A Balma testvérek születésekor apjuk egy-egy fát ültetett a ház elé. A nagyobbik, Luigi soha nem hagyta el Valsesiát, erdészként dolgozik - apja neki szánta az erős vörösfenyőt. Az árnyékot kedvelő jegenyefenyő pedig Alfredo, a kisebbik fiú fája, aki folyton keresi a bajt. Kaliforniáig viszi az útja, de apjuk halála miatt visszatér a völgybe. Lemond az örökségéről, mert meg akar szabadulni mindentől, ami a családjához köti. Olvass bele Paolo Cognetti, a Nyolc hegy szerzőjének új regényébe!
Paolo Cognetti: Lent a völgyben (részlet)
Valamivel egy óra előtt ment el a Fehér Keresztbe, amikor a munkások már a kávénál tartottak, és még betért egy-két kamionos, akiket bevonzott a főút mellé kitett kézzel írt tábla. Teljes menü – első és második fogás, köret, kávé: kilencezer líra. A napi menüválaszték: őzsült puliszkával, vadragu szélesmetélttel, grillezett pisztráng sült burgonyával. Leült az ablak melletti asztalhoz, amely éppen szabad volt, bár nem volt éhes, különben is elment volna az étvágya, tudván, hogy mi van abban a pisztrángban. Nem mintha az őzek a Marson oltanák szomjukat. Kivett egy darab kenyeret a kosárból, inkább csak, hogy rágcsáljon valamit, és elnézegette a vendéglő előtt elhaladó ritkás autóforgalmat. Megpróbált visszaemlékezni, hogy mit csináltak az éjjel. Különböző kocsmák bukkantak fel az emlékezetében, és néha bevillant az öccse karjára tetovált farkas, míg le nem vetette az ingét, és úgy nem maradt, trikóban. Miről beszélgettek?
Nyilván az öreg haláláról. Hogy s mint történt, hogy nézett ki, és aztán hogy vitték el.
Azon morfondírozott, vajon becsapja-e az öccsét. Nem, nem csapja be. Fredo a temetésre sem jött haza. Ha be akarta volna csapni, akkor hagyta volna ott, Kanadában, és nem ajánl fel neki ötmilliót azért a kalyibáért. Égből hullott pénz, csak érte kellett jönnie. Luigi, ha nem is teljesen tisztességesnek, de a tőle telhető legtisztességesebbnek érezte magát.
Erdőtüzek: igen, egyszer csak erre terelődött a szó. Kanadában az erdőtüzek is hatalmasak. Valsesiában viszont minden kicsi, és Luigi tekintete eközben egy traktort követett, amelyik a főútról éppen lekanyarodott a földekre vezető kis útra, majd egy puskagolyó által átfúrt áthaladni tilos táblán akadt meg.
Nicsak, kit látnak szemeim, szólalt meg Elisabetta.
Eh, morrantotta Luigi.
Feleségét a nap legszebb jelenségének látta, még a „Camparo Soda” feliratú kötény és kezében tartott pincérblokk ellenére is. Felé nyújtotta a kezét, és megsimogatta a csípőjét, csak enyhén, mert tudta, hogy a munkahelyén nem tűri a tapogatást. Elisabetta nem viszonozta a simogatást.
Mit kérsz?
Milyen ez a krumpli?
Serpenyős krumpli.
Akkor azt.
Mást?
Egy sört.
Odanézzenek. A bajnokok ebédje.
Felírta a serpenyős krumplit, és leszedte az asztalról a másik terítéket. Luigi utána nézett, ahogy beviszi a rendelést a konyhába, odamegy a pulthoz, csapolja a sört, visszamegy a konyhába az elkészült ételért. Miután egy éjszakát töltött az öccse társaságában, hihetetlen volt számára, hogy ilyen felesége van. A melósok szeme kocsányon lógott, valahányszor elhaladt mellettük.
Elisabetta letette a tányér krumplit az asztalra, és leült Luigival szemben.
Azt kérdezte: Látlak ma este?
Luigi felhúzta a vállát.
Holnapig még oda kell figyelnem az öcsémre. Tudod, milyen.
Hol hagytad?
Fontana Freddában. Hacsak azóta le nem jött gyalog.
Ott aludtatok?
Hogy aludtunk, az túlzás…
Ilyenkor nem gondolsz rám, hogy aggódom?
Elisabetta akaratlanul felemelte a hangját, és ekkor valaki rájuk nézett. Luigi nem szólt, kinyújtotta a kezét az asztal közepe felé. Tenyerét felfelé fordította, mintha könyörögne. Elisabetta nézte a nyitott tenyeret, kissé harcolt magával, végül engedett, és felé nyúlt. Megszorították egymás kezét, és Luigi azt mondta, hogy sajnálja, mire Elisabetta, hogy nem képes sokáig haragudni rá.
Sok dolgod van ma?
A szokásos. Kinyírt kutyákat kell összeszednem, meg az autóspihenő.
Luigi érezte, hogy felesége megszorítja a kezét. A tenyere kicsit nyirkos volt, mint általában, amikor ideges.
Elisabetta megszólalt: Képzeld, láttam őket.
Kiket?
A kutyákat.
Miféle kutyákat?
Nem egyedül van. Ketten vannak.
De hol láttad őket?
A folyónál.
A folyónál?
Luigi felegyenesedett a széken. Még mindig fogta Elisabetta kezét, és figyelt.
Elisabetta mesélni kezdett. Ma reggel megijedtem, mert nem jöttél haza. Ekkor odamentem, a régi helyünkre. Oda szoktam menni, amikor arra van szükségem, hogy megnyugodjak. Bementem a vízbe, és egyszer csak megláttam ezt a két kutyát, engem néztek.
Luigi elképzelte a várandós feleségét, amint bemegy a Sesia jéghideg és szennyezett vizébe. Mióta csinálja ezt? Inkább a másik kérdésre összpontosított, az egyszerűbbnek tűnt számára.
Milyen volt ez a két kutya?
Az egyik nőstény volt. Kisebb, fehér szőrű. A kan nagy termetű, szürke. A nősténynek nyakörve is volt, a másiknak nem.
Lehet, hogy farkas volt?
Nem tudom.
Csengettek a konyhából, Elisabetta hátrafordult. Megyek, mondta. Kivette a kezét Luigi tenyeréből.
Hogyhogy nem tudod?
Ne haragudj, de miről ismersz fel egy farkast?
Felismerem, hidd el.
És ez változtat valamin?
Hogyne változtatna.
Elisabetta elgondolkodott, Megpróbálta felidézni a jelenetet, miközben Luigi töprengett. Arra gondolt, hogy a kutyák és a farkasok nem szoktak együtt sétálgatni. Amióta világ a világ, a farkasok éjszaka járkálnak, a kutyák pedig nappal. Hacsak nem fordult fel már minden a világon, és a szarvasok is repülnek.
Szerintem inkább kutya, szólalt meg Elisabetta.
Az mindjárt más.
Mennem kell.
Elisabetta felállt. Gyors mozdulattal megsimogatta férje vállát. Luiginak kiszáradt a torka, de megvárta, míg magára marad, csak aztán nyúlt a pohár után. Aztán egy kortyra kiitta a felét. A sör közvetlenül oda érkezett, ahol szükség volt rá.
Kicsi volt az ő völgye, mégis akadtak benne olyan helyek, ahol sohasem járt még. Miután lejött a töltésről, hagyta, hogy a férfi menjen elöl, és a nyárfákkal és nyírekkel teli tájat nézte, egy völgyteknőt, amelyben a Sesia egy kanyart írt le, az áramlat alakította kavicspadok között. Most alacsony volt a vízállás, a folyó kis szigeteket és homokos partszéleket alkotott. Eszébe jutott, hogy tíz évvel ezelőtt ide hozta volna Elisabettát fürödni, de a folyóban fürdésnek az életben megvan az az egy korszaka, ami aztán ki tudja, miért, de elmúlt. Aztán jött a gyerekek korszaka, a lakásvásárlásé, a lakásfelújításé, a jól fizetett munkahely előnyeié. Itt-ott vékony hóréteg takarta a partot, és a hóban, a férfi nyomát követve, Luigi megtalálta az aznapi vérnyomokat.
A rottweiler torka át volt harapva, mint a többi kutyáé. De a többiektől eltérően ez harcolt, a hátán és a pofáján jól látható sebesülések voltak. A szája is teli volt vérrel, talán a saját vére volt, talán nem: ez a kutya lehet, hogy belemart gyilkosába. A harc pár méternyi helyen zajlott, ahol a hó össze volt taposva. Rövid és erőszakos harc lehetett, a közelben a folyó csobogott, és nyírfák susogtak.
Luigi felvette a földről a harapástól széttépett nyakörvet. Erő kellett ahhoz, hogy az állat szétharapja a bőrt.
Látta a jelenetet?, kérdezte Luigi.
Nem, mondta a férfi. Későn érkeztünk.
Mit csináltak, csak úgy sétálgattak errefelé ezzel a nagy kutyával?
Azt csináltuk, amit maguk nem tesznek meg.
A férfi előzőleg sírt, és Luigi nem akarta felbőszíteni. Otthagyta a halott kutyája mellett, és elindult a másik kutya által hagyott nyomon, amely távolodott a havon. Egy darabig a folyó mellett haladt felfelé, a nyomokból ítélve közepes méretű kutya lehetett, nem egy óriás. Vérzett és sántított. Hálát adhattak a rottweilernek, amelyik kimúlt, de egyszerűsítette a munkájukat. Vagy száz méter múlva kisebb nyomok csatlakoztak a másik mellé, és Luiginak eszébe jutott, amit Elisabetta mesélt. Ez lehetett a fehér szőrű nőstény. A nőstény nyomai a kankutyáét követték, és a vérnyomokat. Mígnem mindketten átgázoltak a túlpartra, és Luigi megállt, és nézett maga elé.
A folyó fentebb belesüppedt a völgybe, összeszűkült és hegyi patakká változott. Partjai meredekek lettek, és nem adtak már annyi lehetőséget a menekvésre. Ez kemény lehetett egy sebesült állat számára. Egy jó vadásznak onnan könnyű célpont lett volna.
Miközben a főúton haladt lefelé, meglátott egy rendszám nélküli motort, az egyik kocsma előtt parkolt. A lába magától taposott rá a fékpedálra.
A piros-fehér Fantic volt az, amivel gyerekkorukban járták a mezőket, évek óta használatlanul állt apjuknál az istállóban. Párszor ő is megpróbálta kitisztítani a karburátort, kicserélni a gyertyát, de sosem volt valami ügyes szerelő. Fredónak volt az ilyesmihez érzéke. Luiginak semmi kedve nem volt hozzá, de kénytelen volt lehúzódni az út szélére, kiszállni az autóból, és egy mély sóhajtással bemenni abba a rohadt kocsmába.
Ó, itt a jó testvér, szólalt meg valaki.
Aztán még valaki: Mondtam én neked, hogy itt lesz.
Felismerte a fazont, akit Johnnynak hívtak, ott könyökölt a bárpultnál. Mellette pedig nem más, mint a Tetőfedő René. Alfredo egy pohár Baileys társaságában zárta a sort – meg kell hagyni, öccse igen izmos fickó. Délután négykor már nem trikóban volt, de egy fejszével az övén járkált.
Feltámasztottad a Fanticot, köszönt oda neki.
Te mondtad, hogy elvihetek valamit emlékbe.
Persze, de nincs rajta rendszám.
Csak holnapig. Míg eljutunk a közjegyzőhöz, oké?
Alfredo kacsintott egyet, a másik két fazon felröhögött.
Luigi úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Azt válaszolta: Kijönnél egy pillanatra? Beszélnünk kell.
Persze.
A hátsó ajtón mentek ki, amelyen egy függöny lógott a legyek ellen. Egy vidéki udvarban találták magukat: az utcafronton a helynek ír pub cégére volt, és egy Guiness-logója, hátul viszont tyúkól, két zsák takarmány és a régi latrina, ami a kocsma vécéjéül szolgált.
Szóval tényleg nem vagy képes nyugton lenni két napig? Minek neked ez a fejsze?
Megkedveltem, válaszolta Alfredo.
Nem járkálhatsz így. Bajba kevered magad.
Azt hitted, előbb-utóbb nem hallok én is a sípályáról?
Milyen sípályáról?
Tudod te azt nagyon jól.
Ezek mondták neked?
A jó testvér!
Alfredo nevetésben tört ki. Luigi érezte, hogy a szíve hevesen ver. Pocsék pókerjátékos lenne, nem képes blöffölni. Cigaretta után matatott, a kézfejéhez ütögette a csomagot, kijött belőle két szál.
Alfredo elvette az egyiket, bedugta a szájába. Élvezte a győztes pillanatot, hogy a bátyja elpirult. Aztán megszólalt: Nézd, engem egyáltalán nem érdekel, tartsd meg nyugodtan a házat. Megérdemled. Csak azt sajnálom, hogy át akarsz verni.
Mivel akarnálak átverni?
Mit akarsz ott csinálni valójában? Egy kis kávézót a pálya mellett? Vagy rögtön el is adod?
Nem adom el. Én és Betta odaköltözünk.
És aztán?
Még nem tudom.
Dehogynem. Egy szép kis kávézó a sípálya mellett. Meg tudod te azt csinálni.
Luigi meggyújtotta a cigarettát, és öccse arcába nézett. Az öngyújtó lángja megvilágította Fredo fényes homlokát és kitágult pupilláit. Ki tudja, mióta iszik már, tegnap este óta nem hagyta abba. Vagy tegnapelőtt óta.
Megtaláltad a régi haverokat, mondta Luigi.
Akik nem haltak meg.
Mi a program estére?
Már megint izgulsz. Ott leszek veled a közjegyzőnél, megnyugodhatsz.
Elvigyelek szállodába?
Nem kell.
Cigarettáztak. Balma erdőőr most teljesen fegyvertelennek érezte magát.
Délután négy óra, az öccse két napja részeg, újabb novemberi este ereszkedik rájuk. Lényének egyik része legszívesebben levetette volna az egyenruhát, és odatámaszkodott volna a pulthoz a három fazon mellé.
Viszont tudod, mit szeretnék?, kérdezte Alfredo.
Mit?
Egy igazi ölelést a bátyámtól. Vagy egy öklözést, válassz te. De valami igazit.
Fredo alkoholtól fénylő szemmel bámult rá. Zavart, de nem vad tekintettel. Egy őnála tisztességesebb ember tekintetével. Szerencsére abban a pillanatban kijött valaki a vécére, így Luigi lesüthette a szemét.
