Nicholas Sparks - A bestseller író, akinek eszébe nem jutna krimit írni

(Kép forrása)

Nicholas Sparks neve senki előtt nem ismeretlen, akinek volt legalább egy mozis randija az elmúlt húsz évben. Az amerikai író regényéből készült ugyanis többek között a Szerelmünk lapjai, az Üzenet a palackban vagy az Éjjel a parton, sőt még Miley Cyrust is egy Sparks-regény, Az utolsó dal filmadaptációja hozta össze Liam Hemsworth-szel. Sparks húsz éve a romantikus regények koronázatlan királya, szerelmi történetei eddig százmillió példányban keltek el világszerte, a műfajon belül elért sikereivel csak Danielle Steel, Nora Roberts vagy Debbie Macomber népszerűsége vetekedhet. Sparks az idei frankfurti könyvvásár vendégeként érkezett Európába, onnan repült tovább Düsseldorfba, Milánóba, vissza Frankfurtba, végül Budapestre, de látszott rajta, hogy húsz év alatt már bőven hozzászokott a turnézáshoz, nem zavarja, ha minden nap más hotelben kell töltenie az éjszakát és több száz könyvét kell dedikálnia. Az amerikai bestseller-írót arról kérdeztük, miért nem ír inkább krimit, és milyen tanácsot adna a kezdő íróknak.

Sparks a bestseller-írók etalonja, aki olyan karriert épített fel az elmúlt két évtizedben, amit feltehetően számos amerikai kreatív írás kurzuson (sőt, talán még MBA szakon is) tanítanak. Apja üzleti tudományokat oktatott egy kaliforniai egyetemen, Sparks maga is üzleti tudományok szakra járt, és akkoriban, amikor egymillió dollárt vágott zsebre első regényével, az 1996-ban megjelent Szerelmünk lapjaival, még gyógyszerekkel házalt. Sparks nem az a típus, aki szeret kockáztatni, az a célja (valahol talán még a doppingszere is), hogy folyamatosan a New York Times bestseller-listáján maradjon, aminek a egyik atombiztos módja, ha az ember romantikus történeteket ír, mivel ez az egyik legjobban fogyó irodalmi zsáner. Sparks úgy tekint az írásra, mint egy vállalkozás alapjára, a könyvek nála inkább termékek, amelyeknek bizonyos sablonok, formulák szerint kell felépülniük. A siker receptjén első regénye óta nem változtatott, hétköznapi amerikaiak hétköznapi gondjairól szóló szerelmi történetei, amelyekben mindig központi szerepet játszik az újrakezdés, szinte kivétel nélkül Észak-Karolinában játszódnak. Amikor megkérdezem tőle, hogy a vakszerencsének köszönhető-e, hogy húsz éve stabilan a New York Times bestseller-listáján tanyázik vagy tudatos kockázatkerülésnek, mosolyogva azt válaszolja: mindkettőnek, ami szerinte annyira nem meglepő, mert a legtöbb bestsellernél a kettő együtt szokott járni. „Szeretném hinni, hogy a sikeremnek a jó írói stílusom a titka, és az, hogy az általam kitalált karakterek és történetek eredetiek ‒ folytatja Sparks, majd hozzáteszi, hogy “természetesen rengeteg múlik a kiadóimon is, ahogy én is minden tőlem telhetőt megteszek a regényeim népszerűsítéséért, és persze minden sikerhez kell egy kis szerencse is. Soha nem lehet tudni, mikor szeret bele valaki a regényembe, és ajánlja másoknak is.” A könyvkiadást kívül-belül ismerő profi szavai ezek, aki hatalmas rajongótáborral rendelkezik, és tudja, hogy felolvasóturnék és profi kiadói háttér nélkül aligha tudna bárki is százmillió példányt eladni a könyveiből.

Könyves magazin 2017/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Ha megnézzük, milyen elképesztő sikereket értek el az elmúlt években a nőközpontú krimik és domestic noirok, mint a Holtodiglan vagy a Lány a vonaton, felmerül a kérdés: miért nem akarta Sparks legalább az utóbbi években írt könyveiben kicsit emelni az olvasók pulzusát és borzolni a kedélyeiket? A világ anyagi tekintetben legsikeresebb írója, az egykori reklámipari szakember, James Patterson ‒ aki harmadik éve vezeti a Forbes legjobban kereső írókról összeállított listáját, és tíz év alatt több mint hétszáz millió dollárt gereblyézett össze ‒, egyaránt ír krimiket, romantikus történeteket, thrillereket és tényirodalmat is. Igaz, az ő esetében az írás inkább afféle kreatív produceri tevékenységet takar, ugyanis híres arról, hogy csak a történeteket vázolja fel, majd egy írói csapattal íratja meg a sztorit. Ha valaki tökéletesítette az írás mint üzleti vállalkozás modelljét, az pont Patterson, de Sparks csak mosolyog kollégája neve hallatán, és szerényen azt feleli, bármennyire hihetetlenül is hangzik, soha nem érzett késztetést a műfajváltásra. Előfordul ugyan, hogy thrillerekben vagy misztikus regényekben megszokott stíluselemeket, fordulatokat használ , - megemlíti, hogy a Menedékben például van egy fontos természetfeletti szál - , de a regényei ettől még szerelmi történetek maradnak. Ez nála alapszabály, és íróként teljes mértékben kielégíti, hogy szerelmes regényeket írjon. Amikor rákérdezek, hogy kiknek a könyveit szokta olvasni, nem Macomber, Steel vagy épp Patterson nevét említi, hanem Dennis Lehane-ét, akit fantasztikusan jó írónak tart, akárcsak Gillian Flynn-t, Lee Childot vagy Harlan Cobent. Justin Cronin Szabadulás-trilógiájáról hosszasan áradozik, és persze ő is hatalmas rajongója Stephen Kingnek.

Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai

Fordította: Nagy Ágnes Karolina, General Press Kiadó, 2017, 192 oldal

 

Tévedünk, ha azt képzeljük, Sparksot korlátozza, hogy mindig ugyanabban a műfajban alkot. „Higgye el, így is elég nehéz eredetinek maradni. Húsz év után kreatív szempontból még nagyobb kihívást jelent az, hogy friss maradjon a stílusom, ne ismételjem önmagam” ‒ feleli, hozzátéve, hogy neki mindig is fontosabb volt, hogy az emberi érzésekről, és azok mélységeiről írjon drámai történeteket, mint az, hogy például a krimi szabályaihoz tartsa magát. „Ma is ugyanaz a kihívás inspirál, ami már a pályám kezdetén is inspirált: képes vagyok-e igazán jó történetet írni? Olyat, ami megérinti az olvasóimat. Mindig ugyanaz a cél lebeg a szemem előtt, mielőtt belekezdek a következő könyvembe: jobb történetet akarok írni az előző könyveimnél. Sok író álma, hogy egyszer sikerül megírnia élete főművét. Engem is ez az álom hajt, ez ad erőt újra és újra, minden egyes regényem írásakor.”

Hirtelen nem tudnék még egy olyan élő írót mondani, akinek annyi könyvét filmesítették volna meg, mint Nicholas Sparksét. Arra a kérdésre, hogy íróként motiválóan hatnak-e rá a hollywoodi sikerek vagy inkább nyomasztja, hogy mi lesz, ha a következő történetére nem vevők a filmstúdiók, Sparks könnyedén azt feleli: egyáltalán nem nyomasztja, sőt, nem is különösebben befolyásolja a regényírásban. Ezzel együtt azt azért elismeri, hogy valamivel nehezebb eredetinek maradni, „mert olyan történetet akarok kitalálni, ami könyvben és filmvásznon is eredetinek hat és mindkét formában működik. Ha a sztori megfelel ezeknek a kritériumoknak, nem érdekel más, csak az, hogy a lehető legjobb regényt írjam belőle. A film ilyenkor eszembe sem jut. Ha kész vagyok a regénnyel, csak akkor kezdek el azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt a történetet filmben elmondani.”
Vajon ennyi filmadaptációval a háta mögött eszébe jutott-e valaha, hogy filmiparra váltson és csak mozifilmek, tévésorozatok forgatókönyvein dolgozzon, kérdezem, de Sparks újra csak mosolyogva ingatja a fejét. Ki van zárva. „Rengeteg hihetetlenül kreatív ember dolgozik a filmes szakmában, akikkel jól esik időről időre együtt dolgozni, de az írás jobban fekszik nekem.” Szemmel láthatóan nem részegítette meg Hollywood csillogása, és az okokat firtató kérdésemre azt feleli, esze ágában sincs elköltözni Észak-Karolinából, és folyamatosan tévés és mozifilmes megbeszélésekre járni, amik nem feltétlenül megerőltetőbbek, mint az írás, csak másképpen veszik el az ember idejét.

Sparks a kilencvenes évek közepén futott be íróként, aztán jött az Amazon és gyökerestől felforgatta a könyvkiadást. „Ha most lennék huszonnyolc éves, és most írnám meg a Szerelmünk lapjait, szerintem ugyanannyira szeretnék az olvasók”, válaszolja arra a kérdésre, hogy szerinte ma vagy húsz évvel ezelőtt sikeresebb befutni íróként. “Nem hinném, hogy az Amazon térnyerése bármit is változtatott volna azon, hogy mennyire könnyű ma pályakezdőként. E. L. James, Stephanie Meyer vagy Jeff Kinney, az Egy ropi naplója-sorozat szerzője például nagyon nem panaszkodhatnak, nem igaz? Az első könyvem kábé húsz éve jelent meg, Gillian Flynn úgy öt éve vált egy csapásra világhírűvé a Holtodiglannal, aztán jött Paula Hawkins könyve, a Lány a vonaton. Szóval nem mondanám, hogy nehezebb lenne íróként érvényesülni, ha a könyved jó. Én ma sem tennék másként, mint húsz éve.”

Nicholas Sparks: Kéz a kézben

Fordította: Pejkov Boján, General Press Kiadó, 2017, 568 oldal, 3990 HUF

 

Amikor már ezredszerre kérdezhették meg tőle, hogyan kell bestsellert írni, Sparks a weboldalán is közzétette a tanácsait, amiket már csak azért is érdemes elolvasni, mert rengeteget elárulnak az amerikai könyvkiadói gépezet működéséről. Azok közül, akik írói karrierről álmodnak, sokan már ott elbuknak, hogy ügynököt szerezzenek maguknak. Sparks története, ahogyan szert tett Theresa Parkra,aki azóta is az irodalmi ügynöke, egyszerre tanúskodik üzleti tudatosságról és szerencsés véletlenről. Elismeri, hogy bizonyos szempontból ő is úgy járt, mint szinte minden pályakezdő író. „Huszonötből huszonnégy ügynök visszautasította a könyvemet” ‒ meséli nevetve. “Egyszerre küldtem ki a huszonöt levelet, és képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor egy hét múlva felhívott az első ügynök, hogy érdekelné a könyvem. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, azt hittem, az elkövetkező hetekben egymással fognak versengeni értem az ügynökök, ehhez képest a másik huszonnégy, akinek írtam, nemet mondott. De ha jobban belegondolunk, nekem mégiscsak egy hét alatt lett ügynököm.” Sparks szinte csillogó szemmel meséli a történetet, és ugyanilyen lelkes, amikor arról kérdezem, mit tanácsol azoknak, akik most szeretnének betörni az irodalmi életbe. Ahogy a show business minden területén, legyen az film, színház, tánc vagy zene, íróként is lehetetlen érvényesülni Amerikában, ha nincs ügynökünk. Sparks tuti tippje (amit annak idején még ő sem tudott), hogy ne kopogtassunk feleslegesen olyan ügynöki ajtókon, amik soha az életben nem fognak kinyílni előttünk. „Amikor házalni kezdtem az ügynököknél, Theresa Park is a pályája elején állt, alig néhány hónapja dolgozott irodalmi ügynökként. Most viszont hiába próbálkozna nála bárki is, mert már tizenöt-húsz ügyfele van, ennél többet nem képviselne, kezdő írót legalábbis biztosan nem. A kezdő íróknak akkor van a legnagyobb esélyük, ha fiatal ügynököknél próbálkoznak vagy az idősebb, nagynevű ügynökök asszisztenseinél, mivel sokan azért vállalnak asszisztensi állást irodalmi ügynökségeknél, mert a későbbiekben ők is ügynökként akarnak dolgozni.” Sparks példaként Colson Whitehead feleségét említi, Julie Barert, aki asszisztensként kezdte, és mára befutott irodalmi ügynök lett. „Lehet, hogy egy évig nem csinálnak mást, csak kapkodják a telefonokat” ‒ teszi hozzá Sparks a bennfentesek mosolyával ‒, “de a második-harmadik évben elkezdik kiépíteni a saját ügyfélkörüket”.

Szerző: Orosz Anna

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.