Nyerges Gábor Ádám versei és köszöntője

-Vass- | 2011. május 24. |

Születés- és halálának napja között hét nap van. Hét nap és hatvanhat esztendő. Hét nap a Teremtéshez is elég, és hatvanhat év az alkotáshoz. Orbán Ottó, a sokhangú költő, aki „sorsához járt próbaéneklésre” idén hetvenöt. Kilenc éve már, hogy pihen. - Orbán Ottó 75 éves lenne.

Hat kortárs szerzőt kértünk fel, hogy osszák meg velünk Orbán-élményüket, akik verseket, emlékeket, kacsintásokat kaptak tőle. Verseket, kacsintásokat, emlékeket kaptunk mi is tőlük. Ezeket tesszük ma közzé. - Nyerges Gábor Ádám köszönti a költőt.

 

 

 

ÉNVOKÁCIÓ

 

Már ne is haragudj, hogy tegezlek
de Te kezdted
azaz kezdenéd így, ha még –

és adnál egy taslit hogy minek
kellett most felzavarni bárkinek is
(míg a hideg ide-oda átlibeg
benned álmodban)
ezzel az ökörséggel
hogy ilyen meg olyan szellemi
örökség kell

meg így meg úgy
meg még hogy kötetnek védőszentje
gyertyát ne tartsam, bazmeg

futhat át a fejeden
de azért fölémszitálsz végül persze
és kifeszíted a szárnyakat


*

ne már, így nem látok, így nem lehet írni – mondom.
Ottó: - Na, ez az.
 

  

 

A FÖLTÁMADÁS ELMARAD


Temető, köd, éjszaka. Adott esetben némi távoli huhogás.
Finom neszek az avarban. Megsárgult levelek törései.
Közeledő, amorf árny. Viseltes ballonkabát, kötött sapka.
Elnézést. Suttogva. Elnézést. Valamivel emeltebb hangon.
Művé... Köl... Szerk... Orb... Orbán... Orbán Ottó Urat keresem.
Szél halk surrogása. Esetleg ismét némi dramaturgiai bagoly.
O... Orb... Izé, Ottó? Én csak... Én... Itt vagy? O... Orbán Úr?
Temető, köd, éjszaka. Surrogás, avar, baglyot most inkább ne.

Ballonos árny el.
 

 
 
A TEREMTÉS MÁSNAPJA


ez a pasas azt hiszi hogy még márka
farvíz vagy azon úszó noébárka
lehet egy név pláne hogy az enyém
szívszorító hogy így spekulál szegény

éltem és meghaltam többet nem vártam
a verstől sem viszont dokumentáltan
tettem mindezt már amennyire lehet
ennyivel tettem magasról eleget

erre nyugtomból itt költöget hergel
mint valami megzavarodott vekker
el tudja ez képzelni milyen tíz év
után felkelni -¬ mondjuk a szám ízét

macskás izmokat benn rekedt verseket
tüdőt ahol a lélegzet ejt sebet
utolsó megmaradt képeket újra
pörgetek mint aki kívülről fújja

vissza magába saját rongyos magát
nagy levegőt veszek s mint aki ma lát
először falon pókot kezdem vele
mind elölről mert bár az érdek önös
és elég kezdő akad ami közös:
hócipőnk a tökünk s rosszkedvünk tele
 

 
 
Köszöntő sétáltatás


Kiegészítéseket kell tenni, hozzá kell még fűzni, ez nem is inger, lehetne inkább gyónás vagy vallomás, de ezek bízvást nem megfelelő szavak. Többszörös elfogultságot kell bejelentenem. S e bejelentést a legfontosabbal kell kezdenem, sosem ismertem Orbán Ottót, tizenhárom éves voltam, mikor elment, rá négy évre olvastam el (számomra) első verseit. Mégis, bár már nem állhat módjában visszautasítani a kéretlen közeledést (ezért is a feszengve tett kiegészítések), költői mesteremnek, de ami ennél is fontosabb és egyben furcsább-gyanúsabb is, egyik legközelibb sosemismert ismerősömnek, atyai jóbarátomnak választottam őt. Versekben beszélgetek, feleselgetek, röhögök vele sandákat és nézünk össze (bandzsíttatom össze magammal minden képzelőerőmet latba vetve az általam Orbán Ottónak vélt valakit), s merészkedek napról napra ennél is messzebb: szakdolgozom belőle (róla?, rajta élősködve?), írok tanulmányokat, elemzéseket, remélve, hogy ezek inkább még csak részletek, egy egyszer talán mindezekből összeálló pályakép darabkái, mely ha kicsi is, sárga is, de legalább van (lesz vagy kéne, hogy legyen).

Kósza és túl hiú kísérletek ezek nyilván, mert bármerről közelít is az ember, élet, költészet vagy irodalomtörténet felől, végül mindig csak a halál marad, mint végső válaszfal, és a megannyi, egész polcsort kitöltő, örökké dedikálatlan kötet. Azonban, ha valamit mégis tanulhatunk, áthúzott szó, gazdagodhatunk e végtelen és minden halálsorán is felülkerekedve elsősorban életigenlő lírából, a magyar költészet egyik legeslegfontosabb életművéből, az a halál és a végesség legyőzése. (Tárgyalt szerzőnk, aki még most is csak szemlesütve, enyhe bűntudattal lehet belső magánbeszédemben, tegezve csak úgy per Ottó, szóval Ottó ezen a ponton már minden bizonnyal ellensúlyozná valahogy a túlzó pátoszt. Somolygok, röhögök, pedig el sem tudom képzelni, mi állhatna itt, mint balanszírozó poén. Azért kihagyom hozzá a szöveghelyet                         )

Persze ki tudhatja, miben áll a végesség legyőzése. Hogy miként lehet lassan tíz éve holtan diadalmaskodni a természet felett. Ő mintha tudta volna: "s majd ha voltam, / fölkelt és sétáltat holtan". Ennek igazolásaképp, a diadal esetlen igenléseként álljon itt e három kicsi, sárga és savanyú vers. S ha költőnk szelleme nem veszi zokon e köszöntő sétáltatást, még megtoldanám annyival: de a mienk.