1782-ben Kemencén, Hont vármegye székhelyén 84 ártatlan embert ítéltek el emberevés igaztalan vádjával egy óriási bűnper során. Sokakat páratlan kegyetlenséggel kivégeztek, másokat börtönbüntetéssel és száműzetéssel sújtottak. 64 gyermek maradt árván. Mindezt a törvény nevében.
A kötet különlegessége az úgynevezett svájci kötési mód, amely lenyíló gerinccel látni engedi a cérnakötést – megidézve ezzel a regény forrásául szolgáló korabeli bírósági iratkötegeket.
Továbbá a lenyíló gerinc síkra nyílva javítja az olvasási élményt.
Kelefodor Ákos: Honti hantok (részlet)
„Valamikor régen nem az volt, hogy a halál angyalát nem lehetett látni se, és néma és süket legyen.
Egyszer a Jóisten leküldte a fődre, hogy hozzon el egy ötgyerekes anyát. Ahogy leért a fődre, lement az anyáér, a gyerekek körülfogták sírva, hogy ne vigye el az édesanyjukat, mert hát akkor őket ki fogja felnevelni. Az angyal megsajnálta a gyermekeket, elment vissza üresen.
Kérdi tűle a Jóisten:
– Hát az anyát hun hagytad?
– Hát, Uram – azt mondja –, megsajnáltam a gyermekeket, hogy ki fogja felnevelni őket.
Akkor a Jóisten lemutatott neki a tenger fenekére, kérdezte tőle:
– Látod ott azt a követ?
– Látom, Uram!
– Hozd fel aztat!
Mikor felhozta, mondta neki:
– Törd széjjel!
Ahogy széjjeltörte, hát, egy féreg volt benne.
Mondja neki a Jóisten:
– Ki visel gondot erre a féregre?
– Hát csak te, Uram!
– Na látod – azt mondja –, ha erre a féregre gondom van, akkor arra az öt gyermekre ne lett vóna gondom?
Akkor oszt a Jóisten megátkozta, hogy többet ne lásson, se ne halljon. Azóta süket és néma a halál angyala, és láthatatlan.”
„A halál angyala”, in.: Parasztbiblia
(...)
Másnap, augusztus huszonkettedik napján, reggel nyolc óra tájban Bihar vármegyében Álmosd határát lepi el a marokkói sáskasereg. Az álmosdiak kerepléssel és egyéb zajokkal nagy nehézségek árán délután három óra körül az erdőbe nyomják a sáskát, de az sajnos hamarosan visszafordul a földek felé. Miután azokat is megszállja, Vámospércs és Debrecen felé indul, és csak akkor veszik észre másutt, mikor már a vármegye közepén jár, de addigra a tengeri levelét és csőjén lévő haját is leeszi, ahol még zsengébb, ott a csőjét is.
Hontalmáson már hajnalban nagy a meleg, de borús az ég, a Dersenye feletti erdők felől esőszagot hoz Lónika felső-almási rokonai házához a szél. Egy reggel a hajdúk kiterelték Lónikát és testvéreit a házból, nénje karjából kitépték a két legkisebb lánykát, és Lónika megboldogult anyja megözvegyült unokabátyjához és annak apósához, anyósához terelték át őket. Azóta még szűkebben vannak a házban, de mivel felnőttek is vigyáznak rájuk, a hajdúk kiengedik őket az udvarra. Mária kislánya, Pannika kelt a legkorábban, kiült vele Lónika a ház oldalához, szépen lassan, egymás után jöttek ki az ébredő gyerekek, és most játszanak.
Záli kérdi Márcsikát és Nusit:
– Nagyobb a templomnál, vékonyabb a szalmánál is. Mi az?
– Nem tudom – feleli halkan Nusi.
– Az eső – mondja mosolyogva Záli, és a borús égre mutat.
Aztán hangot vált:
– Mi van az égen? – kérdi emelkedetten Záli.
Márcsika dallamosan, szinte énekelve kezdi, Lónika úgy képzeli, talán le is hunyja szemét a kislány, ahogy rögtönöz.
– Piros ház,
piros tulipán
van fenn az égen,
mindenfele
esett az eső,
és piros szív.
Csönd borul a gyerekekre, mindenki elbambul kicsit. A nagyok szépnek érzik Máricska szavait, s eltűnődnek rajtuk, a kicsiket a nagyok arcára kiülő merengéstől szállja meg a nyugalom. Csak Lónikában nem szűnik a nyugtalanság, semmit se tud apjáról, se a többi rokonról, ismerősről. Csak anyja rokonai, akiknél most lakik, mesélték, fülükbe jutott, a börtönben tartják őket fogva. Három nappal ezelőtt a megyeházán kihirdették,
s itt Almáson is kidobolták, sokukat ki fogják végezni.
Az almásiak azt mondják, az ő apjuk nincs köztük, még keresik. És nem tudja, kik azok, akiket ma megölnek közülük. Azóta nem alszik Lónika éjjelente, csak szorítja testvéreit.
Tegnap este még sötétedés után is nagy volt a forgolódás a faluban, sok ember jött-ment az utcákon, szekerek vonultak, láncok csörrentek odakint. Lónika már tudta, ezek a készülődés hangjai.
Most majd’ kiugrik a szíve, mikor meghallja a korai szokatlan harangozást, összeszorul a mellkasa, mert tudja, ez a harangszó már a kivégzésre hív.
Emberek tucatjainak lépteit figyeli az utcán, a templom felől énekszó csendül fel, valaki fennhangon beszél a tömegnek, Lónika a plébánosra gondol.
Fertályóra múlva üres lovasszekér érkezik, felfegyverzett kísérettel. Beszédükből hallja, tót parasztok azok, bejönnek az udvarra, az ajtónállókkal tovább a házba, és kitessékelik Lónika anyjának unokabátyját és annak ősz öreg anyósát és apósát. A szekerek felé lökdösik őket a puskatussal, kardlapokkal.
Lónika szorosabban öleli a belé karoló Matykót, és gyorsan odainti Márcsikát, és magához szorítja. Ebben a pillanatban feléjük tartó lépteket vesz észre, gyerünk, hangzik fel, kotródjatok fel a szekérre, Záli feljajdul, s Lónika megérzi, kihúzzák Márcsikát a karjaiból. A kislány sikítani kezd.
Lónika elkapja a paraszt borjúszájú ingjét, másik kezéből kiereszti Matykót, és kétségbeesetten siránkozik, hogy ne vigyék el a gyerekeket. Minden erejét beleadja, egészen belekapaszkodik a férfiba. Érzi, közben az ő szoknyájába csimpaszkodik Matykó és Nusi. A paraszt nem akar nagyot lökni rajta, mert látja, hogy világtalan, taszítja csak, Lónika nem enged, tapogatva megkeresi a férfi kezében Márcsika karját. Valaki más lép oda, Lónika megismeri a tegnapi hajdú gúnyos és dühös hangját:
– Hát jól van, gyertek mindannyian, megemlegeti a fajtátok a mai napot!
Szekérre tuszkolják mindőjüket, a szekér pedig zajos menethez csatlakozik, melyben féltucat pap imádságos éneke hallatszik, gyalogosok lépkednek a porban, egészen körbeveszik a szekeret, más kocsik is zörögnek, lovasok kísérik őket a Pecsenyic felé menő úton.
Közben folyamatosan szól a harangszó, mintha soha többé nem akarna elnémulni.
Hosszan zörög a szekér Lónikáék alatt, a lány a gyalogosok pusmogását hallja, némelyek hangjában megvetés, szörnyülködés, másokéban iszonnyal vegyes izgatottság.
Már halkul az almási templom harangja, és hallani a távolból a báti harangot is, Lónika innen tudja, hogy lassan a Pecsenyic és Almás közötti tőkesorok mellé érnek. Eszébe jut, valaki mesélte, fekete gohér szőlő terem azon a domboldalon. Reszket, és a fekete szőlőszemek gondolatától az álma jut eszébe. Hatalmas a hangzavar a szőlődomb felett, száz meg száz fütty és nyávogás kavalkádja teríti be a dombot, aztán hirtelen elnémul. Egy lélegzetvételnyi idő után halk csárogásokból szőtt függöny terül az ég nyugati felére.
Nusi szólal meg riadtan Lónika ölében:
– Lónika! Fekete felleg!
– Nem felleg az. Madár – feleli Lónika, és közben reszkető kezével a könnyeit törli himlőhelyes arcáról. Hallja a hatalmas fekete rajt, mely egy nagy kört leírva visszaszáll a szőlősbe, s ott úgy zsinatol, mint egy malom zúgója távolról. De most nincs, aki elkerepelje őket, mert mindenki, még a csősz is Bát felé tart.
Ahogy mennek kocsival, és már Pecsenyicen is áthaladnak, sorra hallgatnak el a madarak, csak a fecskék csivitelnek még a zápor előtti utolsó pillanatig.
Lónika orrát megcsapja a rozsföldek ázott tarlójának szaga.
Emlékszik rá, hogy az akasztófa Bát és Dersenye között félúton, egy domb tetején áll, ezt apja mondta, mikor egyszer Dersenyébe kellett menniük, de ott holtemberek lógtak, inkább elkerülték azt az utat.
Lónika érzi, emelkedőn haladnak felfelé. Észreveszi, alig hallhatóan dörög az ég Dersenye mögött, a feltámadó szél hozza a hangot, s vele lószagot, sok lógané szagát. Egy esőcseppet érez a haján, aztán a kézfején. A lejtő felső végén, ahol síkká válik a dombtető, megáll velük a szekér, Lónika a fújtatásokból, nyugtalan nyerítésekből kikövetkezteti, hogy több tucat ló áll a dombháton, a beszédhangokból, éneklésből, kiabálásból, nevetésekből és parancsszavakból megérti, hogy körben emberek százai állnak mindenfelé, talán ezernél is többen. Gyereksírást is hall, két irányból. Életében nem hallott még ekkora lármát. A tömeg zajában mindig csörren valahol egy lószerszám, egy fegyver, egy lánc. Valaki hangosan köp mellettük, Lónika reszket, ide-oda ugrál a figyelme, s közben szorosan öleli Matykót és Nusit. Szemerkélni kezd az eső, lovak horkannak. Lónikáék szekere hosszan várakozik ebben a hangzavarban. Egy fertályóra után nagy huzattal jön az esőszag, és nagy cseppekben kopogni kezd a zápor.
Távolabb az emberek lecsöndesednek, elmegy a kedvük a beszédtől, kalapjukat fejükbe húzzák, magukra terítenek valamit.
Záli érinti meg Lónika karját:
– A bakaiak is itt vannak. A Márton gyerekei, Králi meg a Mátyi.
Lónika hegyezi a fülét, összpontosít, hátha megismerné Mátyi foghíjas beszédét, de egyre jobban ver az eső.
Egyszer csak felélénkül a katonák fegyvereinek csörgése, német vezényszavak hangzanak fel úgy két kőhajításnyira, nem messze onnan papok éneke, az almási plébános szónokolni kezd magyarul és tótul, aztán olyan nyelven szólal meg, amit Lónika egyáltalán nem ért, de megismeri a deákot, gyakran hallotta kiszűrődni az almási és a zselízi templomból, most ezek a mondatok a leghangosabbak, messzire elhallatszanak a plébános imádságos kiáltásai, betöltik a tömeg fölött a levegőt, az eső kopogásán át is tisztán kivenni minden szavát. Aztán nagyjából ugyanabból az irányból dübörgő dobszó hangzik fel vagy egy tucat dobból, a robajtól Lónika összerezzen, egy másik férfi magyarul kezd beszélni, a császárt említi, az ítélőszéket, hogy kihirdetteti az ítéletet, megint egy másik újra deákul beszél hosszan, s közben zuhogni kezd. Egészen leszakad az ég, bugyborékoló zápor tömíti a levegőt, Lónika és a gyerekek hiába húzzák össze magukat, pillanatok alatt bőrig áznak, sírdogálni kezd a karjában Matykó, zúg a víz a levegőben, dübörög a szekerük deszkáin, már csak szófoszlányokat ért meg, pedig közben magyarra váltott a férfi, az itt vasban állók lefejezését a felakasztandók nézzék végig, és már csobog a földön a pillanatok alatt tócsákba gyűlt víz, sírni kezd Nusi is, a test negyedrésze a lelédi híd szomszédságában, és megint nem tudja kivenni a bíró szavait.
Az esőverés némileg alábbhagy, de még jócskán áznak a szekéren. Az előbbi férfi egy elítélt nevét mondja ki, Lónika nem hallja tisztán, valamilyen Krisztina hangzik fel, mire női jajgatás a válasz, Lónika csak egyetlen Krisztinát ismer, a Bojsza András feleségét, talán ő lehet. A körülálló emberek között izgatott moraj szalad végig, deszkákon léptek dobognak egy kőhajításra tőlük, Lónika hallja, a körülötte beszélgetők mind a dobogás irányába néznek, ott sejti a vesztőhelyet. Krisztina hirtelen elnémul. A morajon és csobogáson keresztül egy halk dübbenés üti meg Lónika fülét, mire a tömeg felzúdul, van, aki felhördül, van, ki elrettenve felsikolt, vannak, akik kitörő örömmel ujjonganak. Lónika annyira magához húzza a két kicsit, hogy azok ne lássanak ki hóna alól, mellei közül. Sárközi Cecília, kiáltja a férfi, ezt már tisztán hallja Lónika, és elhűlnek kezén az ujjak. A kicsi lánykára gondol, talán itt van valahol a tömegben druszája, Apolka és a kis Ria is? És hol lehet most a másfél éves kislány, akinek nem is tudja a nevét? Léptek zaja a deszkákon, egy percnyi csönd, aztán egy rövid suhogás, és rögtön újra egy dübbenés, zúg a tömeg, most a nevetés is több. Záli röviden felsikolt, és zihálni kezd.
