A kastély urai az évtizedek alatt jönnek-mennek, ám a személyzet ugyanaz marad. Apáról fiúra, anyáról leányra szállnak a feladatkörök: az inasok, szobalányok, kertészek, szakácsok és uradalmi tisztek nagy, közös családregénye ez az sorozat. Az aktuális főszereplők egy része – a kastély mindenkori urai – korról korra, néha napról napra változnak: Windischgrätz, Kossuth kormányzó, egy belga bank, Sisi, a magyarok szeretett királynéja, férje, Ferenc József, IV. Károly, az utolsó magyar király, Kun Béla harácsoló vöröskatonái, a megszálló román hadsereg tábornokai, Horthy admirális és családja, a Wehrmacht és a szovjet hadsereg tisztjei.
Ám ahogy az urak jönnek-mennek, úgy marad állandó a kastély személyzete. Ők testesítik meg a magyarság 19-20. századi történetét. Eposzunk valódi főhőse azonban mégis egyetlen ember: Monostory Dénes főkomornyik, aki egész életét a kastély falai közt élte le. Sok mindent látott, sok mindent megtapasztalt. Egy egész évszázadra nyúló élete, szerelmei, küzdelmei elevenednek meg e sorozat lapjain, s mi megismerhetjük Gödöllő urainak és szolgáinak valósághű, megrendítő történetét.
Sisi, Ausztria császárnéja 1866 nyarán kénytelen gyermekeivel Pest-Budára menekülni a Bécs felé közeledő porosz hadak elől. Férje, Ferenc József egyedül próbálja megmenteni a birodalmat, és nem sejti, hogy a mentőangyal ezúttal minden igyekezete ellenére nem a hadsereg, nem a diplomaták kara, hanem az udvari etikettre fittyet hányó császárné lesz...
Sisi szinte minden szabadidejét egy daliás magyar gróffal, Andrássy Gyulával tölti Budán, aki lázas igyekezettel próbálja meggyőzni a világszép császárnét arról, hogy az uralkodónak ki kell egyeznie az 1848/49-es szabadságharcban levert magyarsággal,
különben az egész birodalom menthetetlenül széthullik.
Egy forró augusztusi napon Andrássy gróf és Sisi – Ferenczy Ida, az elmaradhatatlan felolvasónő kíséretében – kilátogatnak a gödöllői kastélyba, melynek lovardájában épp hadikórház működik. A kastély romló állapotában is megnyeri Sisi tetszését. Így veszi kezdetét Sisi legboldogabb korszaka: Gödöllőn végre szabad lehet szeretett magyarjai közelében, távol a bécsi udvar intrikáitól – és közel Andrássy grófhoz...
Bán Mór: Kastély ajándékba - Sisi, a magyarok királynéja 1. (részlet)
– Nem értettem jól. Mit mondott, ki maga?
– Gabriel von Walaschek őrnagy… Őfelsége sorozótisztje.
A portás idős ember volt, hunyorgott, és egészen komikusan festett ezüstsujtásokkal ékes libériájában. A kastély bejáratánál, kis fabódéjából bújt elő, kezében szokásos, jókora buzogányát szorongatta.
Az őrnagy végigmérte, és csak nehezen állta meg, hogy ne nevesse el magát;
a magyarok minden jel szerint beteges vonzódást éreznek a történelmi maskarák iránt.
– És mit akar? – kérdezte a nagyothallók vontatott hangján az öreg.
Walaschek megköszörülte a torkát. Az öreg elég jól beszélt németül, de viselkedése oly kimért volt, mintha maga a vár ura tornyosult volna a kapuban – mert azt meg kell hagyni, daliás ember volt még aggastyánként is.
– Még egyszer mondom: egy ügyben nyomozok. Az érdekelne, hogy…
– Maga zsandár?
– Katonatiszt vagyok – felelte türelmesen az őrnagy. – Egy szökési ügyben folytatok vizsgálatot itt, Gödöllőn. Szóval…
– Én a portás vagyok.
– Tudom – nyelt nagyot Walaschek. – Idevalósi, igaz?
– Igaz.
– Biztosan mindenkit ismer a kastélyban és a városban.
– Mindenkit.
– Engem Monostory Ignác érdekelne. Tudja, valamivel odébb lakik, az intéző helyettesének a házában. A feleségével és a fiával, ha jól tudom.
Tóth Lajos, a kastély kapuőre szeme összeszűkült, úgy vizslatta a tisztet. Ez csakugyan szaglászik…
– Jól tudja.
– Régóta ismeri?
– Eléggé.
– Pontosabban?
– Eléggé régóta.
Walaschek érezte, hogy mind jobban szétfeszíti az indulat.
– Jól tudom, hogy ez a Monostory a lázadás idején a kastély intézője volt?
– Nem tudok semmiféle lázadásról, kérem.
– Hogyhogy nem tud?
– Itt, kérem, nem volt semmiféle lázadás.
A tiszt arcán farkasvicsor terült szét.
– Csakhogy én úgy értesültem, még maga Kossuth is itt szállt meg a kastélyban.
Kossuth meg a lázadó csürhéje.
– Ó, csakugyan itt voltak a tábornokok és a kormányzó úr is, igen – bólogatott az öreg. – Maga biztosan a szabadságharcra gondol…
– Arra!
– Szép idők voltak!
Walaschek legszívesebben felemelte volna a hangját, de tudta, azzal aztán végképp nem menne semmire.
– Ez a Monostory már akkor is itt lakott? Úgy értem, a kastélyban.
– Maga mondta, hogy intéző volt.
– Nem az volt?
– De az volt.
– És itt lakott a kastélyban?
– Muszáj volt neki.
– Csakhogy én úgy tudom, a lázadásban való részvétele miatt bíróság elé állították és kivégezték.
– Nem volt itt semmiféle lázadás.
– Ne dühítsen már fel!
– Isten őrizz! Egy osztrák tisztet… Még csak az kéne…
– Szóval, feleljen, öreg! Kivégezték ezt a Monostoryt, vagy sem?
– Azt kérdezze meg a bécsi cimboráitól. Maguk állították bíróság elé.
– De csak tudja maga is, nem?
– Tudom, amit tudok…
Gabriel von Walaschek magában elszámolt tízig.
– Jól van. Megütheti a bokáját, ha nem segíti a hatóság nyomozását. Hivatalos személy vagyok, vegye tudomásul!
Az öreg ekkor kihúzta magát, kissé az eddiginél is jobban megszorongatta a jobbjában tartott buzogányt, és jelentőségteljesen suhintott vele egyet.
– Aztán tudja-e az úr, mekkorát lehet ezzel ütni?
– Ezt hogy érti?
– Csak úgy kérdezem. Merthogy az úr magánterületen áll. Ez a Societé Belgique du Credit Foncier et Industrialle de Bruxelles Bank tulajdona, kérem. Vagyis azt javallanám, esetleg hordaná el az úr az irháját mostan.
– De ez az épület most katonai kórház…
– Nem mondom ám még egyszer! Hoz az úr írásos parancsot, akkor beengedem. De vénségemre az emlékezetem már nem a régi. Ki tudja, ki mindenkit végeztek maguk ki, piszkos gyilkosok. Tartsák azt csak maguk észben…
Walaschek vörös képpel fordított hátat. Gondolhatta volna, hogy ezekkel semmire sem megy.
– Nagyon megbánja még ezt!
– Legfeljebb azt bánom meg, hogy szóba álltam magával!
– Maguk magyarok soha nem adják fel? Miért kell maguknak mindig lázadozni?
– Mert magyarok vagyunk, kérem!
Ezzel von Walaschek nem tudott vitatkozni.
– Visszajövök még! Érti?
– Ahogy óhajtja! Bár még jobb volna, ha eltakarodna az úr oda, ahonnét jött. Mit mondott, hogy hívják?
– Gabriel von Walaschek.
– Akkor maga valami cseh származék, igaz-e? Úgy tűnik magának, hogy ez Csehország?
– Ez Ausztria.
– Hát akkor nagyot téved az úr. Se nem Csehország, se nem Ausztria. Ez Gödöllő. Ez kérem a Magyar Királyság. Akár tetszik magának, akár nem. Értve vagyok, kérem?
A sorozótiszt fagyos mosollyal válaszolt.
– Majd meglátjuk! Egyszer már megtanítottuk maguknak, mi a tisztesség. Úgy látszik, újabb leckére lesz szükségük.
Az agg portás egészen jót derült ezen. Szinte csak úgy, búcsúzásképpen vetette oda:
– Tudja az úr, én egészen békés természetű ember volnék. Lássa, ezzel a buzogánnyal eddig egész életem során csak két koponyát zúztam be. De amíg élek, arra azért mindig büszke leszek, hogy Isaszegnél én is harcoltam, pedig igen koros voltam már akkor is. Isaszeg, tudja, itt van, egészen közel Gödöllőhöz. És nem úgy emlékszem ám, hogy maguk tanítottak volna minket móresre. Éppen ellenkezőleg! Úgy futottak maguk, osztrák nyulak, hogy a lábuk sem érte a földet. No, akkor egészen ügyesen megtanulták, hogy ez a föld magyar föld. Mink türelmesek vagyunk, kérem. Majd megtanulják megint.
Walaschek feljegyezte a portás nevét a jegyzetfüzetébe, és eloldalgott a kocsifeljárón, vissza, a városba. Mire visszaért a szállására, már várta a pest-budai katonai körzet parancsnokának hivatalos levele.
A hadbíróság vétkesnek találta az újoncok szökésének ügyében.
A vizsgálat megállapította, hogy feltűnő hanyagsággal látta el kötelességét, és tekintettel a körülményekre, azonnali hatállyal felmentették hivatalából, egyúttal elbocsájtották a birodalmi hadsereg kötelékéből.
Gabriel von Walaschek kivételesen magyar pálinkát kért a szállásán azon az estén. Egy egész üveggel. Mert bárhogy gyűlölte is a magyarokat, azt meg kellett hagynia, a pálinkájuk egészen kiváló volt. Jó az búra, bajra, örömre, bánatra.
Őfelsége volt toborzótisztje egyelőre búra és bánatra alkalmazta.
S közben lassan megfogant elméjében a bosszú csavaros terve.
*
– Annuska, örülök, hogy újra látom!
Monostoryné megkönnyebbülten felsóhajtott – mostanában mindig rossz érzésekkel nyitott ajtót, nem tudhatta, zsandár vagy spicli ólálkodik-e a ház körül. Az ember össze-összerezzen, ha kopogtatnak az ajtón.
– Bocsásson meg, gróf úr, de az ember jobb, ha óvatos. De önt természetesen örömmel látjuk!
Félreállt, és betessékelte a szerény szobába Andrássyt.
– Megkínálhatom valamivel?
– Ne fáradjon, Annuska. Csak néhány percre zavarom. Kérni szeretnék valamit.
A gróf észrevette, hogy egy férfi ül az asztalnál, és őt bámulja. Fekete magyar mentét viselt, szép bajsza volt, és beléptekor épp egy német nyelvű újságot olvasott.
– Bocsánat, ha alkalmatlankodom – zengte jól ismert baritonján Andrássy, és csibészes mosollyal meghajolt. – De szándékosan nem értesítettem önt az érkezésemről, Annuska.
– Ne szabadkozzon, gróf úr! Bármikor szívesen látjuk. Bemutatom önnek a férjemet!
A fekete mentés férfi felállt, és kissé zavartan közelebb lépett.
– Monostory Ignác, szolgálatára.
Andrássy mosolya mintha megfakult volna.
– Bocsánat… Hogyan? Ön él? Úgy tudtam… Bocsánat, lehet, hogy megint összezagyválok valamit. Úgy tudtam, Annuska, hogy a férjét… a férjét…
– Kivégezték – felelte Monostoryné. – Igen, jól tudja. Felakasztották tizenhat évvel ezelőtt.
– De akkor…
– Ő itt a második férjem. Néhány évig özvegyként neveltem Dénest. És Ignác akkor mindent feláldozott, csak hogy velünk lehessen, és hozzánk kötötte az életét…
– Tehát önt is Ignácnak hívják – csodálkozott a gróf. – Sőt… Monostorynak, mint az első férjet. Különös…
Annuska a férjére pillantott, de a fekete mentés férfi egy alig észrevehető fejmozdulattal jelezte, hogy inkább hallgasson.
– Miben állhatunk a rendelkezésére, gróf úr? – helyet csinált, hogy székkel kínálhassa a vendéget.
– Kérem, Annuska, amit most mondok, maradjon a mi titkunk.
Az asszony kimérten bólintott.
– Miről van szó?
– Ha sikerül megalkudnom, megvesszük a kastélyt a belga banktól.
– A gróf úr ide akar költözni?
– Nos, remélem, ellátogathatok majd néha Gödöllőre,
de nem, nem én leszek sem a vevő, sem a kastély lakója.
Monostory és a felesége meglepetten összenéztek.
– Hát akkor kicsoda?
– Egyelőre nem árulhatom el. De ha minden a terveknek megfelelően halad, itt nemsokára komoly munkálatok kezdődnek. Mindent fel fogunk újíttatni, az épületet is, a lovardát is, kívül, belül… És természetesen szükségünk lesz megbízható, dolgos és tisztességes emberekre, akik időnként felügyelik a folyamatokat.
Annuska elmosolyodott.
– Én azt hiszem, tudom, kinek szánja a kastélyt, gróf úr!
Andrássy – nem épp rá jellemző módon – elvörösödött, de egy könnyed kézmozdulattal igyekezett elütni a mondandója élét.
– Kérem, majd meglátjuk! Arra gondoltam, hogy Annuska meglehetősen jól ismeri a kastélyt, és…
– Valaha szakácsnő voltam ott. De a szabadságharc után sajnos többé nem tehettem be oda a lábam.
– A férje pedig intézőként dolgozott, ha jól emlékszem. Úgy értem, az első férje.
– Jól emlékszik.
– Apropos, és ön mivel foglalkozik, Monostory úr?
Annuska férje feltűnően feszengeni kezdett.
– Jogi ügyekben nyújtok segítséget az uradalmi központban. Jogot végeztem, és korábban ezen a területen dolgoztam.
Andrássy hosszan, elgondolkodva figyelte a bajuszos arcát, a vörösszőke üstököt.
– Megbocsásson, Monostory úr… De a kiejtése alapján feltételezem, hogy ön nem magyar születésű…
– Csakugyan nem.
De biztosíthatom róla gróf úr, hogy szívvel-lélekkel magyar ember vagyok.
Andrássy kurtán biccentett.
– Nekem ennyi elég. Nézze el, ha túlságosan indiszkrét voltam.
– Szóra sem érdemes. Furcsa időket élünk.
