Nyerges Gábor Ádám: Helyi érzéstelenítés
Orpheusz Kiadó, 2010, 80 oldal, 1440 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született, Budapesten. Az Apokrif alapító főszerkesztője, költő, prózaíró, kritikus. Szereti a natúr joghurtot. Korábban gitározott, de aztán jobb belátásra tért. Egy testen osztozik Petrence Sándor kispocsolysági költővel. Eddig kb. három verseskötete jelent meg, valamint egy kisregénye, a Sziránó (FISz, 2013). Szakállas.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Még felsorolni is tereh. De akkor tényleg csak szemezgetésképp: A Mester és Margarita, a Tajtékos napok (és ugyancsak Viantól a botrányosan keveset emlegetett Piros fű), A fekete város, a (cselezek) József Attila összes, Orbán Ottótól lényegében bármi. Thomas Manntól még semmit nem olvastam, ami ne lett volna rám elementáris hatással. És akkor még nem is mondtam semmi Tolsztojt, Turgenyevet, Stendhalt, Balzacot, Shakespeare-t (meg ezt meg azt és amazt) vagy akár az Alice Csodaországbant (igen, talán a legelső gyerekkori könyvszerelmem). Összeírnám egyszer részletesen is, de csak fogyna vele az olvasásra elcsalható, sosem elég idő.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Még hosszabb, de legalább ugyanolyan hosszú lista, amit a legtöbben nyilván nem is nagyon mernek őszintén felsorolni – én is csak részben és félve. Mert, hogy nagyon sok kortárs. De álljon itt akkor példaként Pilinszky komplett második korszaka, különösen a Nagyvárosi ikonok és a Szálkák – azért ezt emelem ki, mert ez a produktív közelnemkerülések közé tartozik. Mármint érzem, tapasztalom a dolog nagyságrendjét, jelentőségét és fontosságát, fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy húsbavágó, minőségi költészet ez, amihez mégsem találom a fogódzót, és emiatt olyan, mint valami (stílszerűen) szálka vagy üvegszilánk a bőr alatt. Megőrjít, hogy nem tudok mit kezdeni vele, így egy-két évenként újra és újra előveszem, és bár valószínűleg csak én fedezem föl, de bármily furcsa is: hat rám, érzem néhány soromon.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„Nem tudom.” – ez most csak részben flegma válasz, de egy készülő regényben ez fontos mondatnak (azaz mondatból rövidített fejezetcímnek) kezd tűnni. De legfőképp alkalmas a megválaszolhatatlan kérdés kikerülésére; sokkal megtisztelőbb, ha más talál ilyet helyettem, sőt már önmagában az baromi nagy dolog, ha az eddigi izéimből lehet ilyet találni. Nem is vagyok teljesen biztos benne, de azért persze reménykedem.
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Kevés élő képzőművészt ismerek (nemcsak személyesen, a munkái alapján is), mert böcsületesen csökevényes műveltségű szakbarbár vagyok. Horror Pistát mondanám például párak közt, de neki (szerencsére) már nem is lenne szüksége erre – jó látni a sikereit, mindig örülök, ha (egyre többször) látom a nevét, rendre kiállítások, elismerések, méltatások apropóján. Mondok hát inkább két barátot (igen, bejelentem az elfogultságot), akikkel úgy érzem, jóval többet kéne foglalkozni, többeknek kéne ismerni őket, mert bámulatosan látnak és ezt bámulatosan is képesek visszaadni a(z általam ismert) műveikben: Erdei Tamásnak és Opánszki Tamásnak – ha hagynák, hogy egy képzőművészetileg tök dilettáns kibic (konkrétan én) rendezhessen nekik tárlatot (azért jobban járnak, hogy nincs ilyesmire lehetőségem).
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Ez valami turáni átok lesz, hogy semmire sem tudok teljes (értsd: nagyregénnyi) terjedelemben válaszolni, tehát megint egy random választás: két napja megjelent lelki szemeim előtt a készülő regényem – mármint végre nekem is leesett, hogy mit miért írok, mindez hova vezet (ha addig ki nem derül, hogy árnyékra vetődtem), stb. Mindez teljesen véletlenszerűen egy-két tingli-tangli Tokyo Police Club-számot hallgatva történt meg, nem is teljesen függetlenül a zene idióta, felszínes, buta, pimaszul fiatalosan hülye jellegétől. De ami ennél jellemzőbb: a Radioheadnek, Björknek, a The Nationalnek, Bon Ivernek és az R.E.M.-nek rengeteget köszönhetek, ihletés, hangulatbeállítás tekintetében (meg amúgy is). Ja és hát persze eddigi életem legfőbb magyar soundtrackje, de ez pofátlanul nagy közhely: a Kispál és a Borz. Lovasi hátralevő életében nem tud már annyi rossz zenét és lapos szöveget összedobni (bár azért mostanában nagyon igyekszik), ami ellenére ne lennék neki örök életemre hálás.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Az a rengeteg színésznő, akibe fülig szerelmes vagyok, de nem integettek vissza a képernyőről, hoppon maradtam. De egyébként pedig azok, akikkel így is együttműködöm, mint a MambooMatzschkák Kollektíva és a Küklopsz Műhely alkotói, őket (bár nehéz szívvel) még Alexis Bledelre vagy Summer Glaura sem cserélném el.
Életed filmje egy... mondjuk két-három évtizeddel ezelőtti, fiókban maradt Woody Allen-forgatókönyv, ami egy tragikusan giccsbehajló, de azért nagyon szép, kéziratban maradt, ismeretlen Vian-regényen alapul, Louis CK rendezésében, vágásával, főszereplésével, mindenével.
A sport... FIFA ’14. Bár elég béna vagyok, world class üzemmódban a labdát se találnám el. Hét éve nem fociztam, minden nap fáj, hogy vagy idő, vagy labda, vagy a szégyenérzet hiánya nincs meg hozzá, hogy rettentő ügyetlenül, de újrakezdjem.
Három óra múlva... pontban este fél kilenc lesz, tehát levelezek, filmet nézek, olvasok, zenét hallgatok és pakolok (holnap utazom) – ha minden jól megy, azért lehetőleg nem egyszerre.
A nők... Na ez az!
Tragédia vagy komédia? Csakis: is.
Kávé vagy tea? Kávé. (Meg tea, de az jóval kevesebbszer.)
Gyros vagy pizza?
Előbbit még életemben soha, utóbbit borzasztó rég, mint Mabel a Csengetett Mylordban, idejét se tudom.
Nagyon féltem
Szelidüljetek vissza hozzám,
idáig eltelt évek.
Ülhetnétek az ágy szélére,
ahogy régebben is tettétek.
Vigyázzunk egymásra álmunkban,
mert semmi sem véd meg ébren,
és hogy nincs remény, nem segít
már, ha belátom vagy megértem.
Egyszer szerettem csak, de sokszor
meg nem, mikor lett volna kit,
s lemaradtam minden napról,
míg vártam inkább a holnapit.
Félek, hogy kevés az emlékem,
így egyedül kell leélnem
újra és újra hiányzó
első harminc-negyven évem.
Már megbántam, hogy hanyag voltam
és felnőttem véletlenül,
mint egy ártatlan elítélt,
aki más helyett sok évet leül.
És megbántam a kényességem,
hogy mint szép ruhát, nem gyűrtem,
megőriztem gyerekkorom,
de valahogy mégis elnyűttem.
Nagyon féltem, hogy nem marad
meg semmi a világban
örökké, és ha van halál,
nem lesz majd jó szívvel irántam.
Messzibbre sejtem még egyébként,
mert van még mit elfelejteni,
a megmaradó élet így
lesz inkább képzelt, mint emberi.
Fának kellett volna születni,
zöldnek és még inkább halknak,
hogy ne kelljen emlékezni
azokra, akik meghalnak.
Későn tudtam meg, mit kellett volna,
míg én annyi mást csináltam -
s most mint rémálmukban rossz gyerekek,
kezdek hinni a másvilágban.
(MŰÚT 042)
mi van, ha most végre
Sziránó egyik éjjel lidérces, rettenetes álmot látott. Látta a roppant világot, épületmonstrumoktól rozsdás csavarokig, korhadt fáktól, óriás szakadékoktól egészen a végtelen tengerfenékig minden zegzugát. Nem látott ott egy fia embert vagy állatot, semmi élőlényt. Csak a szél járt körül tétován, lombok visszhangzó suttogása lengedezett, mélységes mély csobbanások zúgtak és döngtek. Azt sem tudta, ő most hol lehet, mindezt honnan nézheti, s mint a levadászott állatoknak, az ő torkát is átmarta a nyöszörgető félelem, hogy mi van, ha most végre kiderül minden.
(részlet A közellakó című, készülő regényből)
