Shawn Andre Cosby a tengerentúlon már jól ismert nagysikerű krimiíró, Stephen King egyik kedvence, és nem mellesleg a déli noir műfajának az egyik kortárs mestere. A Bűnösök vére folyjon számos díjat megnyert már, és éppen itt volt az ideje, hogy magyarul is olvasható legyen.
Titus Crown egyik napról a másikra az FBI belvárosi irodái után egy kis település rendőrjének áll, azzal az indokkal, hogy majd nyugodtabb és békésebb munkát talál magának. A kisvárosban csak két gyilkosság történt az elmúlt évtizedekben, de Titus belül érzi, hogy eljött a változás ideje, és újra beindulnak a történelem fogaskerekei. Ahol egyszer már volt pusztítás, oda könnyedén visszatér bármikor. Az első hétköznapi bűntények hamar egy nagyobb összeesküvéshez vezetnek, és a sheriff minden nyomot kikutat annak érdekében, hogy megállítsa a gyorsan terjedő gyilkosságokat. Viszont van, ami ellen ő is csak keveset tud tenni, ez pedig, hogy az erőszak és a hit kéz a kézben jár, ezt a köteléket pedig egy bilincs csak felerősíti.
A könyv február 18-án jelenik meg magyarul.
S. A. Cosby: Bűnösök vére folyjon (részlet)
Ford.: Pék Zoltán
A káosznak is megvan a maga rendje. Amikor egy kaotikus helyzet ismétlődik, előbukkannak bizonyos sémák.
Ahogy Titus száguldva, csikorgó gumival bekanyarodott a Jefferson Davis Középiskola parkolójába, alkalma nyílt megfigyelni ezeket a viselkedésmintákat, amelyek úgy bomlottak ki, mint egy visszafelé levetített origamihajtogatás.
A hatalmas téglaépület összes kapuján özönlöttek a diákok, tanárok. A bejáraton, az oldalsó ajtókon. Néhányan hátul osontak ki egy felhúzható fémajtón, ami Mr. Herndon autószerelő műhelyéhez tartozott. Ugráltak az ablakokból. Az áradat úgy robogott el Titus kocsija mellett, akár egy követ megkerülő folyó. Az arcuk Francis Bacon-festménybe illett,
olyan emlék árnyékolta, amitől tíz év múlva sírásban törnek majd ki egy babaváró bulin, a vegyesbolt közepén vagy egy szobakerékpár hirdetését nézve.
Ennél a típusú eseménynél ez a káosz első felvonása. A könyörtelen, atavisztikus pánik, amely az agyunk állati részének legmélyebb zugaiból tör elő. A „harcolj vagy menekülj” ösztöne az egészségtanon tárgyalt, elvont fogalomból az életben maradás nélkülözhetetlen elemévé válik.
Titus pisztollyal a kezében ugrott ki az SUV-ből. A gyerekek sikoltozása fölé kúszott, mint egy viharfelhő. A kiáltások mennydörgésként hatottak, a sarkáig beleremegett. Balra nézett, és látta, hogy két embere hajt át a keskeny árkon, amely az iskola gyepével futott párhuzamosan. Davy Hildebrandt vezette az egyik járőrkocsit, Roger Simmons a másikat. Carla Ortiz csak másodpercekkel lemaradva követte őket abban a furgonban, amivel általános és középiskolákhoz járt, hogy a kábítószer káros hatásairól tartson előadást. Roger sörétes puskával a kezében pattant ki. Davy az oldalfegyverét vette elő. Carla is. Roger a kamaszok tömege felé futott.
A fegyvere tusát fogta, a csöve a testek felé nézett, amelyek szökőhullámként zúdultak felé.
– Roger, fegyvert fel! Fegyvert fel! – kiáltotta neki Titus. Roger megtorpant és rábámult. Nagyot pislogott, majd a kezére nézett – Titus látta, hogy úgy remeg, mintha most hajtott volna fel egy löket whiskyt –, aztán feljebb emelte a fegyver csövét, hogy az égre mutasson.
– Davy! Mindenkit terelj át az utca túloldalára! Az utca túloldalára! – üvöltötte Titus. Davy a tokjába dugta a pisztolyát, elkezdett integetni a gyerekeknek és a tanároknak, nekilátott átterelni őket az úton a legelőre, ami az Oakfield Farms tulajdonában állt. Pár Angus marha legelészett itt-ott. Szemmel láthatóan nem zavarták őket a hűvös, kora reggeli levegőt megtöltő rémült sikolyok.
– Mi mit csinálunk, főnök? – kérdezte Carla. Átpréselte magát a tömegen, és már Titus mellett állt. Titus látta, hogy egy vörös pickup robog be a parkolóba, a tetején vészvillogóval. Tom Sadler ült benne. Szabadnapja volt, de biztos hallotta a hívást a rendőrségi rádión. Charon megye seriffhivatalának csak pár embere hiányzott a helyszínről.
Titus imádkozott, hogy ne is legyen szükség rájuk. Imádkozott, hogy a lövöldözőnek ne legyen AR-15-öse, vagy AK-47-ese, vagy más hasonló szerkezete,
amit arra terveztek, hogy marokszám ossza a halált, akár egy vetőgép a magot.
– Bemegyünk, és megtisztítjuk az épületet – jelentette ki. Fogta a mikrofont. – Davy, szólj Tomnak, hogy vigyázzon a tömegre. Te gyere vissza, és segíts megtisztítani a helyszínt. Van rajtad mellény?
A rádió reccsent, amikor Davy válaszolt.
– Persze. Idehozom Tomot.
– Nyomás, Davy! – biztatta Titus. Intett Carlának, hogy kövesse, majd a tömegtől lemaradt menekülők között elindult az iskola felé.
– Lelőtte Mr. Spearmant! – nyögte egy vékony, szőke lány. Titus felismerte Daisy Matthews lányát. Ő Daisyvel együtt végzett annak idején. A lánya neve…
– Lisa, nyomás az utca túlsó felére! – kiáltott a lányra Carla.
– Ki lőtte le Mr. Spearmant? Hogy nézett ki, Lisa? – kérdezte tőle Titus.
Lisa feléje fordította a fejét, és úgy nézett rá, mintha most venné észre a száznyolcvanöt centis seriffet.
– Én… nem tudom. Maszkot viselt. Arcon lőtte. Istenem, lelőtte Mr. Spearmant! – Lisa szeme akkorára nyílt, akár a traktorkerék. Nem sírt, de az arca vörösen lüktetett.
Titus tudta, hogy a könnyek később jönnek. Majd éjszaka. Könnyek vagy sikolyok, esetleg mindkettő.
– Magas volt? Nálam magasabb? És a ruhája? Mit viselt?
Lisa lehunyta a szemét, és nekirogyott Carlának.
– Nem tudom! – zokogta a nő vállába.
Titus nagy levegőt vett. Most jött rá, hogy kiabált. Ha egy mély hangú rendőr kiabál valakinek az arcába, az sosem produkál releváns információt. Tudta, és az embereinek is a szájába rágta, mégis ezt tette.
Megérintette a mikrofont.
– A gyanúsított maszkot visel. Ennyit tudunk. Behatolunk.
– Drágám, menj át az úton, rendben? – próbált Carla hatni a lányra, amilyen gyengéden csak tudott. Lisa nem felelt, de elindult a legelő felé, akár egy riadt gazella.
– Oké, menjünk – mondta Titus.
Ez volt a hagyomány másik fele, ami a rendre hasonlító káoszból született. Fegyveres férfiak és nők mennek egy férfi felé, mert szinte mindig férfi, akinél szintén fegyver van, aminek a csöve még forró,
miután megszórt egy osztálytermet, színházat vagy irodát olyan acélköpenyes ólomdarabokkal, amik másodpercenként nyolcszáz métert tesznek meg.
Titus gyomra olyan erősen és olyan gyorsan összeszorult, mintha görcsölt volna. Lassan, egyenletesen vette a levegőt, de a szíve zakatolt, ahogy haladt előre. A szél megerősödött, lehűtötte a gallérjába csorgó verejtéket. Az ablakokról tükröződő napsugarakat tompította a napszemüvege. Talpa alatt csikorgott az aszfalt. A hang több szólamban csengett a fülében. A jobbján Carla élesen, mélyeket lélegzett. A balján Davy olyan hangokat adott, mint egy bárány bégetése. Roger vezette az éket. Titus látta, hogy vastag vállán hajókötélként dudorodnak az izmok..
Az elmúlt tizenöt évben Charon megye pontosan két gyilkossági ügyet jegyezhetett fel. Az egyiket tizenöt percen belül megoldották, amikor Alice Lowney bevallotta, hogy leszúrta a férjét, Waltert egy vasvillával, miután rajtakapta, hogy lefeküdt a szomszédjukkal, Ezra Collinsszal, Pip unokatestvérével. A másik megoldatlan maradt, és ha Ward Bennings aktájának hinni lehetett, az is marad az idők végezetéig. Az áldozat egy huszonegy és negyvenöt év közötti fehér férfi volt, és
precízen feldarabolva találták meg egy bőröndben, amit a Fiddler-parton sodort ki a víz.
A közmegegyezés szerint a maradványokat a Chesapeake-öbölből hozta egy furcsa áramlat, ami soha többet nem fog erre haladni. Az emberek szerették azt mondani, hogy Charon nem olyan hely, ahol rendszeresen történnek rettenetes dolgok.
Titus úgy vélte, az embereknek rövid az emlékezete.
Charon közelmúltja valóban viszonylag csendesen telt, de a régmúlt olyan borzalmakat és rémségeket rejtett, hogy az már a legendák birodalmába tartozott. Az apja néha idézett Jackson tiszteletes valamelyik kénköves prédikációjából, mondván, Charonnak régóta kinéz a fájdalom időszaka. Titus nem gondolta, hogy Gideon a jövőbe látás ajándékával bír, az idő ciklikusságában viszont igenis hitt. Abban, hogy ami korábban már megtörtént, megtörténhet újra. A kerék pörög, pörög, és végül kijön ugyanaz a szám, mint húsz, harminc, negyven éve.
Akármit találnak az iskolában, a béke ideje véget ért.
Ismét eljött a fájdalom kora, méghozzá pont az ő seriffsége alatt.
Olyan tizenöt-húsz lépésre jártak az iskola lépcsőjétől, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi sétált ki a lépcső tetejére, a bal kezében farkasfejes bőrmaszk, amit az orránál fogva tartott, a jobb karja hajlatában pedig, akár egy csecsemő, egy vadászpuska pihent. Koszos kék farmert viselt és elnyűtt, kétsoros fekete gyapjúkabátot, középen begombolva. A haja itt-ott kiszabadult a vékony afrocsigákból, újra kellett volna fonni. A szája fintorba fagyott, ami az egész arcát megdermesztette.
Egy pillanatra újra nyugalom telepedett a világra. A tömeg hangját kisöpörte a levegőből a szellő. Nem maradt más, csak a reggeli nap, a kék ég és ez az ember, akit Titus felismert, és aki lebámult rájuk.
– Tedd le a fegyvert, Latrell! – bődült el Titus. Az udvariasság ideje elmúlt. A fiatal férfi feléje fordította a fejét. Úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy öt rendőr szegez rá fegyvert. Sima, barna arca kísértetiesen nyugodt maradt, még a jobb orcáján éktelenkedő golflabda nagyságú zúzódás dacára is. A tűhegynyi pupillák mélységes közönnyel méricskélték Titust. A seriff oxyra vagy heroinra tippelt. Mindkettőből bőven akadt Charonban, hiába tett meg mindent ellene. Latrell egyszerre volt itt és valahol egészen máshol.
Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki elszökött a szülei vigyázó szeme elől, és még nem tudja, hogy eltévedt.
Titus ismerte Latrell szüleit. Calvin és Dorothy Macdonald. Calvinnel együtt járt iskolába. Ő, Calvin, Patrick Tines és Nagy Bobby Packer szerezték meg Charonnak az egyetlen állami focibajnoki címet. Titus irányító volt, Calvin védő. A döntő éjszakáján Titus ráadásul Calvin Ford Mustangjában vesztette el a szüzességét Nancy Tolliverrel. Nancy szerette, ha fojtogatják közben, de ő nem tudta rávenni magát. Akkor még nem. El-elgondolkodott rajta, hogy egy tizenhét éves egyáltalán hogy jön rá, hogy szereti az erotikus fojtogatást, amíg meg nem értette, hogy a kérdésre kínálkozó egyik válasz sincs ínyére.
Calvin a hajóépítőben robotolt Newport Newsban, lassan huszonöt éve. Dorothy segédápolóként dolgozott a Pruitt Idősotthonban. Született egy másik fiuk is, a tizenkét éves Lavon. Latrell volt az idősebb és problémásabb gyerekük. Az elmúlt egy évben, amióta Titus átvette a jelvényt, letartóztatta Latrellt kábítószerkellékek birtoklásáért, miután kirúgták egy 7-Elevenből, amiért dulakodni kezdett, mert éjfél után nem engedték sört venni. Akkor éjjel is nagyjából így festett. Slampos, de jobbára ártalmatlan. Csak hát akkor éjjel nem volt nála vadászpuska és bőrmaszk. Amikor Calvin letette az óvadékot a fiáért, csak annyit közölt Titusszal, hogy „van neki elég baja”.
Titus érezte, hogy régi barátja akar még mondani mást is. De csak elvitte a fiát, és befogta a száját. Titus nézte, ahogy elmennek, és tisztában volt vele, hogy Calvin nehezen bír a gyereke démonjaival. Azzal is tisztában volt, hogy hajdani csapattársa már nem fog sírni a vállán, nem osztja meg vele a problémáit.
A mellkasán virító jelvény ezt az ajtót bizony bevágta.
Bármilyen démonokkal harcolt is Latrell, a jelek szerint megtízszereződött az erejük.
– Latrell! Tedd… le… a fegyvert. – Minden szót olyan tisztán ejtett ki, ahogy csak a nyelve engedte. Át akarta szakítani azt a ködöt, ami beborította Latrell elméjét. Hogy hallja. Hogy lássa a rászegezett fegyvereket. Hogy megértse, hogy akármit is tett, még elhagyhatja ezt a helyet függőleges helyzetben. Ő Calvin fia. De akkor is megérdemelné az esélyt, ha nem olyan valaki fia lenne, akit ismer. Akivel Titus együtt pálinkázott vagy futott napi kétszer négy éven keresztül. Akivel együtt nőtt fel annak a hatalmas konföderációs zászlónak az árnyékában, ami a megyehatáron áll.
– Ő az egyik arkangyal – szólalt meg Latrell. A hangja remegett, de erős és tiszta volt.
– Le kell tenned a puskát, és arccal előre feküdj le a földre – utasította Titus.
– Azt mondta, ő a Fekete Angyal. A Halál Angyala. Mr. Spearman azt hajtogatta, csak szereti hallani a saját hangját – folytatta a férfi. Titus látta, hogy könny csorog az arcán.
– Latrell, most azonnal le kell tenned a fegyvert. – Titus hangosan és tisztán szólt, de a fenyegetés eltűnt a hangjából. Nem muszáj ennek a sztorinak golyókkal végződnie.
– Mondta nekik, könyörögjenek Istenhez. Aztán mondta nekik, ő Malak al-Mawt, a Pusztító. De az se volt igaz. Csak egy beteg faszkalap, pont, mint Mr. Spearman. –Leejtette a maszkot, és
a puska csövét az álla alá szorította.
Titus megtorpant. Leeresztette a pisztolyát, de csak egy kicsit. Nem akarta, hogy Latrell meghúzza a ravaszt, de pontosan tudta, milyen gyorsan lehet öngyilkosságból gyilkosság. A srác szájából elhangzó szavakat lehetett úgy tekinteni, mint egy bomlott elme hadoválását.
Csakhogy…
Titus látta, hogy kínozza őt valami. Meggyötörte a testét. Kicsavarta a tagjait. Mintha a karját és a lábát olyan bűntudat és szégyen súlya húzná négyfelé, amit Latrell nem bír rendesen kifejezni. Mániákus elkeseredéssel szorongatta a puskát, ujjai kinyúltak-összehúzódtak, akár egy mélytengeri lény, ami sohasem látta a napot.
– Figyelj rám, Latrell! Akármi történt, megbeszéljük. Akármit tettél, nem így kell rendbe hozni. Tedd le a puskát. Kérlek. Tedd le a puskát, és beszéljünk. Nem kell, hogy így legyen. – Egyik kezét elvette a pisztolyról, és a tenyerét a férfi felé tartotta. Széttárt ujjai között nézte, hogy a másik elveszi a puskacsövet az álla alól.
– Ez az. Most tedd le a földre, és indulj el felém – kérte Titus. Azért változtatott az eddigi utasításon, mert nem akarta, hogy a túszejtő a puska közelében legyen, ha netán mégis meggondolná magát.
Az őrület hullámokból dőlt róla, mint a hőség az aszfaltról július közepén.
– Tedd le a fegyvert, geciláda! – üvöltötte Roger.
– Helyettes, fegyvert le! – kiabált rá Titus.
Latrell lehunyta a szemét.
– Ne… – mormolta Titus.
– Nem tudjátok, miket csináltam, abba akartam hagyni, de azt mondták, megölik a kisöcsémet, az Angyal sose vette le a maszkját, de Mr. Spearman szerette, ha látják az arcát, nagyon is szerette – szakadt ki belőle egyetlen hosszú mondatként, akár egy kántálás.
– Várj! – kiáltott rá Titus.
Latrell kinyitotta a szemét.
– Nézzétek meg a mobilját – mondta. Titus még egy hajszálnyit leeresztette a fegyverét, mire a vele szemben álló a feje fölé emelte a puskát.
– ÉN LETTEM A HALÁL! – ordította, és rohanva megindult le a lépcsőn Titus és az emberei felé.
Később, ahogy Titus újra meg újra lejátszotta a jelenetet az elméje mozijában, ennél a résznél mindig megállt. A pillanat bombasztikus mozdulatsorrá nyúlt, amit egy átlátszatlan réteg takart el. Latrell rájuk szegezte a fegyvert? Megpróbálta rájuk szegezni? Lehunyta a szemét, és úgy
kereste az emléket, de amikor már megragadta volna, az szétfoszlott, akár a pókháló.
Hallotta az első lövést, mielőtt még a túszejtő megtette volna a harmadik lépést. Roger puskájának tölténye vörös köddé robbantotta a fiatal férfi fél fejét. Tom Sadler öt lövést adott le a hatlövetű .357 Smith & Wessonjából. Tom remek lövész volt. Mind az öt golyó szorosan egymás mellett csapódott Latrell mellkasába.
– TÜZELÉST ABBAHAGYNI, AZ ISTENIT! – üvöltötte Titus tele tüdőből. Davy még nem lőtt, de olyan gyorsan tokba dugta a pisztolyát, mint egy bűvész. Carla oldalfegyvere a föld felé mutatott, de szorosan fogta. Davy motyogott, de Titus nem tudta kivenni a szavakat. A füle még mindig csengett a lövésektől.
A férfi teste úgy gurult le a Jefferson Davis Középiskola utolsó kilenc gránitlépcsőjén, mint egy rongybaba, amit egy gyerek eldobott.
A puska csörögve elgurult, Latrell nem érhette el, bár ez már mit sem számított. Ahogy a srác megállapodott a lábánál, Titus végignézett a teste útját jelző vérnyomon. A lépcsőkön éktelenkedő foltok és csíkok különös vörös kalligráfiát alkottak.
Fotó: Agave
