Kardos Júlia, az évek óta magányosan élő negyvenes nyomozó képtelen szabadulni múltjától, hiába menekül előle a Balatonhoz, a feldolgozatlan traumák oda is követik. A történet West coast címmel korábban folytatásokban jelent meg online ezt bővítette a Légy/ott című regénnyé. A szerzőnek ez az első nyomtatásban megjelenő krimije. 2020 nyarán Paranoia című novellájával – több, mint száz pályamű közül – az első helyezést nyerte el a PRAE Kiadó Krimi ma elnevezésű pályázatán.
Szlavicsek Judit – Légy/Ott
PROLÓGUS
Valahol a Balaton-parton, 2018. november 5., hétfő reggel
A szél csak teszi a dolgát.
Nincs mit számonkérni rajta. Vagy épp azt kérdezni, miért teszi.
Csak halad, anélkül, hogy oda akarna érni bárhová. Néha váratlanul csap le, máskor szemérmesen elcsendesedik, de legtöbbször nem kér figyelmet magának.
Háttérbe vonul, átmos, megtisztít, feloldozást ad.
Kardos Júlia egy padon ül, a víztől néhány méterre, kezét fekete szövetkabátja zsebébe rejti a fagyos levegő elől, és kísérletet sem tesz rá, hogy festetlen, vállig érő haját kiszabadítsa a kavargó szél karmaiból. A hideg nem zavarja. Segít. Segít, hogy érezzen valamit. Hogy emlékezzen arra, amit sohasem szabad elfelejtenie. Hogy emlékezzen arra, honnan jött. És arra, hogy az nem történhet már meg többé. Sohasem.
A víz tintakék, szemben a berényi nádas vékony csíkja választja csak el a borult ég szürkéjétől. Hamarosan esni fog.
Feláll, óvatosan átmozgatja átfagyott lábát, majd a víz által kihordott nádtörmeléken átlépkedve elér a vízig, hogy a születésnapi csokrot a színére fektesse.
Aztán már nem néz hátra, egyre gyorsabb léptekkel távolodik. Elhagyja a strand télre szabadon hagyott bejáratát, és beül az autóba, hogy munkába menjen.
A csokorral már senki sem törődik. Senkit sem érdekel, hogy a parttól alig egy méterre az átázott szirmok súlya lassan lehúzza a vízbe.
Nincs ott senki, csak a nádast rángatja kitartóan a szél, és egy vadkacsa úszik el épp az elsüllyedt virágok felett, mintha nem lenne holnap.
1
Keszthely, Balaton-part, 2019. február 9., szombat este
– Kapd be, te hülye fasz! – üvölt bele Lili a Beach Club épp becsapódó ajtajának a közepébe, aztán, talán, mert most igazán szarik a nőiességre, talán, mert tele a szája a vodka-energiaital, a Marlboro Gold (slim!) meg a sperma keserű elegyének ízével, dühödten kiköp a februári deres fűre, és bizonytalanul megindul az éjszakai klub bejáratától az útra vezető keskeny, térkövezett járdán. – Rohadjál meg! – motyogja teljesen feleslegesen, aztán hosszan bámulja a lehelete párafelhőjét.
A füle elviselhetetlenül cseng, a fejében monoton, lüktető nyomás, a fekete szemhéjtus baloldalt egész a halántékáig kenődött, groteszk, lepukkant Kleopátrává torzítva a tizenéves arcot.
Imbolyogva megáll az útpadkán, és belassult mozdulatokkal elnéz előbb balra, aztán jobbra. Tompultan konstatálja, hogy balra indulva hazafelé menne, de a távolság most legyűrhetetlennek tűnik, jobbra viszont felrémlik az a néhány taxidroszt a vasútállomás előtt.
Kitámolyog az üres útra, és a gyér fény meg az alkohol adta biztonságérzettel megindul az út közepén a jó egy kilométerre lévő vasútállomás felé.
Már a part mellett húzódó, kihalt fasor közepénél jár, mikor meghallja a háta mögött közeledő kocsit. Tétován megtorpan, teljes testével az autó felé fordul, és ostoba vigyorral az arcán nézi, ahogy óvatosan lelassít és megáll előtte.
A fekete X7-es vezetőoldali ablaka hangtalanul leereszkedik, ó és egy higgadt, arctalan hang kiszól:
– Minden rendben? Elvigyelek valahová?
A lány egy pillanatig bambán pislog bele a reflektorba, aztán odatántorog a kocsi mellé, és többszöri próbálkozásra kinyitja az ajtót.
– Tényleg elviszeeel? De rendi vaaagy!!!!! – visít bele idétlenül az autó új szagú, meleg nyugalmába, és koordinálatlan lendülettel behuppan a férfi mellé az anyósülésre.
Az szó nélkül újraindítja az autót, óvatosan a gázra lép, és lehalkítja a rádiót.
Lili füle még mindig cseng a szórakozóhely fülsiketítő ricsajától, a kipárnázott néma luxus hirtelen fejbe vágja,
két tenyerével megtámasztja magát a puha, fekete bőrülés szélében, és a hátát a támláig tolva egyenesbe tornássza magát.
A kocsi szinte lopakodva halad végig a kietlen úton, a sofőr még mindig hallgatásba burkolódzik, és tekintetét makacsul a fekete aszfaltcsíkon tartja.
– Mit csináltál ilyen későn errefelé? A te korodbeliek ilyenkor már aludni szoktak – próbálkozik sután a lány, miközben ösztönösen lefelé húzkodja combközépig érő fast fashion fekete műbőr miniszoknyáját a vékony, formás combján.
– Erre akadt dolgom. De az még belefért, hogy téged felvegyelek. Hova akartál menni?
– Kinn lakom a Kertváros legszélén, már majdnem Cserszegnél. Azon a részen, ahol már csak ilyen földutak vannak. Tudod, merre van? – Egy ideig várja a választ, aztán óvatosan oldalra fordítja a fejét, és a férfi szigorú arcélét fürkészi. – Igazából pont az ellenkező irányban – mondja bizonytalanul, és a hangja egészen elvékonyodik.
– Bulizni voltál? Nem félsz így éjszaka egyedül? – kérdezi a férfi anélkül, hogy a lányra nézne, és továbbra is az ellenkező irányba halad. Lassan elhagyják Keszthelyt, és már Gyenesdiás teljesen elhagyatott part menti nyaralóövezetében járnak.
– A Beach Clubban voltam a barátommal, de összevesztünk – suttogja a lány, és hirtelen teljesen józannak érzi magát.
– Min vesztetek össze?
– Ööööö, semmin, csak egy seggfej, ennyi – böki ki kelletlenül, és hirtelen nagyon szeretne valahol máshol lenni. Bárhol, csak nem itt. – Figyi, nekem jó az is, ha kiteszel itt. Visszasétálok az állomáshoz, és fogok egy taxit. Nem kell ám miattam a Kertvárosig visszamenned, neked biztos erre van dolgod.
– Mit csinált?
– Tessék???
– Azt kérdeztem, mit csinált, hogy seggfej volt.
Lili fejében egyszerre az összes vészcsengő megszólal,
és elviselhetetlen fortissimóval veszi át a dübörgő zene okozta csengés helyét. Érzékei furcsamód kitisztulnak, a tét hirtelen megnő, tudja, hogy minden az elkövetkező mondatokon múlik. Úgy dönt, együttműködő lesz, és válaszol.
– Hát, igazából úgy volt, hogy ma este megbeszéljük, mi legyen a terhességgel, de megint nem hallgatott meg. Mindig ezt csinálja. De most elég volt. Eldöntöttem, és kész. Muszáj lesz. Leszarom, hogy egyetemre akar menni, meg minden. Leszarom, hogy mit mondanak a szülei.
– Hát ez elég kemény. Nincs semmi, amivel rá tudna venni, hogy megváltoztasd a döntésed? – kérdezi a férfi reszelősen, miközben óvatosan az út szélére kormányozza az autót, leállítja a motort, és lekapcsolja a világítást.
A balatongyöröki Soós-öbölhöz vezető bicikliút mellett állnak, előttük hosszú kilométereken át elvadult nádas veszik bele a sötét éjszakába. A lány mindkét kezével megragadja a kilincset, és megpróbálja kinyitni az ajtót, de a központi zár diszkrét kattanása néhány másodperccel megelőzi.
Lili rövid, nyüszítő hangot ad ki, és hangosan sírni kezd.
– Kérem, ne! – suttogja kásásan, váratlanul magázásra váltva, a szája megtelik sós könnyel. – Hadd szálljak ki! Csak hagyjon itt nyugodtan! Nem mondok senkinek semmit. – Kézfejével megtörli az orrát, már az sem zavarja, hogy könnyei és az orrából folyó vizes-tiszta váladék elegye elkenődik az arcán, a méltóság ide már nem jött utána.
Az ütés egyáltalán nem éri váratlanul.
Tudata a tarkóját ért hatalmas, tompa behatásra hálásan oltja le a villanyt odabenn: ami ezután következik, azt jobb lesz nem érezni.
Egyszer magához tér közben. Furcsán ébernek tűnik.
– Holnap dogát írunk angolból. Vagy ma milyen nap van? Nem is tudom… – motyogja, duplájára dagadt felső ajkával alig tud artikulálni, aztán amilyen hirtelen magához tért, úgy bukik is vissza a puha feketeségbe. A férfi most egész közel van hozzá, fölé tornyosul, sötétkék, finomkötésű Tommy Hilfiger pulóverének olyan jó illata van. Olyan ismerős.
Jó negyedórával később a férfi futva tér vissza a nádas felől a kocsijához, és módszeresen takarítani kezdi. Végigtörli a műanyag burkolatokat a kesztyűtartóból elővett nedves műszerfaltisztító kendővel, különösen alapos az anyósüléssel szembeni résznél, ahová Lili arcát először odaverte. Megfontoltan halad, újabb és újabb kendőket húz ki a műanyag dobozból, a használtakat pedig egy mcdonald’sos papírzacskóba gyűjti.
Mikor fent végzett, letérdel a nyitott ajtó mellett a fagyos aszfaltra, és az iPhone-ja zseblámpafunkcióját használva centiről centire végigpásztázza az anyósülés előtti szőnyeget. Már épp csapná be az ajtót, mikor a műszerfal középső konzolának lábánál, a sárszőnyeg takarásában valami megcsillan a hidegfehér fényben: egy fél pár bizsu gyöngy fülbevaló. A rátapadt, ragacsosra dermedt vérbe egy hosszú, barna hajszál ragadt. A férfi meglendíti a karját, és elhajítja messze, be a koromfeketeségbe vesző nádasba. Aztán még egyszer körülnéz a jéghideg, kihalt éjszakában, ruganyos léptekkel megkerüli a kocsit, beszáll, és mielőtt indítana, gyorsan megír egy sms-t, a telefont az ölébe ejti, aztán tövig nyomja a gázt. Késésben van.
A motor felbőg, az X7-es nyílvesszőként lő ki Keszthely irányába.
Útközben figyelmezteti magát, hogy a hazafelé vezető úton majd ki kell dobnia a mcdonald’sos zacskót egy lakótelepi konténerbe.
Huszonhárom ötvennyolcra ér oda a Beach Club elé. Éjfélre beszélték meg, hogy találkoznak. Tökéletes időzítés.
De ha a fia ma este késni fog, biztos, hogy kitekeri a nyakát.
Bob Dylan: „Knockin’ on Heaven’s Door”
2
Keszthely, Balaton-part, később Hévíz, 2019. február 9., szombat este
Szendrei Márk futólépésre vált, mikor meglátja a part menti fasor egyik gyér fényű utcai kandeláberének fénykörében a szinte hangtalanul közeledő fekete X7-est, tudja, hogy az apja utálja, ha megváratják.
– Végre egyszer időben jössz, ez maradjon is így – szólal meg színtelen hangon Gábor, az apja köszönés helyett, és anélkül indítja újra az autót, hogy a fiára nézne.
– Hogyhogy Gyenes felől jössz? Nem otthon voltál?
– Mégis honnan a francból jöttem volna? Ne beszélj hülyeségeket! Csak elugrottam a McDrive-ba egy kávéért.
– Oké. Bocsi, apa, ne húzd fel magad, csak úgy kérdeztem – érzi meg Márk a kitörni készülő vihart, de azért képtelen megállni, hogy ne folytassa. Talán a három kör Malibu-almalé meg a négyesben a haverokkal a vécében elszívott füves cigi iktatja ki az óvatosságát. – Mi a franc? Meki? Azt hittem, utálod. Mi sose ehetünk ott.
– Én sem ettem – keményedik meg a férfi hangja, és kicsit erősebben markolja a kormányt. – Most mondom, hogy csak ittam egy rohadt kávét, hogy el tudjak jönni érted, mert képzeld, én például egész héten szarrá dolgoztam magam, és kurvára jó lenne, ha egyszer legalább hétvégén ki tudnám aludni magam.
– Mi ez az illat?
– Mi van??? – feszül meg a férfi állkapcsa, és a fia felé kapja a fejét. – Miről beszélsz?
– Semmi, csak valami fura szag van itt, vagyis inkább illat. Olyan…
Basszus, tökre olyan, mint a Lili parfümje, amit mostanában használ.
Az apja kifürkészhetetlen, merev arccal bámul rá. Márk hirtelen nagyon kényelmetlenül érzi magát, önkéntelenül összerázkódik, és feljebb tekeri a fűtést a maga oldalán.
– Tudom, baromság. Oké, bocsi, semmi, befogtam. Igazából köszi, hogy eljöttél értem. Legközelebb hazamegyünk taxival a többiekkel, rendben?
Nem kap választ, így úgy dönt, nem feszíti tovább a húrt, és inkább hallgat.
A város tetszhalottként szendereg a február eleji koszosszürke éjszakában, a kihalt utak fásultan veszik tudomásul a magányos autó tempós haladását.
A Zsidi úton a férfi váratlanul lassít, és bekanyarodik az Egry József Általános Iskolát szorosan körülölelő négyemeletes panelkockák erdőjébe. Márk meglepődve riad fel a fékezésre, de egy szó nélkül figyeli apját, ahogy az megáll a hatalmas alumíniumkonténerek mellett, kiszáll, lopva körbepillant, és bedob egy mcdonald’sos papírzacskót az egyik nyitott tetejű kukába.
A hallgatás fullasztóan meleg, durva lópokrócként telepedik rájuk, miközben elhagyják Keszthely határát, és a körforgalomból kihajtanak Hévíz felé.
Néhány perccel később a széles, dupla garázsajtó hangtalanul fölgördül, hogy a hévízi villanegyed csendbe burkolózó, minimál stílusú családi háza elnyelhesse az autót és két utasát.
– Feküdj le! Én még iszom valamit – szólal meg a férfi hosszú idő óta először, mikor a teljes alsó szinten elterpeszkedő, szellősen berendezett nappaliba lépnek. – És egyébként
nem kell taxizni, majd megyek én érted inkább legközelebb is, úgy nyugodtabb vagyok
– vált békülékenyebb hangra, és futólag, kissé sután fölborzolja a nála jó egy fejjel magasabb fia haját, amint az elmegy mellette az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső felé.
– Jó éjt, apa! Köszi még egyszer, és bocsi – feleli a fiú, és érzi, ahogy a feszültség gyorsan kiolvad a vállából minél távolabb kerül az apjától.
A férfi megvárja, míg a fia léptei elhalnak az emeleten, aztán hosszan kiengedi a levegőt a tüdejéből, válla előreroskad, és a nappali közepén állva a kezébe temeti az arcát. Erős kísértést érez, hogy felmenjen az emeletre, bedőljön az ágyba, és menekvést hozó mély álomba zuhanjon. Egy perc után azonban inkább újra kihúzza magát, csendes léptekkel elindul a sötét lakásban az előszobából nyíló túlméretezett mosókonyha felé, és odabenn sietősen vetkőzni kezd.
Az ultramodern mosó- és szárítógépekkel felszerelt, jócskán felültervezett kapacitású helyiségben állva Gábor kicsit tétovázik, hogy a négy, egymás mellé helyezett elöltöltős gép közül melyik lehet a mosógép, aztán odalép az ajtóhoz legközelebb állóhoz, és beletömi az összes ruháját.
Meztelenül áll a gép előtt, vacogását csak a mészkő padlóból a talpába áramló kellemes meleg igyekszik csillapítani, hasztalanul.
Dühösen konstatálja, hogy fogalma sincs, hogyan kell elindítani a gépet, ezért visszasiet a nappaliba, magához veszi a szögletes lerakóasztal fehér márványlapján hagyott telefonját, és visszatérve a mosókonyhába bepötyögi a Google-ba a Miele gép típusát, hogy megnyissa a használati útmutatót.
– Te meg mi a francot csinálsz itt? – csattan fel minden előzmény nélkül a háta mögött a felesége hangja, Gábor pedig akkorát ugrik ijedtében, hogy a telefon széles ívet rajzolva a levegőben épp a sarkán landol a kőpadlón, hogy az ütés pókhálószerűen szerteágazó repedést rajzoljon a kijelzőre.
– Mi… a… franc! – köpi a férfi egyenként a szavakat, miközben hol az ajtónyílásban álló, kócos fejű, selyemköntösös feleségére, hol a padlón heverő, törött telefonjára mered.
– Most komolyan, Gábor! Mégis mit csinálsz itt? Mi ez az egész?
Tudtál beszélni azzal a lánnyal? Elintézted?
Vártam, hogy fölgyere végre, és elmondd. Nem akartam a gyerek előtt.
– Nyugi, mindent elrendeztem. Nem lesz most már semmi probléma. Mosd ki a cuccaimat, aztán menj lefeküdni, majd holnap beszélünk. Lüktet a fejem, azt hiszem, iszom egy konyakot, és beülök a jakuzziba. Beszakad a hátam.
Az asszony egy ideig tétován áll, várja, hogy a férje végre beszámoljon mindenről, hogy megmagyarázza, mi is történik éppen, de már rég megtanulta, hogy kérdezni ilyenkor nem érdemes. Ehelyett inkább néz a férje után, aki némán ellép mellette, csupasz ágyékát valami nehezen magyarázható szemérmességgel egyik kezével eltakarva, aztán nekiáll, hogy beindítsa a mosógépet.
A férfi először az előszobába megy, hosszan kotorászik a gardróbba beakasztott tollkabátja zsebében, a tenyerébe rejti, amit keresett, a konyhában tölt magának egy tekintélyes adag Remy Martint, magára kapja a nappaliból nyíló wellness-szoba fogasán lógó köntösét, és kióvatoskodik a deres éjszakában vacogó hatalmas terasz sarkában pöffeszkedő, hétszemélyes jakuzzihoz.
Beleereszkedik a bársonyosan meleg vízbe, maximálisra állítja a fúvókák teljesítményét, kortyol egyet a konyakból, és kinyitja a tenyerét, hogy végre zavartalanul
megvizsgálhassa a zsákmányát.
Közönséges fekete bőr karkötő, egy horgonyt formázó fémcsattal a tetején.
Óvatosan végigsimít az apró fémhorgonyon, ott, ahol egy szabad szemmel alig látható vérpettyet vesz rajta észre, lassan a szájához emeli az ujját, és a nyelve hegyével finoman megérinti.
Áramütés. Hirtelen ott van újra a nádasban.
Érzi a rothadó tőzeg tolakodó szagát, miközben mind beljebb hatolt az érintetlen sűrű aljnövényzetben, érzi a száraz nád pengeszerű apró vágását a kézfején, amikor
a testet vonszolta, érzi a tüdejébe áramló jéghideg levegőt, mintha megannyi gombostű fúródna a tüdőhólyagocskákba, és igen, újra érzi a vér ízét.
Azt a semmihez sem fogható fémes-édes ízt.
Nem akar sietni. Ki akar élvezni minden pillanatot.
És pontosan tudja, hogy újra meg akarja tenni.
