Az 1980-as évekig az autizmust főként a fiúknál előforduló állapotnak tekintették, és még napjainkban is inkább ritkaságnak számít, hogy lányokat és nőket diagnosztizálnak autistaként. Clara Törnvall mindig is másnak érezte magát, szorongott, tizennyolc éves korától terapeutákhoz járt, antidepresszánsokat és különböző nyugtatókat szedett, miközben rengeteg könyvet és cikket olvasott a mentális betegségekről. Egy hétvégére beutalták egy pszichiátriai klinikára, de ez sem segített. Hosszú évek teltek el, mire végre igazi segítséget kapott, amikor egy pszichiáter közölte vele: autista.
Az Autisták című könyvben bemutatja, milyen súlyos kihívásokat jelent a legtöbb ember számára szinte észrevehetetlenül egyszerűnek tűnő feladatok elvégzése. Másrészt az elmúlt évszázadok művészeti alkotásai, festmények, szobrok, irodalmi művek értő elemzésén keresztül igazolja, hogy az autizmus a legkevésbé sem újkeletű és nem csak férfiakra korlátozódik. Továbbá arra is kitér, hogy véleménye szerint milyen alapvető társadalmi változásokra lenne szükség ahhoz, hogy az autisták teljes életet élhessenek, teljes jogú tagjai lehessenek szűkebb és tágabb közösségüknek.
Clara Törnvall: Autisták - A spektrumon élő nőkről (részlet)
Fordította Harrach Ágnes
– Ugorjunk mindjárt a hetedik oldalra – mondja a pszichológus.
Lapozni kezdem a térdemen fekvő papírokat. És ott áll, az oldal legalján: „Autizmus, értelmi fogyatékosság és nyelvi zavar nélkül, súlyossági szint 1.”
– Nincs semmi más zavaró tényező – folytatja a pszichológus barátságos hangon. – Még a gyanúja sem merül fel más diagnózisnak.
Olvasni kezdem a papírt, feketén-fehéren áll ott: megfelelek a korábban Asperger-szindrómának nevezett állapot mind a hét diagnóziskritériumának. Méghozzá bőven. Az egyik becslési skálán, amelyen hetvenhét pont elérése már diagnózist jelent, én százötvennégy pontot kaptam. Úgy érzem, ügyes vagyok, mert ilyen egyértelműen látszik a dolog.
A vizsgálati eredményben, amelyet közösen átnézünk, szerepel a pszichiátriai hátterem is. Ez elsősorban a pszichiátriában dolgozóknak szól, akikkel esetleg a jövőben fogok kapcsolatba kerülni, magyarázza a pszichológus.
Hát erre biztos sosem fog sor kerülni, gondolom magamban.
Én életemben többé nem fogok a pszichiátriához fordulni. Részemről kész vagyok.
Feltárul előttem a múltam. Mintha egy filmet látnék magam előtt váratlan fordulattal a végén. Fény derül valamire, amely mindent felborít, amit eddig hittem. Azaz biztos voltam benne, mindent tudok a főszereplőkről és a cselszövésről. A nyomra vezető jelek hirtelen tökéletesen kirajzolódnak. Ott sorakoznak egymás mellett az évek során. Végig voltak jelek.
Mindig is tudtam, hogy autisztikus vagyok. Mégsem volt róla halvány fogalmam sem.
***
Három hónappal korábban: végigmegyek a Hagsätra bevásárlóközponton. Fedett folyosón haladok el a Mat Dax élelmiszerbolt és a Mákszem cukrászda előtt, és folyton ugyanazt a két szót mormogom magam elé: kész, vége. Néha előfordul velem, hogy valami megragad a fejemben, és néhány szót vagy rövid mondatot ismételgetek, mint valami varázsigét vagy átkot.
Nehéz megtalálni a neuropszichiátriai rendelőt, holott GPS-szel megyek. Először rossz irányba kanyarodom a bevásárlóközpontban, megállok, tétován nézek körül a Kislány labdával nevű szobor mellett. A kislány előrehajol, mozdulata megmerevedett, szájával O betűt formáz. Az előtte levő szökőkútban nincs víz, a lányka szájából áradó víz láthatatlan.
Negyvenkét éves vagyok, és kimondhatatlanul elegem van önmagamból. Amióta csak az eszemet tudom, szorongtam valamitől. Mindig gombócot érzek a gyomromban, s már annyira hozzászoktam ehhez, mintha ez lenne számomra a normális állapot. A szorongásnak semmi köze a gondolataimhoz, úgy él bennem, mint valami önálló szerv. Nem vagyok kényszeres vagy hipochonder, nem szenvedek örökös nyugtalanságtól, nem gondolkozom azon, milyen katasztrófák érhetnek. De amikor a világban mozgok, mindig bizonytalannak érzem magam. Minden egyes lépésemet alaposan meggondolom, mintha vékony jégre akarnék rálépni.
Örökké készenlétben állok, és valamiféle bánat nyomaszt, aminek nem értem az okát.
Éjjel ökölbe szorított kézzel alszom. Visszatérő rémálmaim vannak, egyikben kislány koromban meghalok. Leszállt a sötétség a Humlegården parkra, ott guggolok, és kezemmel lapátolom ki a fekete földet a saját síromból. Éjjel van, egyedül vagyok a parkban. A földbe vájt gödör egyre csak nő. Lenn, a mélyén felsejlik egy fehér virágos zöld hálóing, egy szőke hajfürt és a Brio babakocsim fogója. Élek, már felnőtt vagyok, kislány énem mégis ott fekszik a sírgödörben. Mi történt velem? Miért haltam meg?
Amióta csak az eszemet tudom, mindig éreztem, hogy más vagyok. Elkezdek számolni. Tizennyolc éves korom óta hat különböző terapeutához jártam egyéni terápiára, háromhoz pár- vagy családi terápiára, kétféle antidepresszánst és különböző szorongáscsökkentő tablettákat szedtem, kazalnyi könyvet és cikket olvastam a lelki betegségekről, s egyszer egy egész hétvégére befektettek a pszichiátriára. Nem segített. Semmi sem stimmel abból, amit írtak, vagy amit mondanak. Nem rólam szól.
Szép lassan megérett bennem egy gondolat. Biztos, hogy ennek így kell lennie? Mindig ilyen pocsékul kell éreznem magam? A terápia és az orvosság lényege, hogy hasson, vagy talán nem? Az ember egy bizonyos ideig jár terápiára, nem egész életében. Már nem vagyok fiatal. Egyszer csak a végére kell érnem.
***
Most egy másik útvonalon próbálok eltalálni a rendelőbe. Kitérek egy termetes, farmermellényes férfi elől, aki néhány koronát kunyerál, meggyorsítom a lépteimet, bár nem tudom, jó irányba megyek-e. Úgy érzem, mintha folyton mozogna az egész bevásárlóközpont, mintha abban a pillanatban, hogy elfordítom a szemem, egyből megváltoznának az utcák.
Az évek során kísérleteztem sok mindennel. Például megpróbáltam azonosítani magam a nőket érintő leggyakoribb pszichiátriai problémákkal. Végiggondoltam, vajon lelkiismeret-furdalás vagy szégyen nyomaszt-e, önmegsemmisítő módon igyekszem-e mások kedvében járni, vagy maximalista kisdiák vagyok, úton a tökéletes kimerültség felé, esetleg étkezési problémákkal küszködő perfekcionista, aki gyűlöli a testét.
Vagy csak krónikusan deprimált?
Nem, egyik sem illik rám. Egyik sem vagyok. Sőt – általában egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak mások rólam. És magas szinten teljesítek, de csak azon a téren, ami érdekel. Azzal, ami untat, egyszerűen nem foglalkozom. A testemmel szemben közömbös vagyok. Ha barátaimmal beszélgetek, néha úgy teszek, mintha érdekelne a cukorbevitel vagy az edzés, mert szinte elvárják a nőktől, hogy az érdeklődési körükbe tartozzon, de valójában azt eszem, amit szeretek. Véleményem szerint a személyes értékeim semmi módon nem kapcsolódnak a testemhez.
Mégis itt van ez az örökös szorongás és bénító fáradtság. Nem tudok jól aludni? Dehogynem, leteszem a fejem, és már el is nyom az álom.
Bizonyára mindennek megvan a maga oka.
***
Végre csak megtalálom a neuropszichiátriai felnőttrendelő bejáratát.
A pszichológusnak, akivel találkozni fogok, olyan neve van, amit női névnek gondolok. Egy bölcs, idősebb, nyugdíjhoz közel álló hölgyet képzelek magam elé, szemüvege láncon lóg a nyakában.
Olyasvalakit, aki bizton támaszkodik sokéves tapasztalatára, mindent látott már, és semmitől sem riad vissza.
A váróteremben lévők egészen átlagos embereknek néznek ki. Fülükben fehér zsinóros fülhallgató, lábukon divatos edzőcipő. Egy világoskék zakós férfi belemélyed a telefonjába. Az asztalon mandalafüzetek, akinek kedve van hozzá, színezgetheti. Belelapozok az egyikbe. „Ez nem kémiai egyensúly, hanem hatalmi egyensúly hiánya”, firkálta egy korábbi látogató a címlap belső oldalára. „Egyik sem, hanem diszfunkció”, válaszolja egy másik kézírás. „De akkor is a te részed, légy rá büszke”, fűzi hozzá egy harmadik.
Egy nő odamegy a pénztárhoz és fizet.
– Számla – mondja neki az üvegfal mögött ülő fiatalember.
A nő zavarodottan néz rá.
– Kérek-e számlát? – kérdez vissza.
Szétárad bennem a boldogság. Rokon lelkek vagyunk. Honnan a csudából kéne tudnunk, mire gondol a másik, ha csak annyit mond: „számla”? Hiszen ez egy állítás, nem egy kérdés. Jó helyen járok. Itt van az én népem.
– Clara?
Jön felém, köszöntésre nyújtott kézzel, a pszichológusom. Egy sovány férfi hipszterruhában. Fiatalabb nálam, és egész csinos. A fenébe. Miközben követem a folyosón a szobája felé, valódi pszichés esetnek érzem magam. Egy különösen súlyos esetnek, akit haladéktalanul be kéne zárni.
Először részletesen elmondja, miképp fog lezajlani a kivizsgálás, a felmérés. Interjút készít velem, beszél a közeli hozzátartozóimmal, teszteket végzünk el, és ki kell töltenem néhány kérdőívet. Mondom neki, attól félek, nem fog hinni nekem. Az összes barátom, akinek beszéltem arról a gyanúmról, hogy esetleg autista lennék, mind azt válaszolta: te biztos nem vagy az!
Óva intem tehát a fiatal pszichológust:
– Tudom, miképp kell viselkedni. Felnőtt vagyok, egész életemben ezt gyakoroltam. Remekül tudom azt mutatni, amit várnak tőlem.
Erre felnevet.
– Itt ennek semmi értelme.
Később megnézem, mit találok róla a Google-n. Van egy saját podcastja a kockafejkultúráról.
Több mint egy évet vártam időpontra, és csak akkor kerültem sorra, amikor felhívtam a betegjogi képviselőt. Ragaszkodtam az állami finanszírozású rendszerben történő vizsgálathoz, nem akartam magánrendelésre menni. Minimálisra akartam csökkenteni annak a kockázatát, hogy csak vásárolok magamnak egy diagnózist. Ezt most tökéletesen kell végigvinnem.
Teljesen őszinte akarok lenni.
A következő találkozó előtt összeírok egy listát a problémáimról, nehogy kifelejtsek valamit:
Túlságosan hiszek a szavakban.
Nem értem meg a szavak mögött rejlő gondolatokat.
Nem értem meg, ha az emberek hazudnak.
Ha beszélek, a szavak a földre hullanak és ott maradnak. Iszonyúan szenvedek attól, hogy nem tudom magam megértetni.
Sokszor dühös vagyok másokra azért, mert nem értik meg, mit akarok mondani.
Több emberrel állok kapcsolatban, mint amennyit bírok.
Azt szeretem, ha sokáig ugyanarról beszélgetünk, nem pedig ide-oda ugrálunk a témák között.
Nehezemre esik a szemkontaktus.
Nehezen tudok másokkal együttműködni, mert senki sem úgy gondolkozik, mint én. Mások lassúsága türelmetlenné tesz.
Nem szeretem megismételni, amit mondtam. Hiszen egyszer már megmondtam, ez legyen elég.
Szociális/társas helyzetekben másokat utánzok, színészkedem. Félek az emberektől.
Képtelen vagyok hirtelen szerepet váltani, mondjuk szülői működésből a szakmámra váltani, nehezen viselem, ha ide-oda rángatnak a különböző világok között.
Nem találom meg az egyensúlyt a gyermekeim és a saját igényeim között. A végső kimerülésig hajtom magam.
Nem bírom elviselni, ha félbeszakítanak, például ha telefonbeszélgetés közben a másik valami egészen mást akar, mint amire én gondolok.
Nem szeretem megváltoztatni a terveim.
Hamar kifáradok, sok szünetre van szükségem.
Van néhány komoly érdeklődési köröm. Sok minden egyáltalán nem érdekel.
Mindig az az érzésem, hogy nincs egy percnyi nyugtom sem.
Érzékeny vagyok a hangokra. Folyton napszemüveget és fülhallgatót viselek, zavar a sok fény és hang.
Bizonyos, jól körülhatárolható területeken intelligens vagyok, például nyelvekben és elméleti témákban, ugyanakkor reménytelen eset vagyok más területeken. Még a legegyszerűbb matematikával sem tudok megbirkózni, a gyakorlati dolgokra vonatkozó legegyszerűbb használati utasítást sem értem meg.
Nehezen birkózom meg a rutinfeladatokkal, mint a zuhanyzás és a fogmosás. Megteszem, de kínnak érzem. Számomra minden gyakorlatias, testi energiát igénylő dolog komoly erőfeszítést jelent.
Kimondottan rossz a tájékozódóképességem. Még a munkahelyi folyosókon is eltévedek, holott nap mint nap ott járok-kelek.
Szinte vak vagyok az emberi arcokra. Egyszerűen nem ismerem fel az embereket. Viszont mindenkinek tudom a nevét!
Komoly nehézséget okoz a csevegés, nem tudom, mit kell mondani. Szeretnék beszélgetni, de megkukulok.
Túl nagy a szakadék a belső világom és a külső valóság között. A kettő nem függ össze.
Átolvasom a listát, és legszívesebben felnevetnék. Miféle bolond ember lehet ez?