„Ő a legjobbat akarja kihozni belőlem” – Olvass bele Somfai Anna ifjúsági regényébe!

„Ő a legjobbat akarja kihozni belőlem” – Olvass bele Somfai Anna ifjúsági regényébe!

Lily szüleinek válása különös mellékhatással jár a kislány életében: azóta mintha elnehezültek volna az ujjai és nem tudna zongorázni. Előfordulhat, hogy a megoldás Walesben rejlik egy katedrális nyári táborában? Olvass bele a One more cup of coffee – Nyár Walesben című ifjúsági regénybe!

Könyves Magazin | 2026. február 17. |

A felnövéstörténetet és road movie-t ötvöző ifjúsági regény beszél az elengedésről, első szerelemről és felnőtté válásról, de nyomon követjük Lili vívódásait az önkifejezésért is. Somfai Anna előző ifjúsági regénye, A fal túloldalán tavaly HUBBY-díjas lett a 12 éven felülieknek szóló irodalom kategóriában. Most ismét a kamaszoknak írt, a helyszín pedig Wales.

Lili rajong a zenéért. Az anyukájával és két testvérével él, és van egy fantasztikus barátnője, Rozi, aki ráveszi, hogy jelentkezzenek egy katedrálisokat restauráló diáktáborba, és vonatozzanak keresztül Európán. Az utolsó pillanatban azonban Rozi kénytelen otthon maradni, és Lili egyedül érkezik a tengerparti dél-wales-i kisvárosba, hogy részt vegyen a helyi parókián rendezett táborban. A beilleszkedés a vártnál nehezebben alakul, de a lány hamarosan barátokra talál a spanyol Paola és a walesi Dylan személyében.

Somfai Anna
One More Cup of Coffee - Nyár Walesben
Móra Könyvkiadó, 2026, 315 oldal

Somfai Anna: One more cup of coffee – Nyár Walesben (részlet)

Visszaszaladok a mosdóba, mondom hirtelen elhatározással Carolnak, és amint eltűnik a sarok mögött, beóvakodok a terem­­be. A nagy, fekete zongora réginek és kissé megkopottnak látszik, viszont Steinway, a legjobb márka. Óvatosan felhajtom a fedelét, leütök pár billentyűt. A hangzással nincs gond, bár az egyik hang valamivel tompábban szól. Megvan, hiányzik valamennyi a filcborításból, de nem baj, a hangolás tökéletes.

Az utóbbi fél évben keveset játszottam, ahányszor leültem a zongora elé, a karom elnehezült, az ujjaimból mintha minden korábbi könnyedség kiveszett volna, és bármelyik darabba kezdtem is, egy-két perc múlva feladtam.

Orsi néni, a zongoratanárnőm úgy tudta, ínhüvelygyulladásom van – valóban fájt néha a csuklóm, és ezt sokkal könnyebb volt elmagyarázni, mint azt a megfoghatatlan valamit, ami lehúzott, mint egy sötét, ragacsos massza.

Egész más érzés egy idegen zongorán játszani, mint az ott­honin. Belemerülök a kedvenc bevezető darabomba, Grinkótól a Valse-ba. Apa szerint Grinko a szó valódi értelmében nem klasszikus, nem elég komplex, pár akkordra épül, és nyálas, mint a filmzenék. Ehhez képest vagy ezerszer megnéztem a videót, Grinko egy szélfútta mezőn zongorázik, száll a dallam a rét felett, a távol­ban madárcsapat repül, egy lány harmonikán kíséri, viszi a szél a ke­ringőt, a zongorista cigarettát szív, arcán az a fajta feszültség, ami kizár minden mást, szélzúgást, naplementét, mada­rat, lányt. A felvétel állítólag spontán készült, így képze­lem a művészetet, amint instant megszületik, valamiből, ami megmagyarázhatatlan, titok, mágia, ködös táj, szakadozott felhő, narancs fényben parázsló cigaretta.

Most jöhet valami apa repertoárjából, legyen Chopin Esz-dúr noktürnje. Ezt még apa szülinapjára tanultam, és a szemében mint­ha megcsillant volna valami utána, de, talán, hogy leplezze, rögtön rágyújtott. Anya dühös lett a füst miatt, aztán már vala­mi egész más miatt vitatkoztak, behúzódtam a szobámba, hogy ne is halljam.

Az ujjaim hibátlanul futnak a hangokon, fura, most cseppet sem érzem nehéznek, mégis hiányzik valami, a könnyed futamokba mintha valaki extra súlyt pakolt volna, nem elég ­expresszív, mondaná Orsi néni.

Ő a legjobbat akarja kihozni belőlem, de én nem akarom a legjobbat, magam sem tudom, mit akarok, az ujjaim maguktól indulnak tovább ismeretlen irányokba.

Hallás után az amatőrök játszanak, a profik kottából, mondta mindig apa, sosem értette, hogy nekem belülről kell hallanom, és néha mást hallok, mondjuk, egy másik variációt vagy befejezést. Kívülről figyelem magam, most nem improvizálok, de elhalkul a dallam, apa kifejezéstelen arcát látom, amikor beugrott a holmijáért, szia, Lil, vigyázz magadra, csókolt homlokon, én meg elhúzódtam. Legszívesebben belekapaszkodtam és sikítottam volna, mint négyéves koromban, ne menj el, ne hagyj itt, ehelyett hátat fordítottam. Az ablakból láttam, amikor beszállt Dóra kocsijába, vissza sem nézett.

– Nem lehetne az előzőt még egyszer?

Összerezzenek, a kezem megáll a levegőben. Egy fiú támaszkodik lazán az ajtófélfának, borzas, világosbarna haj, vastag keretes szemüveg, katedrálisos egyenpóló.

Az első ijedtség után rögtön magamhoz térek, és legszívesebben letörölném az arcáról a megnyerőnek szánt vigyort. Azért surrantam be ide, hogy magamban legyek, és ha valamit nem bírok, hát azt, ha megszakítanak darab közben.

 – Csak mert ez a noktürn egy kicsit vérszegényen hangzik, az első műsorszámod viszont egész jó volt.

 – Nincs itt semmiféle műsor, eltévesztetted a termet – vetem oda, magamhoz képest visszafogottan.

A srác azonban nem érti a célzást, vagy nem akarja érteni.

 – Mi volt az, amit először játszottál? Te írtad? – kérdezőskö­dik tovább.

 – Szerinted ha képes lennék ilyet írni, egy cserkésztáborban adnám elő, a parókia zongoráján?

 – A cserkésztábor egész más, ott sátorozunk, tüzet gyújtunk, kenutúrára megyünk, zongorázás szóba sem jöhet, legfeljebb ­gitár.

Persze, nem cserkésztábor, megint nem a megfelelő szót használtam.

 – Jó, akkor Cathedral Camps, de nem koncertterem – állok fel, mielőtt szétvet a méreg.

 – Sorry, hogy betörtem ide – visszakozik a srác. – Az első zene tényleg szuper volt, csak túl lágy, hiányzik belőle egy kis basszus.

 – Hogy érted ezt? – meredek rá, és meglepetésemben visszaülök a zongorához.

Mielőtt felocsúdnék, és összeraknám magamban, mit válaszoljak, mellettem terem:

 – Erre gondolok – kezd bele valamilyen basszus beatbe. – Fölé játszod a vezető dallamot? – sandít rám a szemüvege mögül.

Na nem, ez még Orsi nénitől is sok lenne, hogy a vállam fölött belenyúl a billentyűkbe.

 – Hülyeség, teljesen más ritmus – pattanok fel.

 – Csak egyetlenegyszer – érinti meg a karomat. – Sorry, ha rád törtem, először hallom ezt a zenét. Minimalista téma, de van egy meditatív hangulata, mintha valami mély vízbe merülnék.

Vagy a mélybe süllyedne? Nem tudom, jól értettem-e, most aztán én is nyakig vagyok a vízben, tanácstalanul bámulok.

 – Lily? Szeretsz utazni?

Bizonytalanul bólintok, képek villannak be. A párizsi sugár­utak, a hajnalig nyitva tartó kávéházak, az Eiffel-torony hajnalban, ahogyan patkány szalad át alatta, hány éves vagy, kérdezi egy idegen férfi, lélekszakadva futok a bérházak között, a nap melege az arcomon a Notre Dame előtt, árnyék vetül rám, Made­moiselle, ébredjen, itt nem alhat.

 – Mintha valami távoli helyre utaznék, mondjuk, egy mediter­rán szigetre, érted? A basszus nélkül is tökéletes, csak játszd még egyszer.

A vastag, barna keret mögötti kék szempárban könyörgés csillan, és még valami, amit nehezen tudnék megfogalmazni. Még soha senki sem mondta ezt nekem a Valse-ról, nevezték már szépnek, melankolikusnak, lírainak, de senki sem tudta, hogy amikor játszom, olyan érzés, mintha egy másik világba indulnék. Magam sem értem, miért, de zavarba jövök, és inkább elfordulok.

 – Honnan tudod a nevemet?

 – A délutáni babazsúrról – ereszt meg egy kis mosolyt. – Te vagy a magyar lány, nem nehéz megjegyezni.

Zavaromban, és hogy ne kelljen bevallanom, én viszont nem emlékszem rá, visszaülök a zongorához. Mindent beleadok a darabba, a fiú, akinek még a nevét sem tudom, mellettem áll, és ­feszülten figyel.

A szemem sarkából látom, hogy egyre többen szállingóznak a terembe.

A végén tapsolnak, és Paola megölel.

 – Még! Tudsz valamilyen filmzenét? – lelkesedik Lizzie.

 – Legyen a Titanic – dobja be Teresa.

 – Az annyira gejl – húzza el a szemüveges fiú a száját. – Játssz inkább valamit, amit te választasz.

Mielőtt kitörne a vita, belefogok az Amélie-témába, kicsit variálom itt-ott, most úgysem szól rám Orsi néni.

Valahol a közepén járok, amikor befut Carol.

 – Mit csináltok itt? Este tíz elmúlt, az előbb beszéltem Alexával, fogalmam sem volt, hová tűntetek.

 – Talán valami gond van a hallásoddal? – szólal meg a borzas szemüveges, mire felcsap a nevetés.

 – Templomi kórusban éneklek – húzza fel az orrát Carol.

Rövidre zárom a variációkat, de mire a végére érek, Alexa is megjelenik.

 – Lilian, csodálatosan zongorázol, de máskor kérj engedélyt a hangszer használatára. Természetesen este tíz előtt, és különösen, ha közönséged is van hozzá.

Körülnézek, Alexának tökéletesen igaza van, miattam gyűlt ide a fél tábor takarodó idején.

Hiába is magyarázkodnék, nehe­zen hinnék el, hogy csak néhány csendes percet akartam itt eltölteni.

 – Én tehetek róla, meg a többiek – lép közbe a szemüveges. – Mind nyaggattuk Lilyt, játsszon még.

 – Rendben, akkor az egész társaságtól levonok egy büntetőpontot. Három büntetőpont esetén vége a szombati kimenőnek, öt fölött a Duke of Edinburgh díj megszerzése is veszélybe ­kerül.

 – Ez nem igazság, ez az első napunk.

 – A napirend értetek van, hogy minden rendben folyjon, és mindannyiótoknak legyen lehetősége pihenni – szögezi le Alexa. – Indulás, különben fáradtak lesztek a holnapi munkához.

Mindenki morgolódik, csak Carol siet előre, az orrát a magasba emelve. Talán ezért nem veszi észre a műanyag kóláspoharat, amit valaki a földön, az ajtó mellett hagyott.

 – A tornacipőm – sikítja Carol, míg a kóla szétfolyik a parkettára, és a küszöbnél, mint valami gátnál, felduzzad.

 – Kié volt a kóla? – kérdezi feszülten Alexa.

Lapos pillantásokat váltunk, de senki nem vállalja be.

 – A délutáni partiról maradhatott itt – szólal meg végül egy oldalt lenyalt hajú fiú.

Theónak hívják, és vacsora előtt ő volt a téma a lányok között.

Magas, szőke, és pont úgy fest, mint aki valamilyen elit iskolából érkezett. A két belga lány, Elise és Mia fogadást kötöttek, kinek sikerül róla a legtöbbet megtudnia. Tíz percen belül még ketten csatlakoztak ehhez a kihíváshoz, és vacsora után Heather, az egyikük már jelentette is, hogy a szőke herceg Cambridge-ben tanul, ami elég menő, de ő itt kiszáll, neki a vagányabb típusok jobban bejönnek. És valóban, este már egy alacsony, zömök, ­széles vállú sráccal lógott, a parókia előtt cigiztek titokban.

 – Segíthetek? – guggolok le Carol mellé.

 – Köszi, nem kell – sziszegi oda.

Azért elindulok a felmosórongyért, Paola utánam. Jó darabig kevergünk a parókia üres folyosóin, míg végül megtaláljuk a taka­­rítószereket a teakonyha melletti kis helyiségben. A felmosó­nak azonban csak a nyele van a helyére akasztva, a törlő­rongy hiányzik. Az apró szobában nincs villany, keresgélünk a fél­ho­mály­ban, amikor végre megpillantok valami szürkeséget a sarok­ban. Te jó ég, ez mozog! Fogalmam sincs, mi lehet az, de biztosan nem a felmosórongy. Óvatosan közelítünk felé, mire a valami hatalmasat fúj. Akkorát sóhajtok, hogy úgy hangzik, mintha visszafújnék.

 – Hello, kitty – guggol le mellé Paola.

A szőrgombóc igazán mérges lehet, hogy felfedeztük a rejtekhelyét, mert most már a fújás mellett csapkod is. Leguggolok, és halkan beszélek hozzá, ahogyan Lunához szoktam.

Luna az én cicám volt, nagyitól kaptam a szülinapomra, de három hónap alatt kiderült, hogy apa allergiás a cicaszőrre.

Anya és apa kivételesen egyetértettek benne, hogy Lunának jobb helye lesz nagyinál, ott szabadon élhet a hatalmas kertben. Egyiküket sem érdekelte, hogy nekem mennyire hiányzik majd Luna, a puha szőre, a dorombolása és az, hogy bármi is történt, ő ott volt nekem.

Luna mindannyiunkon rajta tartotta a szemét, az ablakban ülve várt, amikor apa későn ért haza, gyanakodva körbeszimatolta a kabátját, és le nem vette róla az átható, borostyánszínű tekintetét. Apa kezdettől morgott, hogy Luna felugrál a bútorokra, megtépi a pulóverét, és kiszökik a társasház közös kertjébe, pedig Luna a maga részéről csak azt akarta elérni, hogy foglalkozzon vele.

Szerintem anya meg apa még arra sem ért rá, hogy velem és a két tesómmal törődjenek, nemhogy egy macskával.

Luna volt az egyetlen, aki figyelt, amikor a házit írtam, észrevette, ha lehan­golt vagyok, és az volt az érzésem, hogy még Bencéről is tudott.

De miért nem akar ez a szürke gombóc mozdulni innen? Vala­hogy olyan furán néz, mintha nemcsak tőlem félne, hanem valami mástól is. Lehet, hogy nincs jól? Ránézésre remek formában van, a szőre fényes, az orra nedvesen csillog, a pocakja kerek. Nem is kerek, hatalmas – oh my god, hamarosan kiscicái lesznek!

 – Ne félj, nem bántalak, biztonságban vagy – súgom, és az ­állat mintha értené, lehunyja a szemét.

 – Maradj itt vele, hozok segítséget – kérem Paolától, és már futok is.

Végigrohanok a kihalt folyosón, sehol senki, jobbra fordulok, aztán balra – és csaknem az egyik délutáni lady karjaiban landolok.

 – Bocsánat, segíthetek valamiben? – kérdezi a sötét hajú, karcsú hölgy, miután visszanyeri az egyensúlyát.

 – Egy terhes… macska… – dadogom összefüggéstelenül.

A hölgy olajbarna szemében öröm villan:

 – Hol? – kérdezi mohón.

És mielőtt felocsúdnék, már szalad is vissza velem.

 – Becky, miért tűntél el? – hajol le a cicához, és hosszan becéz­geti.

Némi irigységgel figyelem, ahogyan a cica hozzátörleszkedik, és még dorombol is.

 – Nagyon hálás vagyok nektek, rengeteget kerestem Beckyt. Akár be is záródhatott volna ide, víz és élelem nélkül. Elbújt a ­kíváncsi tekintetek elől.

A karjaiba veszi Beckyt, és hozzánk fordul:

 – Holnap ötkor csengessetek be a lelkészlakba, várlak benne­te­ket teára. Egyébként Ginny vagyok, a lelkész felesége.

 – Örülök – nyögöm ki.

Amint Ginny távozik, Paolával egymásra nézünk.

 – Carolnak elmeséljük, mit találtunk felmosórongy helyett – szólalok meg, és kirobban belőlünk a nevetés.

Amikor visszaérünk a templomba, már mindenki szuszog, csak az oltár fénylik halványan. A hálózsákomba csusszanok, és hálát adok az égnek, hogy senki nem ébredt fel. Mára éppen elég a bonyodalmakból. Próbálok ellazulni, de eszembe jut, megígértem anyának, hogy este, elalvás előtt felhívom, vagy üzenetet küldök. Jaj, ne! Egész éjjel izgul majd, és iszonyú ideges lesz. ­Ettől nekem is görcsbe rándul a gyomrom. Végül azzal nyugtatom magam, anya tudja, hogy itt, a katedrálisban jó helyen vagyok.

Olvass minket e-mailben is!

  • Könyves hetilap a postaládádban
  • Kézzel válogatott tartalmak
  • A legérdekesebb, legfontosabb könyves anyagok egy helyen
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...

Az első nyugati nyaralás kamaszként a 80-as években – Olvass bele A fal túloldalán című regénybe!

Macskanyelv, grandoletti és kiflis melegszendvics - a 80-as évek hangulata süt a lapokról.

...

Ezek a gyerekkönyvek esélyesek idén a HUBBY-díjra

Ezek a könyvek kerültek fel a HUBBY rövidlistájára.

...

HUBBY - Kiosztották az Év Gyerekkönyve Díjakat!

Nyolcadik alkalommal osztotta ki a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum az Év Gyerekkönyve Díj elismerést. A díjakat immáron hét kategóriában ítélték oda.

Olvass!
...

„Ő a legjobbat akarja kihozni belőlem” – Olvass bele Somfai Anna ifjúsági regényébe!

Biztos, hogy csak úgy lehet zongorázni, ahogy a tanárnő vagy az apukád helyesnek tartja?

...

Üvöltő szelek: Olvass bele az eredeti Brontë-regénybe!

Film előtt, film után – mindenhogy érdemes elolvasnod az eredetit.

...

Együtt lehet érezni egy pedofillal? Olvass bele Böszörményi Márton tabudöntögető regényébe!

Hol húzódik a határ bűnös és ember között? Van-e egyáltalán ilyen? Böszörményi Márton regényéből kiderül.

Kiemeltek
...

Valuska László: A szülővé válás hullámvasút, nincs shortcut

„Engem soha nem érdekelt a hullámvasút, mondtam neki sorban állás közben, de közben rájöttem, hogy azért félek, mert nincs tapasztalatom, és elképzelni sem tudom, minek leszek kitéve.”

...

Ott Anna: Keressük, de nem találjuk a falunkat, miután megszületik a gyerekünk

„Ennek a magazinnak nincs más célja, mint hogy megmutassa, mindannyian ugyanazon az úton járunk, még sincs két ugyanolyan történet.”

...

Üvöltő szelek: adaptációnak értelmezhetetlen, önálló filmnek magával ragadó

Kritika az év egyik legjobban várt filmjéről.

Listák&könyvek
...

7 szenvedélyes hokis románc a Heated Rivalry rajongóinak

...

5 rémisztő disztópia – Mi jöhet még a politikai botrányok és az AI korában?

...

„Ha nincs isten, akkor mindent szabad” – 5 kihagyhatatlan könyv Dosztojevszkij életművéből