Flóra, mint minden kamasz, folyton falakba ütközik: társadalmi szigorba, tekintélyelvűségbe, megalkuvásokba, elhallgatásokba. Egy családi utazás során szó szerint is megtapasztalja a határokat: a Berlint kettéosztó fal nem engedi tovább. Kamaszkori lázadás, barátok, első szerelem - összefonódik mindazzal, ami a fal túloldalán van.
Somfai Anna kötete egy ebben a korosztályban ritkán tárgyalt témáról beszél: milyen volt az élet a keleti blokkban, Magyarországon és az NDK-ban? A 80-as években játszódó kötet egy tinédzser szemszögéből mutatja be, milyen nagy kaland volt egy berlini utazás és hogyan élte meg egy átlagos család. A kötet elnyerte 2025-ben az év legjobb gyerekkönyveiért járó HUBBY-díjat a 12 éven felülieknek szóló könyvek kategóriájában. Olvass bele!
Somfai Anna: A fal túloldalán
1. fejezet
Minden azzal kezdődött, hogy egy este apa hazajött a munkából, ledobta az aktatáskáját, és mint rendesen, kinyílott a csatja, ami már régóta rosszul zárt, és szétszóródott néhány papírlap az előszobában. Apa azonban nem törölgette meg a szemüvegét, és nem hajolt le értük, hogy mint máskor, gondosan felszedegesse őket, hanem úgy, ahogy volt, kabátban és cipőben keresztülgyalogolt a számításain. Anyához ment a konyhába, becsukta maga mögött az ajtót. Frédivel, az öcsémmel egymásra néztünk, és az ajtóhoz lopództunk hallgatózni. Kézjelekkel elmutogattuk egymásnak, hogy nem kaptam egyest, intőt, és egyikünk sem követett el valamilyen kolosszális hülyeséget, ami miatt zárt ajtók mögött kell tanácskozniuk.
Máskor elzavartak volna minket, most azonban észre sem vették, hogy a kulcslyuknál lökdösődünk.
Hamarosan összeállt a kép: apa váratlanul meghívást kapott a berlini egyetemre, egyhetes konferenciára.
Izgatottan tárgyalták, vajon összeköthetnénk-e az utazást a családi nyaralással. Anya bizonytalan volt benne, a származása miatt egyszer már megtagadták tőle a kiutazást, de apa azt mondta, nem lesz gond, a változások már a levegőben vannak. Egyikünk sem párttag, és a kérelemhez a munkaadói hozzájárulás is szükséges, vetette ellen anya. Nem akarom, hogy megint agitáljanak. Hidd el, szívem, elintéződik. Ha szeretnéd, bemegyek, és beszélek Zsuzsával, az igazgatónővel. Cserébe tartok valami ismeretterjesztő előadást az iskolában, győzködte apa. A gyerekeknek akkor mondhatjuk el, ha megvan az engedély, tette hozzá szigorúan. Erre mindketten elhallgattak, és a váratlan csendbe belenyerített az idétlen öcsém:
– Berlin, Berlin!
Apám kirontott az ajtón, és kétfelé rohantunk.
– Hagyd, Aladár, mindent hallottak – legyintett anyám.
Apám megragadta Frédi grabancát, és magához rántotta:
– Ez szigorúan titkos, nem mondhatod el senkinek, különben sehová sem utazunk. Érted, kisfőnök?
– Indián becsszó – bizonygatta az öcsém, és én is a szavamat adtam rá, hogy senkinek, még Rékának, a legjobb barátnőmnek sem árulok el semmit.
Nem tudom, az öcsém végül képes volt-e hallgatni, vagy sem, de nem telt bele sok idő, és körülöttünk mindenki tudott róla.
Először is, a szüleim meghívták Zsuzsa nénit, az igazgatónőt anya iskolájából uzsonnára.
Anya virslis melegszendvicset készített, engem meg leküldött a boltba ropiért, Fantáért és roppanós, étcsokoládés grandolettiért. Ez utóbbiból kizárólag fontosabb vendégségek idején részesülhettünk, Frédi ki is használta az alkalmat, és anya hiába integetett neki, kettesével csente el a vendégek elé kitett díszes tányérról.
Szerintem anyámon meg rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. A szikár, dauerolt hajú, kosztümös Zsuzsa néni alig csipegetett, viszont megállíthatatlanul beszélt, míg férje, a pirospozsgás, nagydarab Laci bácsi egy kukkot sem szólt, és szép sorjában tömte magába a kiflis melegszendvicseket. Apám Laci bácsi poharába töltögetett nagypapa olaszrizlingjéből. A berlini út az uzsonna végén került szóba, Zsuzsa néni legyintett, mondd már, Lizikém, az is valami, mi Bécsbe készülünk az idén.
Apám munkahelyén, az intézetben egyszerűbb volt a helyzet. A főnöke hátbaveregette, aztán előre a népek barátságáért, vigyorgott, és koccintott vele.
Az, hogy látogassuk meg Ilka nénit, természetesen nagyi ötlete volt.
Ilka néni Nyugat-Berlinben él, orvos, és a családi legendárium szerint mindenben nagyi ellentéte: pontos, rendes és szabálykövető.
Amikor utoljára itt járt Magyarországon, négyéves voltam, és egyedül az irdatlan bőröndjére emlékszem. Belemásztam, és azt képzeltem, én is utazom valahová.
Nagyi, amint meghallotta, hogy Berlinbe utazunk, egyből a szemét törölgette:
– Meglátogathatnátok Ilkát – szipogta.
Mindig szipog, ha a húga szóba kerül, noha nagypapa megsúgta, hogy Micike – ő így szólítja nagymamát – és Ilka ifjabb korukban nemigen jöttek ki egymással.
– Dehát alig ismerjük – tiltakozott szelíden apám –, nem akarnánk hívatlanul beállítani hozzá.
– Hogy mondhatsz ilyet, Ilka minden hónapban küld levelet, karácsonykor meg csomagot – intette le nagymama.
Anya bólogatott, a családból nálunk egyedül ő olvasta lelkiismeretesen Ilka néni havi rendszerességgel érkező, indigóval sokszorosított leveleit. Nekem inkább beszámolóknak tűntek, hiszen a feladójuk nem is várt rájuk választ. Apa zavartan vizsgálgatta a padló mozaikmintázatát, nemegyszer előfordult, hogy véletlenül egyenesen a kukába dobta a Berlinből érkező leveleket.
Nagyi még aznap a postára ment felhívni a húgát, és a karácsonyi csomagban a Fa szappannal, fura mintás, műszálas pulóverekkel és alpesi csokival együtt meg is érkezett a meghívólevél “Liebe Lizikének és b. famíliájának”. Ilka néni azt írta, feltétlenül számít a látogatásunkra, hisz épp egy évtizede találkozott utoljára a magyarországi családjával. A feltétlenül szó olyan erősen meg volt nyomva, hogy átszakadt a levélpapír.
A családi nyomásra apa is beadta a derekát, és benyújtotta a kérelmet a nyugatra érvényesített útlevélre. Végül is, mondogatta, első alkalommal utazunk nyugatra.
Anya is belelkesült, Frédit és engem németre tanított, bár az öcsémet kevés sikerrel, ő rendszerint az asztal alá bújt a nyelvleckék elől. Én is igyekeztem kivonni magamat, a másnapi házikra meg dolgozatokra hivatkoztam – inkább franciát szerettem volna tanulni, a német mereven hangzott, szárazan, koppanósan. A franciához már titokban hozzá is fogtam, nagyi régi gimnáziumi tankönyvéből. Anyát azonban lehetetlen volt megállítani.
– Hogy fogsz akkor beszélgetni meg tájékozódni?
– Majd te tájékozódsz – vágtam rá, pedig nagyon jól tudtam, nincs az a térkép, aminek alapján anya megtalálná a helyes utat.
– És ha meg akarsz kérdezni valamit?
– Oroszból versenyt nyertem.
Abban az évben tényleg első helyezést értem el az orosz versenyen. Nem akkora szám, ha egyszer orosz tagozatos osztályba jártam. Na jó, azért sosem ment rosszul az orosz. Izgalmas volt harmadikban a cirill betűket tanulni, és francia-orosz szakos tanár nagyapámnak gondja volt rá, hogy megismertessen az orosz irodalommal. Dosztojevszkij iránti lelkesedése rám is átragadt, persze, ez nem ért pontot az orosz versenyen.
– Na látod, ragadnak rád a nyelvek – érvelt anyám. – Az orosszal egyébként körülbelül annyira boldogulsz majd Berlinben, mint Budapesten. Nyugat-Berlinről ne is beszéljünk.
Ezen elgondolkoztam. A felnőttek orosz szókincse általában kimerült a „nyet” szóban, mi pedig leginkább olyan dolgokat tanultunk az oroszórákon, mint felsorolni a Vörös tér nevezetességeit, vagy hogy mi minden kapható a Gum áruházban.
Gond nélkül megtaláltam volna Moszkvában Lenin mauzóleumát, vagy vásároltam volna oroszul egy nagyméretű zseblámpát, de hogyan mondjam, ha például elveszítem az útlevelemet?
Vagy az öcsémet? Ilyesmiről a tankönyvben nem esett szó.
– És nem biztos, hogy az orosszal könnyen szerzel barátokat – fogalmazott tapintatosan anya.
Marzenka, a lengyel lány ötödikben érkezett hozzánk az iskolába. Az apja katonatiszt volt, az itteni orosz parancsnokságra helyezték át, így kerültek Marzenkáék Magyarországra. Marzenka hiába próbálkozott az orosszal, senki sem válaszolt neki, mindent nevetségesnek tartottunk rajta, a vézna copfjait, a kiálló fogát, a fura rakott szoknyáját. Aztán egyszer csak megszólalt a selypítő magyar szavaival, és bár a fiúk még jó darabig dőltek a röhögéstől, ha csak kinyitotta a száját, a lányok a pártfogásukba vették, és még a kártyanaptár-cserébe is bevették.
Beláttam, ezt a meccset anya nyerte, és sóhajtozva beleegyeztem, hogy nagyi barátnőjénél, a valaha volt grófkisasszony Alojzia néninél hetente kétszer németet tanuljak.
Akkor még nem sejtettem, anyának mennyire igaza van, és a német nyelvtudás sokkal többet jelent majd nekem, mint azt bármelyikünk is gondolta volna.
Alojzia néni egy csepp, erkélyes lakásban lakik a körúti Lottó-házban. A házban lakók közül sokan valóban olyan lottószelvénnyel nyerték a lakásukat, amilyet apa szülei, mamiék vásárolnak hetente a sarki trafikban. Ha náluk voltam, mami elővette a zöld bádogdobozban tartott kettényitható gömböcskéket: a saját lottószámait. Megcsörgette a dobozt, és ötöt húzhattam belőle, utána papával szertartásosan beikszelték a kihúzott számokat a szelvényen. Meglátjátok, nyerünk, és veszek belőle nektek egy házat, mondogatta ragyogó arccal mami, de sosem talált el többet egy hármasnál, hiába izgult minden héten a lottószám-húzásnál a tévé előtt. Alojzia néni, mint kiderült, nem is lottózott, a garzonlakást úgy vette meg az eredeti nyertes tulajdonostól, mint bármelyik közönséges halandó.
Alojzia néni egyébként cseppet sem hasonlított az iskolai tanáraimra, akik megviselten futkostak fehér vagy kék tanári köpenyükben a folyosókon, és télen gyapjúszoknyát, nyáron virágos kartonruhát hordtak alatta. Magas volt, nagyon egyenes tartású, sötét ruhát viselt fehér csipkegallérral, és miközben teával meg macskanyelvvel kínált, hosszan fürkészett átható tekintetével. Mindjárt az első alkalommal kikérdezett, hová utazunk, hány napot maradunk, és azt is tudni akarta, mivel töltöm majd az időmet. Ezen még nem gondolkoztam, ismertem be.
– Óvatosak legyetek – halkította le a hangját –, ha az egyetem bérel lakást nektek, könnyen tele lehet poloskával.
– Bogarakkal? – meredtem rá.
Nem szívesen hajtottam volna álomra a fejemet, ha a párnám alatt vérszívó poloskák lapulnak.
– Lehallgathatnak titeket – legyintett bosszúsan Alojzia, hogy még ennyit sem értek. – A Stasinak megvannak az eszközei.
Ekkor hallottam először a német titkosrendőrségről, a Stasiról. Alojzia néni szerint mindenütt ott vannak, széles besúgóhálózattal és magyarországi kapcsolatokkal rendelkeznek, jobb tehát vigyázni, mit mondunk.
– Egy szóval se említsétek, hogy bármi, mondjuk a csokoládé jobb lenne nyugaton. A nyugat-berlini rokonlátogatásról pedig végképp hallgassatok, érted, Flórácskám?
A macskanyelv a torkomon akadt, a nyugat-berlini tervekről idáig szót sem ejtettem.
Flórácskának pedig egyedül a nagyszüleim szólítottak, tízéves korom óta mindenki más Flórának hívott. – Velem nem kell óvatoskodnod, Mici elmondta – ütögette meg a hátamat Alojzia néni, hogy meg ne fulladjak a félrenyelt édességtől.
