlen következményeként még több ember fulladt vízbe, vagy a líbiai parti őrség vette fel és küldte őket azokba a szörnyű táborokba. 2019-ben az olasz populista Matteo Salvini nyomására az EU leállított minden tengeri járőrözést a Földközi-tenger középső részén.
Időnként a holttesteket Európa partjaira sodorta a víz. 2015 szeptemberében a hároméves kurd kisfiú, Ájlán Kurdi apró testéről készült fényképek, amelyeken arccal lefelé feküdt a sekély vízben a törökországi Bodrum melletti strandon, segítettek abban, hogy a menekültválságra – kezdetben nagylelkű – válaszlépéseket tegyenek olyan országokban, mint Németország. Tizenöt évvel korábban a La Vanguardia spanyol újság egy olyan fotót közölt, amely még ékesszólóbban mutatta Európa morális dilemmáját. A képen egy fiatal pár látható fürdőruhában és bikiniben, amint egy virágos napernyő alatt ülnek, kezük ügyében italhűtővel Tarifa napsütötte strandján, egy andalúziai tengerparti városban, amely mindössze 13 km-re fekszik a Gibraltári-szoroson túli legközelebbi marokkói ponttól. A pár egy farmert és sárga pólót viselő férfit néz, aki mozdulatlanul fekszik a közelükben a parton.
Talán éppen ekkor döbbennek rá, hogy ez nem egy álmos napozótárs, hanem egy migráns holtteste, amelyet Eutópia partjaira sodort a víz.
Számít, hogy a sárga pólós férfi „gazdasági migráns” vagy „valódi menekült” volt? A 2021-ben hivatalba lépő német kormány koalíciós megállapodásának legfigyelemreméltóbb mondata egyszerűen így szólt: „Civilizációs és jogi kötelességünk, hogy ne hagyjunk embereket megfulladni.”
2016 májusában, kevesebb mint egy hónappal a brexitszavazás előtt a Daily Mail egyik főcíme ezt harsogta: „A tragikus, de brutális igazság: ők nem igazi menekültek! A tragédia ellenére több ezer gazdasági migráns még mindig megpróbál eljutni Európába”. Valójában sokan közülük menekültek voltak, mégpedig az 1951-es genfi menekültügyi egyezményből levezetett szabványdefiníció szerint: olyan személy, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik”. A 2010-es évek végén az Egyesült Királyságban a menedékjog iránti kérelmek átlagosan mintegy ötven százalékát fogadták el. A legtöbb ember, aki 2018 és 2020 között kis csónakokkal érkezett a La Manche csatornán át, Iránból, Irakból, Szíriából és Afganisztánból származott, és az ezekből az országokból származó migránsok esetében a menedékjog jóváhagyásának aránya még magasabb volt. Ukránok milliói menekültek el az országukat 2022-ben bekebelező háború elől, és senki sem kételkedett abban, hogy valódi menekültek.
Egyébként mennyire tartható fenn ez a bináris megkülönböztetés, amelyet az 1945 utáni Európa körülményei szültek? Akkoriban ez elég egyértelműnek tűnt. A menekült: a náci Németországból menekülő zsidó kommunista vagy a Szovjetunióból menekülő burzsoá keresztény. A gazdasági bevándorló: egy szegény szicíliai vagy ír földműves fia, aki Amerikában keresett jobb életet. De ma? Bizonyára el kell fogadnunk, hogy Fekete-Afrikában a szélsőséges szegénység, a betegségek és az írástudatlanság az egyéni szabadság olyan korlátozását jelenti, amely éppoly életdeformáló lehet, mint a politikai vagy vallási üldöztetés.
A menekült és a migráns kategóriák között nem éles vonal húzódik, hanem folytonosság van.
Mindenesetre a gyorsan öregedő népesség miatt Európa nagy részének több migránsra volt szüksége a jóléti államok fenntartásához. A 2020-as évek elején Németország gazdasági igényét évi 400 000 bevándorlóra becsülték.
Az európai reakciók az érkezők bőrszíne, vallása és kultúrája szerint is különböztek. Sokatmondó volt a kontraszt aközött, hogy Lengyelország és Magyarország a menekültválság idején még néhány ezer közel-keleti menekültet sem volt hajlandó befogadni, és aközött, hogy a Putyin ukrajnai terrorháborújából érkező fehér európai menekültek milliói előtt nyitották meg kapuikat. Ami azonban még az előítéletektől mentes európaiakat is leginkább elbizonytalanította, az a bevándorlás ellenőrizetlenségének érzése volt. Innen ered a szélsőséges reakció – amely gyorsan a populistákra leadott szavazatokban nyilvánult meg – a menekültek (vagy ha úgy tetszik, migránsok) tömegéről készült fotókra, amelyeken a Balkánról Németország felé gyalogolnak tömött sorokban, és a marokkói tömegről készült fotókra, amely a ceutai tengerparton a kerítés felé rohan. Ezen alapult a brexit „Vegyük vissza az irányítást!” szlogenjének hatása.
Fotó: SME / Európa Könyvkiadó
