Amikor felvirrad az Éhezők viadala 50. sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából. Haymitch Abernathyt a Tizenkettedik Körzetben sorsolják ki. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval és a város legbeképzeltebb lányával. Haymitch ráébred, hogy a viadalban eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot, és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.
Suzanne Collins regényének magyar fordítása a világpremierrel azonos napon jelent meg az Agave gondozásában. Az aratás hajnala előzménykötet története 24 évvel az eredeti Az éhezők viadala előtt, és 40 évvel Collins legutóbbi könyve, az Énekesmadarak és kígyók balladája után játszódik. Főhőse a fiatal Haymitch Abernathy, aki később Katniss Everdeen mentora lesz. Mutatunk belőle egy részletet:
Suzanne Collins: Az aratás hajnala (részlet)
– Boldog szülinapot, Haymitch!
Ha valaki aratásnapon születik, abban az a jó, hogy nem kell korán kelnie a születésnapján. Több előnye nincs is. A suliszünet kevéssé kárpótolja az embert a rettegésért, hogy kihúzhatják a nevét. És ha ezt meg is ússza, akkor sem lesz valami nagy kedve tortát enni, miután végignézte, hogy két gyereket elragadnak a Kapitóliumba, ahol lemészárolják őket. A másik oldalamra fordulok, és a fejemre húzom a takarót.
– Boldog születésnapot! – rázza meg a vállam tízéves öcsém, Sid. – Azt mondtad, legyek a kiskakasod. Azt mondtad, ki akarsz menni az erdőbe, amint felkel a nap.
Ez így igaz. Abban reménykedem, hogy még a szertartás előtt végzek a munkámmal, és a délutánomat annak a két dolognak szentelhetem, amit a legjobban szeretek a világon: a lustálkodásnak és a barátnőmnek, Lenore Dove-nak. Anya eléggé megnehezíti mindkettőt, rendszeresen értésemre adja ugyanis, hogy nem létezik számomra túl nehéz, túl mocskos vagy túl bonyolult feladat. Pedig még a legszegényebb emberek is össze tudnak kaparni egy kis aprót, hogy másokkal végeztessék az alja munkát. De mivel a mai nap kétszeresen is különleges, szerintem még anyám is engedékeny lesz velem, amennyiben a kötelező köröket letudom. Így már csak a Játékmesterek köphetnek bele a levesembe.
– Haymitch! – nyaggat Sid. – Mindjárt felkel a nap!
– Jól van, jól van. Kelek már én is.
Egyenesen legurulok a matracról a padlóra, és felveszem a rövidnadrágomat, ami az államilag kiutalt liszteszsákból készült.
A fenekemet A KAPITÓLIUM JÓVOLTÁBÓL felirat díszíti.
Anya semmit nem hagy kárba veszni. Fiatalon megözvegyült, apa meghalt bányatűzben; azóta mosásból tart el minket Siddel, illetve abból, hogy mindent hasznosít. A kemencében maradó fahamuból szappant főz. A tojáshéjat ledarálja, azzal javítja fel a földet. Ezt a rövidnadrágot egyszer majd felcsíkozza, és szőnyeget készít belőle.
Már felöltözve visszadobom Sidet az ágyába, azonnal befúrja magát a foltvarrott takaróba. A konyhában felkapok egy darab kukoricakenyeret, ez a születésnapi csemegém a morzsalékos, sötét izé helyett, ami a kapitóliumi lisztből készül. Anya odakint már szorgalmasan kavargatja a ruhákat a gőzölgő üstben egy bottal; izmai megfeszülnek, ahogy átfordít egy bányászoverallt. Még csak harmincöt éves, de az élet nehézségei máris ráncokat véstek az arcába, ahogyan az errefelé már csak lenni szokott.
Amikor meglát az ajtóban, megtörli a homlokát.
– Boldog tizenhatodikat! A tűzhelyen találsz egy kis mártást.
– Kösz, anya.
Megkeresem a lábast a szilvamártással, és merek egy kicsit a kenyeremre, mielőtt elindulok. A gyümölcsöt én találtam az erdőben a minap, de kellemes meglepetés, hogy forrón, megcukrozva ehetem.
– Ma fel kell tölteni a ciszternát – jegyzi meg anya, amikor elmegyek mellette.
A házunkban van vezetékes hideg víz, bár csak vékony sugárban jön a csapból, és egy örökkévalóság megtölteni a vödröt. A különleges esővizes hordónkért anya többet számít fel, mert puhábbá teszi a ruhákat, de általában sima kútvízzel mos. A ciszterna feltöltése a rengeteg szivattyúzással és vödörcipeléssel még Sid segítségével is legalább kétórás feladat.
– Nem lehetne holnap? – kérdezem.
– Fogytán a víz, és egy rakás szennyes vár rám.
– Akkor délután – válaszolom igyekezve leplezni frusztrációmat.
Ha az aratásnak egyig vége, és nem sorsolnak ki idén, akkor háromra végzek a vízzel, és még lesz időm találkozni Lenore Dove-val.
A Perem roskatag, szürke házai védelmező ködtakaróba burkolódznak.
Megnyugtató látvány lenne, ha nem hallatszana innen-onnan alvó gyerekek kiáltása, akiket álmukban szörnyetegek üldöznek.
Az elmúlt hetek során, ahogy egyre közelebb kerültünk az Ötvenedik Éhezők Viadalához, elszaporodtak az ilyen hangok, ahogy az én aggodalmas gondolataim is, bármennyire igyekeztem őket elnyomni. A Második Nagy Mészárlás. Kétszer annyi gyerek. De nincs értelme aggódni, győzködöm magam, úgysem érek el vele semmit. Mint két Éhezők Viadala egyben. Az aratást senki emberfia nem tudja befolyásolni, sem azt, ami utána következik. Ne is tápláljuk rémálmainkat. Ne adjuk meg magunkat a pániknak. Ne hódoljunk be a Kapitólium előtt. Már így is éppen eleget elvettek tőlünk.
Végigmegyek a kihalt salakos úton egészen a dombig, ahol a bányásztemető van. Hevenyészett fejfák és sírkövek sorakoznak a lankán. Látni mindenfélét az elhunyt nevével vésett kövektől a pattogzó festékű falécig. Apám a családi parcellában nyugszik. Az Abernathy-sírhelyen egyetlen mészkődarabbal kell beérnünk mindnyájunknak.
Miután gyorsan megbizonyosodom, hogy nem látnak – senki sem jár erre, főleg hajnalban –, kimászom a kerítésen a Tizenkettes Körzet mellett húzódó erdőbe, és nekivágok a túrának a szeszfőzdéhez. A lepárlás Hattie Meeney-vel rizikós vállalkozás, de a patkányöléshez és a latrinatakarításhoz képest fáklyásmenet. Hattie elvárja a kemény munkát, viszont ő maga is mindent belead, és bár rég elmúlt hatvan, többet elvégez, mint egy feleannyi idős. Elég sok a kulimunka nála. Tűzifagyűjtés, gabonahordás, a teli üvegek kiszállítása, az üresek összeszedése. Itt jövök én a képbe. Én vagyok Hattie segédje.
Megállok a depónak nevezett helyen: egy fűzfa lehajló ágai rejtette kopár folt. Hattie itt pakolja le a készleteket. Két tízkilós kukoricászsák vár rám, amit a két vállamra kapok.
Innen nagyjából félórányi gyaloglásra esik a lepárló, ahol Hattie éppen a cefrét kavarja egy üstben, a kis tűz maradványain.
Felém nyújtja a hosszú nyelű fakanalat.
– Akarod te kevergetni egy kicsit?
Ledobom a kukoricászsákokat a fészertető alá, ahol az utánpótlást tartjuk, és diadalmasan a magasba emelem a kanalat.
– Hűha, előléptetés!
Új fejlemény, hogy én kezelhetem a cefrét.
Hattie talán apránként kitanít a szakmára, és idővel a társa lehetek. Ha ketten főznénk szeszt teljes munkaidőben, sokkal többet termelnénk, alkoholra pedig mindig nagyobb az igény, mint amekkorát Hattie ki tud elégíteni, még a kapitóliumi gabonából készült, könnyfacsaró cuccra is. Sőt, arra igazán, mivel elég olcsó, még a bányászok is megengedhetik maguknak. A jobb termékeket a szabályokat lazán értelmező katonák – mármint a Békeőrök – vásárolják fel, illetve a gazdagabb városi népek. A szeszfőzés azonban legalább tíz törvénybe ütközik, és elég lenne egy új Fő Békeőr – aki nem szereti az italt –, hogy a kalodában végezzük, vagy még rosszabb helyen. A bányászat kemény meló, de azért legalább nem akasztják fel az embert.
Hattie félliteres, fehérszesszel töltött palackokat pakol egy mohával bélelt kosárba, én leguggolok és szabályos időközönként megkeverem a cefrét. Amikor kicsit hűl, egy széles vödörbe öntöm, Hattie pedig élesztőt tesz hozzá. Aztán a fészerbe teszem a keveréket, hogy erjedésnek indulhasson. Hattie ma nem üzemelteti a lepárlót, mert nem akarja, hogy meglássák a füstöt, amennyiben eloszlana a köd. A helyi Békeőrök szemet hunynak ugyan a szeszfőzde és a Zugban lévő, feketepiacként működő régi raktár felett, de jogos az aggodalma, hogy kapitóliumi társaik esetleg kiszúrhatnak minket alacsonyan repülő, álcázott gépeikből. És ma palackokat sem fogunk csempészni, ezért azt a feladatot kapom, hogy aprítsak egy hétre elegendő tűzifát. Miután feltöltöm a színt, megkérdezem, mit kell még elvégezni, Hattie azonban csak a fejét rázza.
Azzal lopta be magát a szívembe, hogy időnként ad egy kis fizetéskiegészítést. Nem a bérem mellé, amit közvetlenül anyámnak számol le, hanem titokban csúsztat nekem valamit. Egy maréknyi morzsolt kukoricát, amit elvihetek Lenore Dove libáinak, egy csomag élesztőt, amit becserélhetek valamire a Zugban, ma pedig fél liter fehérszeszt, saját használatra. Foghíjasan rám vigyorog, és azt mondja:
– Boldog születésnapot, Haymitch! Azt hiszem, ha elég idős vagy megfőzni, akkor meginni is.
Egyet kell értenem, és bár nem vagyok piás, örülök a palacknak. Könnyen el tudom passzolni, vagy esetleg Lenore Dove nagybátyjának, Clerk Carmine-nak is ajándékozhatom, hogy jobb véleménnyel legyen rólam. Az ember azt hinné, egy mosónő fia minden szempontból feddhetetlennek számít, de mi, Abernathyk közismert lázadók voltunk annak idején, és a jelek szerint még mindig zendülők, félelemkeltők és lelketlen csábítók hírében állunk. Apám halála után olyan pletykák keringtek, hogy az a tűz nem is véletlenül keletkezett. Egyesek azt beszélik, a bánya elleni szabotázsakciójába halt bele, mások azt, hogy a kapitóliumi nagykutyák tették el láb alól a csapatát mint közismert bajkeverőket. Szóval talán a családom a probléma gyökere. Nem mintha Clerk Carmine kedvelné a Békeőröket, de ő kilógni sem szeret a sorból. Vagy talán csak az nem tetszik neki, hogy az unokahúga egy zugfőzdéssel lóg, ha jól is fizet a munka. Nos, bármi legyen az oka, ritkán futja tőle többre barátságtalan biccentésnél, és egyszer azt mondta Lenore Dove-nak, hogy az én fajtám korán hal, amit szerintem nem bóknak szánt.
Amikor hirtelen felindulásból átölelem, Hattie felsikkant.
– Jaj, ne már! Még mindig annak a covey lánynak csapod a szelet?
– Legalábbis igyekszem – felelem nevetve.
– Akkor menj, és idegesítsd őt. Én ma már nem veszem több hasznodat.
Ezzel egy kanálnyi morzsolt kukoricát nyom a markomba, és kiteszi a szűrömet.
Zsebre vágom a terményt, és már útnak is indulok, mielőtt meggondolhatná magát a legjobb szülinapi ajándékomat illetően: váratlan szabadidő, amit a barátnőmmel tölthetek.
Tudom, hogy haza kéne mennem feltölteni a ciszternát, de nem bírok ellenállni a lopott csókok csábításának. Születésnapom van, és a ciszterna kivételesen várhat egy kicsit.
Átszaladok az erdőn a Mezőig, a köd oszladozik. A legtöbb ember a szépségéért dicséri ezt a gyakori vendégünket, Lenore Dove viszont a bűnösök barátjának nevezi, mert elrejti őket a Békeőrök elől. Ő hajlamos sötéten látni a dolgokat, de ez talán nem is csoda, hiszen egy halott lányról nevezték el. Vagyis hát, félig egy Lenore nevű halott lányról, félig a szürke egyik árnyalatáról, amit a megismerkedésünk napján tudtam meg.
Azon az őszön történt, amikor tízéves voltam, és először bújtam át a körzetünket körülvevő kerítés alatt. Korábban a törvény és a vad ragadozók veszélye egyaránt eltántorított ettől – az utóbbiak ritkák ugyan, de léteznek. Végül Burdock barátom győzött meg, aki azt mondta, hogy ő rendszeresen kiszökik, és nincs ebben semmi, rengeteg almát szedhet odakint, aki tud fára mászni. Én már tudtam fára mászni, és gyáva nyúlnak éreztem volna magam, ha nem szököm ki.
– Eláruljak valamit? – kérdezte Burdock, miközben mélyebbre merészkedtünk az erdőben.
Felnézett az égre, és énekelni kezdett azon a gyönyörű hangján, ami magas és dallamos, mint egy felnőtt nőé, csak tisztább, nem olyan rekedtes. Egy pillanatra minden elnémult, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha elnémulna, aztán viszont felkapták a melódiát az énekes a dalos poszáták. Azt tudtam, hogy más madarakat leutánoznak, olyat viszont még nem hallottam, hogy emberi hangon énekelnének. Lenyűgöző volt. Amíg egy alma egyenesen Burdock fejére nem esett, és belé nem fojtotta a szót.
– Ki óbégat a madaraimnak? – csattant fel egy kislány hangja.
A következő pillanatban már meg is láttuk őt, kábé hat méterrel a fejünk felett, ahol úgy heverészett egy ágon, mintha oda született volna.
Csálé copfok, piszkos, csupasz lábak; almát majszolt, és egy vékony, vászonkötésű könyvet tartott a kezében.
Burdock oldalra billentette a fejét, és felnevetett.
– Hahó, kuzin! Te kijárhatsz ide egyedül? Mert nekem nem engedik.
– Akkor szerencsére nem láttalak.
– Én se téged. Ledobnál pár almát?
A lány erre felállt az ágon, és rugózni kezdett rajta, mire csak úgy zuhogott ránk a termés.
– Várj csak, van egy zsákom is az íjam mellett – szaladt el Burdock.
A kislány lemászott, és lehuppant a földre. Nem voltak unokatestvérek Burdock Everdeennel, de tudtam, hogy barátomnak anyai ágon is akad pár távoli rokona. És ezt a gyereket mintha már az iskolában is láttam volna – elég zárkózott benyomást keltett, de nem ismertem annyira, hogy szóba elegyedjek vele. Ő sem sietett változtatni ezen; csak állt előttem, és némán méregetett, amíg meg nem törtem a csendet.
– Haymitch vagyok.
– Én pedig Lenore Dove.
– Dove, mint galamb?
– Nem. Dove, mint a szín.
– Az meg milyen szín?
– Galambszürke.
Ebbe kicsit beleszédültem, és azt hiszem, azóta sem tértem magamhoz. Lenore Dove nem sokkal később odaintett magához iskola után, és megmutatta a kifejezést egy szamárfüles értelmező szótárban. Galambszürke: a szürke meleg árnyalata, amibe egy kis lila vagy rózsaszín vegyül. Az ő színe. Az ő madara. Az ő neve.
Ezután feltűntek bizonyos dolgok rajta. Kopott kezeslábasaiból és blúzaiból időnként elővillant valamilyen élénkebb szín: egy világoskék zsebkendő kukucskált ki a zsebéből vagy egy málnarózsaszín szalag a mandzsettája alól. Mindig gyorsan befejezte a házi feladatot, de nem dicsekedett vele, csak kibámult az ablakon. Aztán észrevettem, hogy gyakran lopva mozognak az ujjai, mintha láthatatlan billentyűkön táncolnának. Dalokat játszanának. Ilyenkor a lábfeje is kicsusszant a cipőjéből, és harisnyás sarka némán ütötte a taktust a fapadlón. A többi covey-hez hasonlóan neki is a vérében volt a zene, de máshogyan.
Őt nem annyira a fülbemászó dallamok érdekelték, mint inkább a veszélyes szavak.
Azok a fajták, amelyek lázadó tettekhez vezetnek. Azok a fajták, amelyek miatt már kétszer letartóztatták. Akkor viszont még csak tizenkettő volt, úgyhogy el is engedték. Most már más lenne a helyzet.
A Mezőhöz érve átbújok a kerítés alatt, majd megállok, hogy kifújjam magam, és elgyönyörködjek Lenore Dove látványában, aki a kedvenc kövén üldögél. A régi billentyűs harmonika fölé hajol, a napfény megcsillan vöröses haján. Édes dallamot csalogat elő abból a kehes, vénséges hangszerből a fűben legelésző tucatnyi libának, és olyan lágy, túlvilági hangon énekel mellé, akár a holdfény.
