Mi lenne, ha a gimnázium végével nemcsak a felhőtlen kamaszkor, a szabadság és a felelősség nélküli napok érnének véget, hanem maga a Világ is? Szalkai Szabó Ádám Filmszakadás című regénye egy izgalmas koncepciót tár elénk, amelyben egy megmagyarázhatatlan okból egy éjszaka váratlanul darabokra kezd hullani a valóság, ahogyan eddig ismertük. Egy baráti társaság még az egyetem előtt meg akarja ünnepelni a közös éveiket, de úgy néz ki, ez lesz az utolsó nyaruk is egyben. Ahogyan a főhősünk felett összecsapnak a hullámok – közelít a felnőttkor, a túlféltő szülők nem eresztik, sőt párja is szakít vele –, úgy hullik szét a világ is, természeti csapások és kozmikus események során. Posztapokaliptikus felnövéstörténet és generációs regény.
Szalkai Szabó Ádám: Filmszakadás (részlet)
– Nem fura, hogy van egy kezünk, ami mindent meg tud csinálni, és van egy másik, ami csak úgy ott van. És azt se tudja, hogyan kell megfogni egy ceruzát meg ilyesmi – dünnyögte Bognár, miközben egyik kezéből a másikba rakta a sörét. Majd vállat vont, és belekortyolt.
Az első piák unottan csúsztak le. Hajótöröttekként kóvályogtunk a ház körül. Sanyi felvetette, mi lenne, ha hazamennénk – mire Atesz sértődötten hozzávágott egy küszöb mellett heverő fadarabot azzal, hogy otthon mennyivel lenne jobb.
– Szóval… azt mondjátok, tök mindegy, hol vagyunk? Csak az a lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak? – Nem tudtuk eldönteni, hülyéskedik vagy komolyan gondolta. De nem nevette el magát.
– Baszd meg, Sanyi – csóválta a fejét Atesz, és leroskadt a székbe, ami a hirtelen terheléstől csaknem összeszakadt alatta.
– Ilyet… ilyet nem mondunk. Ez nem egy hülye film – masszíroztam meg a halántékom. Mintha azzal, hogy Sanyi előre kimondta a tanulságot, elrontotta volna a játékot. Mintha lelőtte volna a poént. Aztán Atesz megenyhülve hátba verte Sanyit, mire mind nevetni kezdtünk – én is azon kaptam magam, hogy a kórussal együtt kacagok, pedig egyáltalán nem akartam. Mintha megbabonáztak volna.
Ittunk egy kör Raszputyin-vodkát, Sanyi és Bognár pedig elkezdték beüzemelni a magunkkal hozott apró hangfalakat.
Pár perc múlva már össze is vesztek azon, hogy System vagy Kiss szóljon-e. Az I was made for loving you kezdő taktusai után felharsant a Fat Lip a Sum41-tól.
Ahogy a pia fogyni kezdett, lassan elfeledtük a minket körülvevő, gyászos környezetet. Hajótöröttekből gyarmatosítókká vedlettünk: miénk az egész lakatlan sziget, és azt csinálunk, amit csak akarunk. Atesz kezdte, amikor nem volt hajlandó elmenni a vécére, mert ahhoz nem egészen tizenkét lépcsőfokot kellett volna megmásznia. Helyette kiállt a ház mellé, közvetlenül két víkendház közé. Bognár egy félórával később már ezzel sem bajlódott – hátat fordított nekünk, és egyenesen az útra vizelt. Sárgás, gőzölgő tócsája utat vágott a sárba, és lassan belefolyt az óriási, tónak is beillő pocsolyába, ami az út közepén terpeszkedett. Sanyi nemsokára már ezt vizelte telibe.
Ájdontwanna vésztmájtime. Mennyivel jobb lenne, ha akadna itt pár csaj. Bikámönádör viktimof döszöszájeti. Ja, bazdmeg, sztori of máj lájf. Ájneverfall inlájn. De legalább ti itt vagytok. Bikámönádör viktimof. Ne kezdd te is, bazdmeg, épp elég nyálasak vagyunk. Kánförmiti endbekdávn.
Recsegve bömbölő zene a hangszóróból, egybefolyó kásás beszédfoszlányok, sörszagú, reszelős nevetések, baljósan böfögő, lassan elsötétülő horizont.
Rajtam volt a sor. Vért izzadva próbáltam kiimádkozni magamból húgyhólyagom tartalmát, miközben záporoztak hátamnak a zrikák és beszólások. Végignéztem a sáros, keréknyomokkal tarkított úton, amely még mindig egyedül a mi nyomainkat izzadta ki magából. Az út túloldalán kézzel festett tábla hirdette a Tisza Kemping szolgáltatásait – zuhanyzó, áram, sőt, még tévével felszerelt társasági szoba is volt. Előtte a vizesárok egykedvűen verte vissza tükörképemet. Mikor megérkeztünk, még aprócska volt, azóta hatalmas, csillogó szélű lyukká növekedett, amely egész házunk tükörképét felfalta. Ha Atesz most belelépne, tuti, hogy legalább bokáig elsüllyedne. Vagy térdig. Nyakamat a víz felé nyújtottam – nem láttam le az aljáig.
Szép lassan megindult egy apró vízsugár, azzal együtt pedig a megkönnyebbülés jóleső, hidegrázós hulláma. Sokáig követtem az átlátszó-sárga folyadék útját a vízfolyamban. Lassan oldódott fel, mint ami fokozatosan adja fel a küzdelmet, hogy eggyé váljon a tömeggel.
A koromsötét víz ismerős hívogatással meredt rám – nem láttam már benne a tükörképem. Kíváncsi voltam, mi rejtőzik alatta.
Cipőmmel felé böktem. Tornacsukám piszkosfehér szélét szép lassan nyelte el a víz, ami az érintésemre mintha örvényleni kezdett volna. Már az orrnál, majd a cipőfűző első lyukánál tartott. Nem volt, ami megállítsa. A második lyuk, majd a harmadik. A cipő nyelvének felét már elnyelte. Lassan eltűnt benne a kerek Converse-logó is. Nem éreztem a víz hidegét – nem éreztem semmit. Mintha nem is valami idegen anyagba mártanám a lábam, hanem valamibe, ami voltaképp hozzám tartozik. Pont olyan az anyaga, a formája, a hőmérséklete – szinte észrevétlenül a teljes cipőm elmerült benne. A fekete folyadék lassan kúszott egyre feljebb, már elnyelte a bokám felett húzódó első szőrszálakat is, és képtelen volt megállni, képtelen voltam abbahagyni…
– Gyere már, bazdmeg, felesezünk! – ordított rám Atesz. Megráztam a fejem, és ismét ott álltam, két lábbal a pocsolya mellett.
– Várjatok – köszörültem meg a torkom. Visszasiettem a többiekhez. Az egyik csukám minden lépésnél hangosan cuppogva koszos vízcseppeket köpködött mindenfelé.
– Milyen nevetséges már, hogy ahhoz, hogy aludni tudjunk, először el kell kezdenünk tettetni, hogy alszunk… – kezdett bele Bognár akadozó hangon, miközben Atesz nekiállt tüzet csiszolni a környéken talált fahasábokból. Egyöntetűen hümmögtünk, voltaképp igaza volt.
Csilis babot készítettünk, de mivel egyikünk sem tudta, pontosan hogy kell, minden hozzávalót bedobáltunk a bográcsba, majd hagytuk az egészet a tűz felett rotyogni.
A következő feles Atesz mellett ért. Lelkiismeretesen adagolta a Raszputyin-vodkát, de arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Bajai épp azt fejtegette, Réka miért nem az ő esete, és hogy soha nem értette, miért van mindenki odáig érte – Atesz erre szárazon felnevetett, majd sokat sejtetően rám nézett. Mennydörgés közeledő hangjai kucorodtak közénk, a levegő hirtelen nehézzé és áporodottá vált.
Ültünk egymás mellett csendesen. Hiába üvöltötte a Tankcsapda, hogy be vannak rúgva, mindenki a saját fejében pergő szalagra rázta ütemesen a fejét.
– Tudod – kezdte újra Atesz. – Van egy elképzelésed erről az egész gimiről, hogy milyennek kellene lennie. Hogy buli, csajok, szex, izé. És valakinek biztos ilyen. De mikor minden hétköznap lógatod a fejed a matekkönyv felett, mert azt mondják, hogy minden azon múlik, hányas lesz a bizonyítványod… utána tanulsz arra a rohadt érettségire, mert azon meg az múlik, hova mész továbbtanulni… azon meg az múlik, milyen lesz az egész életed… És közben éjszakai műszakban dolgozol, hogy segíts anyádnak… Vagy amikor ott van előtted egy csaj, és neked lehet, hogy annyit kéne csinálnod, hogy odamenj és megfogd a kezét, és mindezt ne szombat este és ne részegen… Szóval ezekben az esetekben rohadtul nem szegeződik rád egy kamera, nem szól tinglitangli popzene, és senki sem mondja azt a jelenet végén, hogy ENNYI. Ez a büdös nagy igazság. – Felkapott az asztalról egy doboz sört, amit huzira legurított.
Színpadiasan az asztalra csapta az üres dobozt, majd fel-le mozgó ádámcsutkával küzdött, hogy vissza ne okádja. A hab kibuggyant a szája szélén, ő pedig kézfejével rátarti módon letörölte – az egész annyira színpadias volt, hogy kirázott a hideg.
Mindig utálta huzira meginni a piát. Most mégis úgy tett, mintha ez lenne a szokása. Mintha ez lenne ő. Tudtam, hogy csak nekünk játssza az agyát – de csak ezzel a sörivásos jelenettel?
Vagy mindennel, ami előtte volt?
Úgy éreztem, a jobb vállam felett ott áll egy kamera, és pont azt figyeli, amit én.
Majd megvakartam az orromat – de csak mert épp nem volt mit tennem, és muszáj volt valamit csinálnom. Érezni akartam, hogy ura vagyok a kezemnek és gondolataimnak. De akkor mitől kezd hirtelen viszketni valamid? Egy pillanattal azután, hogy leeresztettem a kezem, az orrom valóban bizseregni kellett, így kénytelen voltam ismét – ezúttal valójában – megvakarni.
A vállam melletti kamerából hirtelen arra váltottunk, ami baloldalt előttem állt és rám szegeződött. Hátranéztem – de csak Bajai igyekezett felénk, ölében néhány nedves uszadékfával és valamivel, ami úgy nézett ki, mint egy törött székláb. Feltápászkodtam – ekkor egy felső állású totálban láttam magam, ami valahonnan jobb oldalról vett minket, egyetlen keretbe befogva az immár felesekkel bajlódó Ateszt; a szemét törölgető Sanyit, akinek senki sem szólt, hogy mindjárt kész a kaja, ezért nem kell több hagymát aprítania; Bognárt, aki orrhangon énekelte a Depressziótól a Nem akarok elszakadnit; és Bajait, aki épp a nadrágjába törölte a tenyereit, miután a fadarabokat leejtette a tűz mellé. Odakaptam a fejem, ahol a kamerát sejtettem – de nem volt ott semmi.
Odaálltam az asztal mellé, ahol pár pillanattal azelőtt még Ateszt, Bognárt, Sanyit és Bajait láttam. Most csak ismerős kinézetű, mégis idegen karakterek voltak, egy elcseszett coming of age mellékszereplői, akik a történetben nekik szánt szerepük mentén, a dramaturgia utolsó kanyarjain siklanak keresztül.
Megdörzsöltem a szemem, mintha véletlenül benéztem volna a kulisszák mögé, de nem tetszett, amit ott láttam, mert az az egész előadás varázsát megtörte.
Atesz önelégülten tekintett végig a csurig töltött felespoharakon. Csípőre tett kézzel, nagy hangon kérte számon a többieket, miért kell mindent neki csinálnia, majd a markába kapott egy poharat, és épp elkezdett szónokolni arról, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, sőt, még a mát sem, úgyhogy muszáj innunk. Bajai óvatosan a rotyogó bab mellé sasszézott, ami a szag alapján már rég odakozmált, és alaposan megkavarta. Bognár úgy méregette a felest a kezében, mint Szókratész a méregpoharat, majd ahogy Atesz egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, azonnal közbeiktatta, hogy neki már úgyis minden mindegy, felőle ne is keljen fel a nap, rá úgyse süt többet. Sanyi meglapogatta a hátát, és csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy ennek semmi értelme, hiszen ha adott helyen együtt tartózkodunk, akkor egyszerre süt vagy nem süt ránk – majd mielőtt mindenkitől lemaradva lehúzta volna a piát, hirtelen megkérdezte: mikor iszunk?
Valahogy minden túlságosan klappolt; mindenki épp úgy viselkedett, ahogy az elvárható volt tőle. Ez mindig így volt?
És azzal, hogy ezen gondolkodom, én is pont beillek a sorba?
Éreztem, hogy valami változni fog, a változás pedig pont akkor és ott, pont velünk történik; mintha egyenesen miattunk lett volna minden. Mind ugyanazon a puskagolyón ülünk – ami az elmúlt időszakban nem tett mást, mint leírta a neki kirendelt pályát. Vagy az is lehet, hogy mi magunk vagyunk a puskagolyó.
Megvakartam a nyakam, mire az libabőrössé vált. Aztán az ujjbegyem végével finoman végigsimítottam ugyanazt a területet – érezni akartam, valóban megváltozott ott a bőröm tapintása, vagy csak azért gondoltam libabőrre, mert rendszerint ez jelzi a változás előtti utolsó pillanatot.
Koccintottunk, az öblös csilingelést azonban mintha egyetlen századmásodperccel hamarabb hallottam volna, mint a többiek. Hamarabb, mint ahogy megtörtént.
Ismét éreztem a kígyóként tekergő fájdalmat az ágyékomban; láttam, amint magam mellett lógó végtagjaimmal kisétálok a ház elé, a lassan leszálló szürkületben ott állok a tócsa mellett; éreztem a fájdalom lüktetését az ujjaim között, amint épp próbálok könnyíteni magamon; majd hallottam, ahogy a különálló cseppek szép lassan középsugaras vizeléssé alakulnak, amely tócsává állt össze azzal a lucsokkal, amely a házunk előtt terpeszkedett.
Félúton megálltam.
Nem akartam úgy viselkedni, ahogy azt elképzeltem. Ahogy azt kellene. Ahogy az meg van írva a forgatókönyvben. Ahogy azt elvárják.
Egy mentális tőrcsapással elvágtam a fájdalmat, visszasétáltam, és leültem egy flerszékre.
A többiek épp csajokról beszéltek, de egyedül Réka nevét és a punci szót értettem. Bognár épp a női fenék anatómiájáról sóhajtott egy elégiát.
Előregörnyedtem a széken – csak azért, hogy ne szokás szerint hátra dőljek. A görnyedéstől a hasam alatt duzzadó kín fájdalmasan felnevetett.
– … milyen?
– Hogy mi? – fordultam bambán Bognár felé.
– Hát, milyen volt? – Épp valamilyen poén után lehettek, mert Sanyi még az utolsókat nyehegte.
– Hogy… hogy mi?
Megint az az érzés. A kezem reflexszerűen megindult a tarkóm felé, de félúton eszembe jutott, hogy ez már volt. A felemelt kezem a többiek legyintésként értelmezték, így röhögni kezdtek.
A dobhártyám egyetlen, hosszúnak tűnő pillanatra bedugult – mint robbanáskor, miután a hang már elszáguldott az agyadig, de a füled egyetlen századmásodperccel később kezd csak pattogni. Felpattantam a székről. Megfeszült végtagokkal vártam, magam sem tudtam, mire.
Semmi.
Körbenéztem. Egyedül Sanyi nézett rám felvont szemöldökkel.
– Ti nem érzitek? – A szavak mintha valaki mástól érkeztek volna; úgy hagyták el a számat, hogy előtte nem születtek meg az agyamban. Nem én formáltam meg őket.
A magam mellett lógatott kezem remegni, majd rázkódni kezdett, aztán az egész testem átvette.
Óriási robbanás hasított végig a lábam alatt, de mintha csak belül, a hasam alatt éreztem volna – hallani semmit nem hallottam.
– Mit? – Annyira magamra koncentráltam, hogy meglepődve néztem fel, hogy a többiek is ott vannak. Mintha azt vártam volna, hogy az egész átváltozik valami álomjelenetté.
Mindig utáltam az ilyen csavarokat.
Úgy néztek rám, mint aki valami furát mondott, ami se nem vicces, se nem érdekes, de azért felkelti a figyelmet.
– Nem tudom – mondtam remegő ajkakkal, majd mintha a függőhidat, amelyen eddigi életünk állt, hirtelen elvágták volna. Egy láthatatlan erő a földre vetett minket, egy másik pedig olyan iramban kezdte rázni a testünket, hogy nem volt az a kapaszkodó, ami megállította volna az irtózatos remegést.
– Anyaaa – szaladt ki valamelyikünk száján, mint a kisgyerekén, aki bármi történik vele, egyedül ebbe a szóba tud kapaszkodni. A számra kaptam a tenyerem, de a sikoly így sem akart abbamaradni.
Minden összefolyt.
A testem a töredezett betonnal, amin feküdtem. Az ujjaim közül kitüremkedő ordításom a többiek kiáltásával.
Tekintetem annak a kamerának a látószögével, amely épp a földön, a fejem mellett rázkódott.
Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ez az egész miattam indult, bennem gyökerezik.
Fotó: Pexels
