Kell-e szerelem egy házassághoz, ha a cél a karrier előmozdítása? Sadie Shaw és Jonah Fisher tizenhárom éve, az egyetemen találkozott először, és azóta is nagy riválisok. Most, hogy egy hőn áhított tanári hely megüresedik, a versengésük szintet lép. Mindketten az állást akarják: Jonah azért, hogy közelebb költözhessen a nemrég elvált nővéréhez és annak gyermekeihez, Sadie-t pedig az anyagi biztonság és a szabadság vonzza. Az ajánlat a munkavállaló házastársa számára is szól: ha a vetélytársak törvényesen összekötik az életüket, látszólag mindenki jól jár. Természetesen a gyakorlatban mindez sokkal bonyolultabb lesz: a levegő azonban nemcsak a szakmai viták miatt kezd izzani közöttük. Olvass bele Jodi McAlister ausztrál szerző romantikus regényébe!
Jodi McAlister: Szerelem felsőfokon (részlet)
Fordította: Felszeghy Ildikó
Dr. Jonah Fisher sokkal nagyobb szívességet tett nekem, mint azt valaha is be merném vallani. Ennek több oka is van – többek között a büszkeségem –, de leginkább az, hogy igazából nem személyesen ő tette értem ezeket a szívességeket. Inkább az volt a lényeg, amit ő jelentett számomra. Amit Fisher képviselt az én Sadie Shaw-univerzumomban.
Nehéz úgy megharcolni egy háborút, ha az ellenfeled alaktalan, névtelen, arctalan. Nem tudsz legyőzni valakit, akit nem is látsz.
És amikor egy elsőéves költészeti szemináriumon
egy fekete hajú, kócos, vastag keretes szemüveget viselő, pelyhedző szakállú srác szembeszállt velem Wordsworth Joannának című versének elemzése kapcsán,
és egyáltalán nem hátrált meg, amikor visszavágtam, ő lett az ellenségképem megtestesült alakja.
Uh, reagált Chess, felém fordítva a rozoga asztalon álló ventilátort, amikor mindezt elmeséltem neki aznap este az apró, légkondi nélküli lakásunkban, ahol anyukám halála után ketten éltünk.
Hülye kis kiváltságos magánsulis fiúk. Ők a jogi egyetem pestise. Azt hiszik, mindent tudnak.
Nem hiszem, hogy valaha az életben bárki is megmondta volna neki, ha nem volt igaza, válaszoltam, kézfejemmel letörölve az izzadságot a homlokomról.
Aztán amikor pár évvel később hallottam, hogyan szedi szét Fisher professzor Jonah-t az egyik PhD-szemináriumon, megtudtam, hogy nem éppen jól értelmeztem a családi dinamikájukat.
De a szimbólumoknak hatalmas erejük van.
Jonah mindent megtestesített, ami ellen küzdöttem, és már túl késő volt ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem.
És különben is, még ha az apja minden egyes nap közölte is vele, hogy téved, Jonah akkor is az ő fia volt. Fisher professzor engem – akinek a kutatási munkáját egyszer úgy jellemezte, hogy felszínes, komolytalan és értelmetlen, amely ráadásul „a deus ex machina gyermeteg értelmezésén alapul” – természetesen nem mutatott be egyetlen egyetemi oktatónak sem, akik állást ajánlhattak volna nekem.
Jonah Fisher volt számomra a mérce, az etalon. Azt gondoltam, ha sikerül tartanom vele a lépést, van esélyem, hogy bejussak az egyetemre oktatóként. De a tény, hogy ő is – minden privilégiuma, kapcsolata és az enyémnél „irodalmibb” tudományterületen végzett tanulmányai ellenére – még mindig csak alkalmi megbízásokat kapott, és több mint harmincévesen is egy közös albérletben lakott, tartotta bennem is a lelket.
Valójában Jonah Fisher is egy ember.
Nem tudom pontosan, mikor kezdtem el őt két külön emberként kezelni a fejemben, de a PhD-diplomaosztónkon csúcsosodott ki, amikor lazán megjegyezte, hogy ő is tudja, az apja egy borzasztó ember, aki sportot űz abból, hogy támadó és igazságtalan legyen velem szemben. És csak azért nem szállt soha szembe vele, mert nem akart engem elnyomni.
Egyébként te nagyon is ki tudsz állni magadért, Shaw, mondta könnyedén, miközben a tükörben megigazította az avatókalapját, mint aki nem is próbál meggyőzni, hogy új szerepet osszak rá a saját kis univerzumomban. Nincs szükséged a segítségemre.
Onnantól kezdve két Jonah létezett számomra: a tweedzakós és a kardigános.
A tweedzakós Jonah testesített meg mindent, ami ellen küzdöttem. Az intézményi kivételezés elefántcsonttornyát, amely elszántan próbált engem és az én felszínes, komolytalan, értelmetlen és gyerekes munkámat távol tartani magától.
Kardigános Jonah viszont emberséges volt. Ő volt az, akivel már évek óta együtt éltem, és aki annak ellenére, hogy szinte mindenen vitatkozott velem, talán nem is volt annyira rossz ember.
Ő volt az, akivel a sötét konyhában ücsörögtem. Jonah legkevésbé tweedzakós, és leginkább kardigános verziója. Jonah, aki szerette a nővérét – ez volt számomra a világ legfontosabb, legemberibb érzelme. Ezzel az énjével kötöttem végső békét.
De most itt volt ez az álláshirdetés, ami tökéletes volt arra, hogy minden eddiginél jobban összeugrasszon minket.
Irreális vágy volt részemről abban bízni, hogy ő nem látta az álláshirdetést, de… Az az igazság, hogy soha nem voltam a realizmus nagy rajongója.
A reményem szinte azonnal szertefoszlott. Mondjuk, ez várható volt, tekintve, hogy mennyi pályakezdő kutató lakott a közös albérletünkben.
– Jonah! – szólította meg vidáman Van, amikor a szóban forgó férfi aznap este belépett a konyhába. – Láttad a Lyons álláshirdetését?
Jonah letette az oldaltáskáját, és töltött magának egy pohár vizet. Kénytelen volt átnyúlni előttem – mivel ott álltam a tűzhely mellett, épp vacsorát készítettem –, és az ujja finoman megérintette a fülemet, alig érezhetően.
– Igen, láttam.
– Idén ez még csak a harmadik irodalomtudományi álláshirdetés, igaz? – folytatta Van.
– Második – javítottuk ki Jonah-val kórusban.
Akaratlanul is rápillantottam. Ő is ugyanígy reagálhatott, mivel találkozott a tekintetünk, és halványan, de boldogan elmosolyodott. Ez a tweedzakós Jonah mosolya volt, amit már rengetegszer láttam. Ez a mosoly azt jelentette: Bár ez nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy hangosan is közöljem veled, de csak hogy tudd, mindenben tévedsz.
– Mit gondolsz a helyszínről? – kérdezte Van. – Tasmánia elég messze van.
– Én odaköltöznék – vágtam rá.
– A nővérem, Fiona Hobartban él – válaszolt Jonah. – Úgyhogy igazából szívesen odaköltöznék.
– Ó, a fenébe!
És én még képes voltam egy pillanatig is hinni az eukatasztrófában. Amikor Jonah megpillantotta az álláshirdetést, nemcsak annak örült meg, hogy az ő specializációjával keresnek valakit, és több száz kilométerre költözhet az apjától, de ugyanabban a városban dolgozhat, ahol a nővére is él. A nővére, akit most hagyott el a férje, és akivel most olyan kétségbeesetten próbálja visszaépíteni a kapcsolatát. Biztosan hihetetlenül boldog.
De vajon ő is a szívéhez kapott, amikor rájött, hogy a kora újkori dráma mellett a szórakoztató irodalmat is megemlítették? Dühös volt? Vagy talán ideges, hogy az elviselhetetlen fő ellensége ismét szembe fog szállni vele, vagy…
– Sadie, azt hiszem, az mindjárt oda fog égni – zökkentett ki Jonah.
Levettem a serpenyőt a tűzhelyről, még épp időben, mielőtt az egész vacsorám ehetetlenné égett volna.
– Csak azért, mert jobban főzöl, mint én, nem kell kiselőadást tartani róla – vágtam vissza, majd beleöntöttem a vacsorámat egy tányérba, és igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni a konyhát, miközben kerültem a tekintetét.
Nyitókép: A szerző honlapja