A 86 éves Takács Zsuzsa nagyszabású gyűjteményes kötete, A Vak Remény után újabb versekkel jelentkezik. A maradás szégyene egyfelől folytatja az életmű korábbi útjait, másrészt viszont hoz formai és tematikus újdonságokat is. Az álmok, látomások, illetve emlékképek mellett ezúttal a gyász is fókuszba kerül: a költő lányának halálával a szövegek hangulata egyre sötétebbé válik.
Ugyanakkor a tekintet még mindig felfelé törekszik, a remény továbbra is ott lebeg a horizonton, és megtisztulást ígér. Közös alámerülésre, majd felemelkedésre hívnak ezek a sorok, újabb bizonyítékként szolgálva arra, hogy szerzőjük a kortárs magyar líra egyik legjelentősebb alakja. A bemutatón Szabó T. Anna kérdezi a szerzőt, részletek itt.
Takács Zsuzsa: A maradás szégyene. Új versek 2018–2025 (részlet)
Felolvasás
T. J. emlékére
De hiszen ott ül a második sor szélén, és
mosolyog, gondoltam magamban, amikor
fölolvastam a halálodról szóló verset,
elsírtam magam, és a szégyentől elvörösödtem.
Ráadásul többen sírtak a színházteremben.
De hiszen ott ülsz, mosolyogsz, és nemet intesz,
győzködtem önmagam. Harmincöt éves
vagy újra, rázod a fejedet, hogy tévedek:
nincs is halál. Menjek csak vissza a kórterembe,
folytatod, nézzem meg az ágyadat: üres.
Ha te is elhiszed, hogy meghaltam, halott
vagyok valóban – teszed hozzá.
Holdsütött arcok
Kapcsolatba lépve a rendőrséggel úgy intézkedtek,
hogy szabadulásom reggelén, abban a pillanatban,
amikor kilépek a börtönkapun a
szabad életbe, tartóztassanak le újra.
Ez pontosan így is történt.
Takács József: Tanúként szólítom. Kézirat, OSZK
Ezek a holdsütött arcok az egykori
fehér-fekete képeken föltűnnek és letűnnek
újra, kopott hangjukon megszólítanak:
tartsd magad! Ne hidd, hogy jobb volt
azelőtt. Rettenetes időket éltünk, és meghaltunk
korán. Nézd a ránk irányított lámpa fényét
arcunkon, s a terjeszkedő, sötét foltot.
Nem kétséges, hogy a romlás az erősebb.
Kitartunk mégis helyünkön,
jóllehet tudjuk, hogy mi vár ránk.
Tévedtünk, hibáztunk eleget, ne végy
példát rólunk. Mégis ameddig
nézel, megannyi hold a megszakadt
felhőben, följövünk neked.
Halottak látogatása
1.
Hirtelen ott ül Anna a zöld fotelban
tizenkét évesen, és az élet értelméről kérdezem.
Van még harminckilenc éve hátra. Miért
nem későbbi énje lép be a szobámba,
és miért nem háborodik föl, hogy ilyen
ostobaságot kérdezek? Miért nem feleli,
hogy: van, vagy nincs. Elfogadom ezt is, azt is.
2.
Vagy: hahó!, köszön az öcsém, megáll
az ajtóban két nappal a halála után.
És néz valakit mögöttem, akárha ott
állna, és neki akarna szólni.
De hirtelen eltűnik. Hol késnek a barátaim?
Hol van apám és anyám? Rossz vonatra
szálltak volna? Vagy nem áll meg
szerelvény itt, ahol élünk?
Áldott legyen Anna
Áldott legyen a mobil, amelyen
beszélgettem vele, áldott, akire
rámosolygott, az Ismeretlen Nő,
aki látta, hogy kopasz, és sejtette,
miért, s egy reklámtáskából
elővette frissen vásárolt szalmakalapját,
és átnyújtotta neki, hogy ne égesse a nap.
Áldott legyen Anna, hogy elfogadta.
Meghajolt kicsit, és bemutatkozott.
Nyár volt, sejtette jól, utolsó nyara.
A kemoterápiák, a sugárkezelés,
a műtétek kegyelmi ideje lejárt.
Fotó: Valuska Gábor/Magvető Kiadó
