Orosz István grafikusművész, rendező, író évtizedekig építette álnéven a titokzatos dokumentumfilmes, Rév Júlia mítoszát, akinek valahogy soha nem vetítették le egy filmjét sem, bár nagyon izgalmas témákkal foglalkozott. Ezt az „életművet” mutatja meg, dolgozza fel és egészíti ki Orosz legutóbbi kötete.
Rév Júliát különösen foglalkoztatták a XX. századi történelem titkai, és konok kitartással, számtalan embert meginterjúvolva jutott el a lehetséges magyarázatokig. S hogy milyen kérdéseket kutatott? Hogy valóban volt-e Rákosinak dublőre, s talán az is lehetséges, hogy 1956 nyarán igazából ő távozott a Szovjetunióba? Hogy Kádár János egy festménnyel üzente meg: nem volt más lehetősége, mint hogy felakasztassa Nagy Imrét? Hogy Elbert János halálához komoly köze volt Andropovnak, aki egy zabigyerek titkát próbálta rejtegetni? Hogy az általunk ismert Csontváry-festmények valójában másolatok? És így tovább...
Meghökkentő verziók, s mondhatjuk, hogy ez csak Orosz István játéka – bár nagyon is komoly játéka – a történelemmel. De az is lehet, hogy mindez – nagyjából, talán, többé-kevésbé – úgy történt, ahogy Rév Júlia soha be nem mutatott dokumentumfilmjeinek irodalmi átirataiban olvashatjuk.
Orosz István: A hasomás – A Rév Júlia-dosszié (részlet)
A dublőr
Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején forgatott dokumentumfilm az egyik riportalany kérésére nem kerülhetett nyilvánosságra. A film interjúinak a lejegyzett változata itt olvasható először.
Rév Júlia újságíró vagyok, 1989-ben egy vidéki város körzeti tévéstúdiójában szerkesztőriporterként dolgoztam. Az ottani munka során véletlenül kerültem kapcsolatba az akkor 64 éves K. Ilonkával. Teljes neve közléséhez nem járult hozzá, sőt azt kérte, hogy a vele fölvett beszélgetés 30 évig ne legyen publikus. Először kamera elé sem akart állni, hosszas rábeszélésre vállalta csak a hamarosan bemutatandó interjút, miután belátta, olyan fontos és meglepő részleteit ismeri a közelmúlt magyar történelmének, melyeket rajta kívül senki mástól nem tudhatnánk meg.
– Hogyan szólíthatom?
– Lehet, kérem, Ilonkának.
– És még hogy lehet?
– Azt nem szívesen…
– Nem is arra gondoltam, hanem tudja, a másik…
– Ja, az Eufrázia, azt már lehet mondani, azt úgyse… szóval ez lett volna a nevem. Novícia voltam a nővéreknél, de aztán épp föloszlatták a rendet, amikor…
– Novícia?
– Igen, azt jelenti, hogy próbaidős.
Apáca lettem volna, örökfogadalmas, és akkor soror Eufrázia lett volna a nevem, a megváltós.
– Megváltós?
– Megváltósok. Igen, így hívták őket. Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek rendje, vagy más néven Nie derbronni Nővérek. Aztán 1950 nyarán az lett mondva, hogy átalakul a rend, újjáalakul, csomagoljunk, mert máshova költözünk, de nem újjáalakulás történt, hanem feloszlatás. Mindnyájunkat elküldtek Piliscsabáról.
– Odavaló volt?
– Nem, dehogy, a rendház volt ott, én dunántúli voltam, Ozmánbük, Zala megye. Körmend és Egerszeg között.
– És hogy került kapcsolatba Rákosi Mátyással?
– Hát vele azért nem…
– Hanem kivel?
– Hát, ahogy vesszük. Lehet mondani, hogy mégis Rákosi Mátyás, csak mégsem egészen…
Álljunk meg egy percre, mert a mai fiataloknak talán már nem sokat mond az elhangzott név, Rákosi Mátyás neve. Pedig ő volt a világháború utáni évtized, az 1945 és 1956 közti időszak legismertebb politikusa. Rákosi-kornak hívták az időszakot, olykor meg úgy, hogy a személyi kultusz évei. Ennek legkirívóbb formája a szovjet generalisszimusz, Sztálin kultusza volt, magát a kifejezést is – kult licsnosztyi – vele kapcsolatban használta először az őt váltó új pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov, Magyarországon pedig Rákosi Mátyás neve fonódott össze a kifejezéssel. Az itthoni kultusz 1952-ben, Rákosi 60. születésnapján teljesedett ki. A Magyar Híradó- és Dokumentum Filmgyár egy 22 perces dokumentumfilmet készített az alkalomra. A műsorunkban megjelenő mozgóképek zömét is ebből a Filmarchívumban megtalálható dokumentumfilmből válogattuk. A születésnapra megjelent könyvek, albumok, kiállítások, munkaverseny-felajánlások mellett
hihetetlen mennyiségű ajándékkal köszöntötték Rákosit.
Nagyjátékfilm azonban, bármily meglepő, nem készült az életéről. Vajon miért? Erről kérdeztem Hajó Jánost, az archívum munkatársát.
– Ugye, fura? Pedig mennyit mondták, hogy minden mű vészetek közül a film a legelső! Magától Rákositól is hallhattuk, a Párt is folyvást a filmipart ajnározta, minden fórumon elmondták, hogy stratégiai ágazat. A születés napi csúcsajándék egy hatvanperces játékfilm lett volna, ami Rákosi életéről szól, és ami, most már nyugodtan elárulhatom, természetesen tervbe is volt véve. Ahogy Sztálin hetvenedik születésnapjára elkészült a Sztálint dicsőítő Sztálingrádi csata című film, Rákosiról is forgatni akartunk egy életrajzi filmet, ráadásul a téma fontosságának megfelelően egy színes filmet, ami ritkaság volt akkoriban. Annyira ritka, hogy ez lett volna a második Magyarországon forgatott színes nagyfilm.
– Mint születésnapi ajándék?
– Az ilyen hosszú film, pláne ha színes, túl nagy költség ahhoz, hogy titokban lehessen csinálni, ezért a tényleges forgatás megkezdése előtt elhatároztuk, pontosabban elhatározta a pártvezetés, mert Révaiék természetesen tudtak a dologról, hogy beszámolunk róla Rákosinak. Amikor bemutathattuk, elég előrehaladott állapotban volt a dolog, a szinopszis kész volt, többé-kevésbé a forgatókönyv is, a dramaturgián, akkoriban „szövegkönyv szerkesztőségnek” hívták, kiváló minősítést kapott, s noha a rendező személye még nem lett kijelölve, Bán Frigyes és Keleti Márton nevét emlegették legtöbbször, mert tudtuk, hogy a film fontossága miatt a rendezőről úgyis a minisztérium Filmfőosztályán, illetve a Párt Központi Vezetőségén fognak dönteni, tehát a rendező még nem volt fix, a filmgyártást megelőző legkényesebb részen, a szereplőválogatáson azonban már túl voltunk. Azt terveztük, hogy Rákosinak nem úgy tesszük föl a kérdést, hogy legyen-e film, hanem miután a szereplőválogatás során felvett anyagot megmutatjuk, azt kérdezzük,
kiről tudja leginkább elképzelni, hogy megszemélyesítse, hogy a vásznon hiteles Rákosi Mátyásként jelenjék meg?
Kilenc, egyenként hárompercesre összevágott anyaggal készültünk: zömök, kopasz, középkorú férfiak szerepeltek mindben, és hogy egyszerűbb legyen a választás, ugyanazokat a jeleneteket játszották el egymás után. Népbiztosi uniformisban távcsövezték a frontot, csíkos rabruhában lelkesítették börtöntársaikat, usankában osztogatták a propagandalapokat a fogolytáborokban, panyókára vetett felöltőben rázták ismeretlen elvtársak kezét, ingujjra vetkezve morzsolgatták a búzakalászokat, kigombolt mellényben szürcsöltek bele az újborba, és nyakkendősen szónokoltak sarló-kalapácsos emelvényekről. Nemcsak totálok voltak, csináltunk szuperközeliket is. Mondtuk az illetőnek, most legyél gondterhelten elmélkedő, most cinikusan kétkedő vagy jóságosan mosolygó, most gyűlöld az imperialistákat, most meg érzékenyülj el a szovjet nép nagy áldozatán – és a szereplőink pontosan megcsinálták.
Na persze levetítettük nekik az összes föllelhető híradót, hogy képben legyenek. Némelyikük majdnem jobb volt, mint az igazi. Itt a közelben, a pasaréti filmgyárban lett fölvéve az anyag, tíz nap forgatás, két vagy három nap vágás, de előtte a főszereplők, a Rákosik megtalálására tényleg hónapok mentek rá.
– Hogyan keresték őket?
– Egy ilyen akciót nem lehet nyilvánosan meghirdetni, nem lehet szétkürtölni, hogy jelentkezzenek olyanok, akik hasonlítanak Rákosira, és úgy érzik, hogy színészi tehetség is szorult beléjük – ráadásul csak olyanok jelent kezzenek, akiket múltjuk és ideológiai képzettségük is alkalmassá tesz egy ilyen szerepre. Járni kellett a színházakat, a művelődési házakat, felkeresni a kultúrbrigádokat, az üzemi önképzőköröket, érdeklődni a szakma legjobb ismerőitől, és legfőképp bízni kellett a szerencsében. Igen, azt hiszem, szerencsénk is volt. Tudja maga, hogy ki az az Alekszej Gyikij? Vagy hogy ki volt?
– Nem tudom.
– Na, hát ő volt a minta, de simán lefőztük. Ez a Gyikij, Alekszej Gyenyiszovics Gyikij egy szovjet színész volt, aki Sztálint játszotta a Sztálingrádi csatában meg aztán más propagandafilmekben.
Szerintem nekünk mind a kilenc Rákosink jobb lett volna a híres Gyikijnél. De most már mindegy.
Amikor meg lett vágva és össze lett ragasztva az anyag, egyben volt a kilencszereplős film, felkerestük vele Rákosit. Először kedves volt, az új fotólaborját mutogatta, a MOM ajándékát, meg a fényképezőgépeit. A Leicát, amit állítólag Sztálintól kapott. A Lóránt utcai villa földszintjén volt egy moziterem is, saját 35-ös vetítővel. Jó hangulatban kezdtük nézni a félórás anyagot, aztán hirtelen megváltozott minden. Nem magyarázkodott, csak fölállt, közölte a hirtelen fölkapcsolt fénytől hunyorgó stábbal, hogy nem lesz Rákosi-film, és ránk csapta az ajtót.
– Így ért véget a…?
– Nem egészen. Eltelt néhány hét, 1952 nyarán történt a dolog, inkább már a nyár vége felé, amikor csöngött a telefon a pasaréti filmgyár titkárságán. A Rákosi-irodát vezető Simon Jolán volt a vonal másik végén: Rákosi elvtárs újra szeretné látni az anyagot, azt kéri, vigyük föl neki, de ne csak az összevágott castingot, hanem a vágatlan anyagot, a negatívokat, sőt a szereplőkkel kapcsolatos dokumentációt is. Magyarázkodásunk, hogy az összes muszter végig nézése órákig, akár egy napig is eltarthat, nem érdekelte a hölgyet – aki egyébként Péter Gábor felesége volt, tudja, az ÁVH-t vezető Péter Gáboré –, másnap déli tizenkettő a határidő, és passz. Már nem tudom, honnan szereztük a fekete Chevroletet, azzal mentünk föl a villához, jött a filmgyári párttitkár, az igazgató, a forgatókönyvíró, és én is mehettem mint majdani operatőr.
Ünnepi hangulatban voltunk, azt hittük, hogy végre zöld utat kapunk,
de Rákosit nem is láttuk. Az őrök átpakolták a csomagtartóból egy kerekes zsúrkocsira a filmdobozokat, papírt sem adtak róluk, és mehettünk isten hírivel.
– És később kiderült valami? Megtudták, hogy mi lett az anyaggal?
– Amikor érdeklődtünk, csak kitérő válaszokat kaptunk, aztán egy idő után már nem is firtattuk a dolgot, mert úgysem lett volna idő a forgatásra, hogy tudniillik a születésnapig meglegyen a mozi.
– Komoly veszteség lehetett.
– Óriási pénzek mentek el az elkezdett és aztán leállított mozikra. Makk filmje, az Úttörők már majdnem kész volt, Ranódy Csillagosokja is jól állt, amikor leállították, de még sorolhatnám. A mi filmünk ezekhez képest nem volt nagy anyagi veszteség, inkább azt furcsálltuk, hogy miért. Mert ideológiai kifogás, az szóba sem jöhetett.
– A fölvett anyagok tehát…
– Igen, lehet, hogy egy kicsit sokat beszéltem, a lényeg csak annyi, hogy ott voltak Rákosinál a hasonmások. Egyik-másik már a maszkmester beavatkozása előtt is nagyon élethű volt, és mivel a zömük képzett és gyakorlott színész, megtévesztően tudták utánozni a pártvezér mozdulatait, gesztusait, sőt hanghordozását is.
– Szóval, ha alteregóra lett volna szüksége, akkor kedvére válogathatott.
– Igen.
– És vajon válogatott?
– A híradókat nézve volt néha olyan érzésem, hogy talán valamelyik színészünk utánozza benne Rákosit, egy fogadáson pedig, ahova valami véletlen folytán én is meghívást kaptam, összeakadt a tekintetünk, s mintha valami kínos vigyor futott volna át az arcán.
– A kilenc hasonmás közt emlékszik valakire, aki alkalmasnak látszott egy életfogytiglani dublőr szerepre?
– Tízen voltak.
– Mintha kilenc filmről beszélt volna.
– Na igen, kilenc filmet csináltunk, de az egyikben ketten…
– Két Rákosi szerepelt?
– Bonyolultabb. Találtunk egy ikerpárt, egypetéjű ikrek, kiköpött Rákosik, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ne külön, hanem egy személyként számoljunk velük, mert volt valami más elfoglaltságuk, ami miatt hol az egyik, hol a másik ért csak rá. Arról nem beszéltek, mi az a másik munka, belementünk, hogy egyik nap az egyik jön, a másik nap meg a másik, mert jók voltak, és tényleg nem vettük észre a különbséget. Annyira nem, hogy ha nem jelentették volna be, észre sem vettük volna, hogy a páratlan napokon Éliás jön, a párosokon meg Tóbiás.
– Éliás és Tóbiás?
– Az igazi nevükre már nem emlékszem, a hangosító nevezte így őket, aztán rajtuk ragadt. Egyformák voltak, mint két dödölle, és persze olyanok, mint Rákosi.
– Szóval tíz hasonmás volt. Emlékszik köztük valakire, aki alkalmasnak látszott egy esetleges dublőr szerepre?
– Nézze, amikor kiválasztottuk a hasonmásokat, nekünk eszünkbe sem jutott, hogy bármelyikükből Rákosi helyettesítője lehet. Mi színészt kerestünk egy néhány hetes vagy hónapos forgatáshoz.
A politikai megbízhatóságukat is csak annyira vizsgáltuk, mint bármely más produkció főszereplőjét.
Na jó, annál talán kicsit jobban, de annyira semmiképp, amennyire egy igazi dublőr esetében szükséges.
