Lisa See amerikai írónő regényeiben gyakran fordul kínai témákhoz. Első köteteiben a saját családja történetét mesélte el, de kulturális öröksége azóta is központi szerepet játszik a témaválasztásaiban. A Tealevelek szárnyán című regénye főhőse egy fiatal kínai nő, Li-yan, aki ősei csodálatos teatermesztési hagyományában találja meg élete célját. A világtól elzárt hegyi faluban Li-yan és családjának életét a teatermesztés határozza meg. Generációk óta ugyanúgy élnek, míg nem váratlanul megjelenik a falu kapujában egy idegen férfi. Érkezése nyomán minden felbolydul. Li-yan, aki egyike a közösség kevés tanult lányának, elkezdi elutasítani azokat a szokásokat, amelyek addigi életét formálták. Amikor pedig házasságon kívüli gyermeke születik, súlyos döntésre szánja rá magát: szembefordul az ősi hagyományokkal.
Tealevelek szárnyán
„Nem tudom pontosan, mikor szerettem bele San-pába. Egy hete, amikor incselkedve azt mondta, szeretne látni a fejdíszemben? Egy éve, amikor órákon át segítettem neki az algebraleckében? Vagy talán már hat éve, amikor nekem adta azt a falat palacsintát? Mivel csak mi ketten vagyunk akhák az osztályunkban, rengeteg időt töltöttünk együtt az elmúlt években. Közösen tanulmányoztuk azoknak az országoknak a történelmét, amelyek nem közvetlen szomszédaink, de Kínához hasonló elveket vallanak, mint Oroszország, Észak-Korea és Kuba. Átrágtuk magunkat a klasszikus kínai regényeken – A vörös szoba álmán és A tigriskisasszony meg a férjén –, meg azokon is, amiket orosz barátaink, például Tolsztoj és Dosztojevszkij írtak. Rengeteget beszélgettünk.
Gyakran pedig órákig csak sétálgattunk, amíg egyfelé vezetett az utunk az iskolába vagy hazafelé.
Mindig is érdekelte, amit mondok, én pedig imádom hallgatni a történeteket a vadászatokról, amelyekre az a-bájával és a faluja többi férfijával jár. Sokat segítettem neki a házi feladatokban, és ő hálája jeléül mindig hozott nekem valami apróságot az erdőből: egy virágot, egy indákból font nyakláncot vagy egy tojást egy madárfészekből.
– Ha San-pa meghív a Virágos Szobába vagy az erdőbe, elmegyek vele – vallom meg suttogva Ci-tehnek.
Olyan hangosan nevet, hogy valószínűleg még a szomszéd faluban is hallják. Habár már nem töltjük együtt az egész napot, mint amikor Csang tanító osztályába jártunk, továbbra is olyan közel állunk egymáshoz, amennyire csak a barátnők állhatnak.
– Ha nem lesz jó vele, lopj szerelmet valaki mással, aki itt lesz az ünnepen – mondja, amikor végre levegőhöz jut. – Bárkivel csinálhatod, aki nem a te nemzetségedből való.
– Szerelmet lopni San-pával nekem nem olyan lesz, mint neked és…
– A fiúk is kipróbálnak lányokat, a lányok is kipróbálnak fiúkat – vág a szavamba Ci-teh. – Ha mindkettőjüknek tetszik a közösülés, a fiú megkéri a lány kezét. Ha a lány véletlenül teherbe esik, vagy összeházasodnak, vagy a lány meglátogatja az a-mádat a különleges főzetéért. De ha egyiküknek sem tetszik a közösülés, miért akarnák együtt leélni az életüket? Joguk van valaki más után nézni.
– Nem akarom megkóstolni az összes tököt a piacon. Nekem csak San-pa kell.
Amíg mi nem leszünk a falu öregjei. Amíg meg nem halunk, és utána is, örökké a túlvilágon.
A vallomásomtól Ci-tehnek megint kacagnia kell.
Felkapaszkodunk egy tisztásra, ahonnan belátni az egész falut. Néhány férfi már lebontotta a régi hintát, mások egy gödör fölött állnak, amelyben a feláldozott ökör húsa forog a nyárson. A szememmel San-pát keresem a tömegben, de olyan sokan vannak… az asszonyok házi készítésű seprűket, hímzéseket és szárított gombát csereberélnek ezüstfüggőkre és más különlegességekre, amiket a fejdíszükre varrhatnak. A férfiak házilag cserzett bőrt adnak vasdarabokért, amelyekből macsetét vagy kalapácsfejet készíttethetnek a falu kovácsával. A mi falunkban csak Ci-teh és én vagyunk olyan lányok, akik most öltötték fel először a fejdíszüket, a fiúk pedig úgy méregetnek minket, mint az eladó kecskéket.
Ci-teh meghúzza a ruhám ujját.
– Ha eljön az ideje – és el fog –, hagyd neki, hogy kicsit előkészítse a terepet odalent. Úgy is fájni fog, de kevésbé. Valószínűleg lopott már szerelmet, tudni fogja, mit kell tennie.
Mielőtt megkérdezhetném, mit jelent az, hogy előkészítse a terepet, hujjogás és kiáltozás tölti be a teret, és egy csapat fiatalember bukkan fel az erdőből, hátukon négy, kérgétől megfosztott fatörzzsel. Az egyikük karjáról egy rakás varázsinda lóg. San-pa!
Az iskolában egyszerű nadrágban és tunikában szoktam meg, ma azonban olyan férfi benyomását kelti, aki meg akarja mutatni, milyen jó családból jött.
Az anyja jó néhányszor beáztathatta a rövidnadrágját és a kabátját indigószín festékbe, hogy ilyen szép, mélykék árnyalatuk legyen. Messziről is látom, hogy a kabátja jó pár rétegből áll. Az anyja, a nővérei, vagy mindannyian együtt pedig ötsávos, bonyolult hímzéssel díszítették az övét. Turbán helyett sapkát visel, amelyre akantuszlevél formájú ezüstlapokat varrtak.
– Nézz rá! – sóhajt drámaian Ci-teh. – Biztos, hogy feleséget keres. Érted jött! Mi másért gyalogolna el ilyen messzire? Mi másért csatlakozna a mi falunk fiaihoz, hogy fát vágjon és indát gyűjtsön az erdőben? Órákig dolgozott a hegyen, mégis olyan…
– Férfiasan szép – fejezem be helyette.
– Szép? – Ci-teh a szája elé kapja a kezét, hogy eltakarja a nevetését.
Ekkor San-pa észrevesz. Nem színlel közönyt. Szélesen elmosolyodik, és átvág a tömegen az irányunkban. Ci-teh összeszorítja az ajkát, de érzem, hogy izgatott. San-pa egy méterre áll meg tőlünk. A szeme úgy fénylik, mint az esőmosta fekete kő.
– Nagyon szép a falutok – mondja –, de alig várom a napot, amikor te jössz el hozzám.
A mi falunk nagyobb, és egy hegyoldalban terül el, nem völgyben.
Nem is fejezhetné ki magát világosabban. Arra utal, hogy jó férj lesz, mert a faluja jobb – gazdagabb és könnyebben védelmezhető –, mint az enyém. Úgy elpirulok, hogy biztos vagyok benne, a színem eperlére hasonlít, ettől viszont annyira zavarba jövök, hogy csak még jobban lángol az arcom. Szerencsére a ruma éppen megérkezik a tisztásra.
A hintát csak holnap állítják fel, a mai szertartás tehát még rövid lesz. A ruma belefog a rituális kántálásba, amelyből nem sokat értünk. A kultúránkat évszázadokon át alakították az őseink. Hogy sok száz vagy ezer éve hogyan ejtették ki a szavakat, csak a ruma tudja. Mire a végére ér a szertartásnak, készen állok egy komoly beszélgetésre.
– Körbevezethetlek a falumban? – kérdezem.
Magától értetődőnek tűnik San-pa mellett sétálni, megmutatni, ki hol lakik, és történeteket mesélni a szomszédainkról. Figyel a szavaimra, és olyan témákról érdeklődik, amikről ismeretségünk sok éve alatt sosem beszéltünk.
– Hány fivéred van? – kérdezi. – Hány nővéred? Hány unokatestvér él a fő házban?
Én is megkérdezem tőle ugyanezeket, és kiegészítem még eggyel:
– Hány friss házas kunyhója van a családodnak?
– Én vagyok az egyetlen fiúgyermek – válaszolja. – Már mindhárom nővérem kiházasodott.
Tehát az a-mája és az a-bája örülni fognak egy menynek, szívesen építenek nekünk friss házas kunyhót, és alig várják majd az unokák zsivaját a fő házban.
– Hazafelé ellátogatok a nővéreim falvaiba – folytatja, mivel én a gondolataimba merültem.
– Ugye nem mész haza ma este? – hebegek.
– Ha szeretnéd, itt maradok az egész ünnepre.
– Nagyon örülnék neki – mondom, és újra az arcomba szökik a vér.
Körbejárjuk a falut, aztán visszatérünk a tisztásra, ahová holnap a hinta kerül, és ahol most mindenki lakomára gyűlt össze a tábortűz körül. San-pa csatlakozik a többi nőtlen fiúhoz, én pedig odaülök a családomhoz. A tekintetünk azonban folyton egymásba fonódik.
Néma beszélgetésünk olyan mély, hogy úgy érzem, mintha csak ketten lennénk az egész tisztáson.
Evés után megkezdődik a zenélés, éneklés és táncolás. Valaki San-pa kezébe nyom egy dobot, és ő együtt táncol a többi férfival a tábortűz fényénél. A teste a dob ütemére hullámzik. A forróság, amit érzek, nem a tűzből, és nem is lángoló arcomból ered, hanem az ágyékom felől. Most először a testem megérti, miért járnak a fiúk és lányok szerelmet lopni az erdőbe.
***
Másnap reggel mindannyian összegyűlünk a tisztáson, ahol a ruma felügyeli, amint a férfiak felállítják a hinta négy póznáját, végül megdöntik őket, hogy középen találkozzanak. Egy kis termetű ember felkúszik az egyik oszlopon, és összekötözi őket. Ezután egy hosszú indát erősít a szerkezet tetejére, a hurkos végét pedig lelógatja a piramis közepébe. Végül a ruma áldozatot mutat be, hogy kibékítse a föld szellemeit, és megvédjen minket a balesetektől.
– Én vagyok Forráskút falu a-mája és a-bája – kántálja. – Tyúkanyóként védelmezem azokat, akik a szárnyaim alatt állnak. Mint a vízibivalyapa, megvédem őket a szarvaimmal.
Megragadja az indát, felsétál a dombra, és a bal lábát a hurokba helyezi. Aztán nagy ujjongástól kísérve lelendül a póznák közé, és újra a levegőbe emelkedik a másik oldalon, a falura néző sziklaszirt felett. Utána a falu férfijai következnek, a legidősebbtől a legifjabbig.
Végre mi, lányok is sorra kerülünk. Az illendőség kedvéért deszkát erősítenek az indára, amelyre ráülhetünk. Amikor én következem, Ci-teh és Harmadik Sógornő meglöknek, aztán már repülök is lefelé a póznák között, majd felfelé a levegőbe. A szél keresztülfúj a fejdíszemen. A harangocskák és más ezüstdíszek csilingelnek, a csirketollak zizegnek. A mellvértem ezüstje visszaveri a napfényt. San-pa számára most szárnyaló madárka vagyok, és nem bírom abbahagyni a kacagást, ahogy ide-oda libbenek a feje fölött. Rám mosolyog, majd elneveti magát.
Később, az aznap esti lakoma után magammal viszem San-pát a Virágos Szobába. Néhány párocska már ott van, és sehol nem találok diszkrét helyet kettőnknek, de nem számít. A szüleink nincsenek itt, így hát azt teszünk, amit akarunk. Amikor San-pa a karjába zár, mintha mindketten tudnánk, mit kell tennünk. Az ajka gyengéden megkeresi az enyémet. Aztán egy olyan nyögéssel, amit eddig csak a friss házas kunyhókból hallottam, a nyakamba fúrja az arcát és csókolgatni kezd. Megremeg a lábam. (…)
Néhány órával később – újabb hintázás és lakomázás után – hagyom, hogy San-pa elvezessen az erdőbe.
A világ csak úgy vibrál az élettől körülöttünk: a levegőt betölti a virágok, a föld és a vadállatok illata; halljuk a békák szüntelen énekét, a párosodó állatok üvöltését és a madarak csicsergését, akik kíváncsi szemekkel figyelnek minket. A bőrünket langyos szellő simogatja. Addig gyalogolunk, amíg találunk egy levelekkel és puha fenyőtűkkel kipárnázott területet. Leülünk egymás mellé és a hegyvonulatot bámuljuk, amely a távolban egyre inkább ködbe vész, míg végül egybeolvad a kékesszürke égbolttal.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi San-pa.
– Biztos.
Egymás felé fordulunk. Megcsókol, közben óvatosan hátradönt a talajra. A ruháimmal babrál. Kérges keze elárulja, hogy keményen dolgozik a családjáért. Megragadja az egyik mellbimbómat, mire egy idegenül hangzó nyikkanás szalad ki a számon. Nem gyakoroltam még más fiúkkal, mégis vágyom rá, hogy megérintsem a testét a tunikája alatt. A mellkasa sima, az izmai feszesek a tenyerem alatt. Felhúzza a szoknyámat, felnyúl a harisnyám fölé, és megérint ott, ahol síkos és nedves vagyok, mégis ő az, aki felnyög. A szemembe bámul. Egészen a lelkéig látok. Ami a lába között van, megpróbálja megtalálni az utat az én lábam közé. Igaz, hogy nem csináltam még ilyet, de láttam, amikor a kakasok rámásznak a tyúkokra, vagy a disznók, kutyák és macskák az ő nőstényeikre. San-pa felsegít, hogy négykézlábra tudjak állni. Valami forró és kemény nekiütközik a hátsó felemnek. Amikor megérzem az ujjait, megfeszül a hátam. Örülök Ci-teh tanácsának, mert most tudom, hogy San-pa előkészíti a terepet, ahogy kell.
– San-pa! – A neve olyan, mint az óceán, amely ismeretlen tájakra sodor. A kezét a csípőmre teszi. Azután hátul az a forró valami megtalálja a bejáratot, és előrenyomul. Ellentartok… Auuu! Micsoda fájdalom – mintha a kovács piszkavasa szúrna belém. A könyökömre rogyok. Mindketten megmerevedünk. San-pa lehajol, a szája közel van a fülemhez.
– Folytassam?
Nagy levegőt veszek és bólintok. Lassan, lassan mozog előre-hátra. A hirtelen fájdalom elmúlt, de már nem érzem azt a vágyat sem, mint korábban. San-pa viszont igen, és a ritmusa egyre jobban felgyorsul, ahogy az állatoknál is láttam. Amikor végez, a hátára zuhan mellettem, a forró valamit elrejti a tunikája alatt, mielőtt még megláthatnám.
– Legközelebb jobb lesz – mondja –, ígérem. – Megcsókol, és lesimítja a szoknyámat. – Itt maradsz velem éjszakára?
Miután bólintok, átölel és a mellkasára von. Behunyom a szemem, és hallgatom a szíve dobogását.”
