“Minden szerelem első és egyetlen, de van egy, amely elsőbb és egyetlenebb valamennyinél...”
Századfordulós-századelős Monarchia-hangulat lengi át a kiadatlan Molnár-regényeket, amelyek ugyan önálló művek, mégis közös témájuk mentén – ami a szerelem – akár összetartozóknak is hihetnénk. Az 1899 és 1902 között írt opuszok szereplői ugyanazt a kérdést járják körbe újra és újra, s miközben meg kell küzdeniük számos társadalmi elvárással és konvencióval, pletykával és görcsösséggel, valamennyien felismerik, hogy az egyéni érdek, a tiszta érzelem vezérelte vágy és az elvárások korántsem fedik egymást. Sőt!
Egyik történet Budapesten, a belvárosban és a Városliget környékén játszódik, a másik Felvidéken, egy világvégi bányászfalucskában, ahova elvált pesti hölgy érkezik és kavarja fel a hétköznapok szénporlepte dögunalmát, a harmadik pedig Selmec környékén: a bányásztelepülés világtól elzárt házai között sármos ügyvéd sétálgat különös megbízással, melynek tárgya az utolsó eladó ház, a gond azonban nem ez, hanem az eladó öregúr leánya által szabott feltétel.
Mi a közös a pesti kisasszonyban, az elvált úrinőben és a nagyvárosba vágyó falusi álmodozó csitriben? És mit akar egy vidéki zárt közösség férfitársadalma a településre került dámával? Esetleg a pesti úrifiú él vissza hatalmával, amikor ujja köré csavarná a falu üdvöskéit?
Netalán a hölgyek forgatják ügyesebben a szemüket és a történet szálait?
Élettapasztalat és félreértés, atyai szigor és lázadás, rózsaszín leányálom és gaz csábító, éretlen férfi és tapasztalt hölgy, hozományvadász és hozományt hazudó, szerelem és álszerelem, bűn és csábítás, házasság és szeretők, cédák és huszárok… Molnár mindent tud az emberi kapcsolatokról, a viszonyokról, valósággal belelát a női lélek rejtelmeibe (némileg férfitársaiéba is) és a kapcsolatok hűs-izzó kettősségébe.
A lenyűgöző regények először jelennek meg kötetben.
Molnár Ferenc: Egyetlenegy asszony - Ismeretlen kisregények (Részlet)
EGYETLENEGY ASSZONY
A regény folytatólagosan a Budapesti Naplóban jelent meg 1900-ban. Ismeretes egy kis példányszámú kiadása is 1903-ból (Magyar Hírlap), mely fekete-fehér illusztrációkkal jelent meg Éva cím alatt, illetve 1928-ban a Franklin Társulat kiadásában is szerepelt egy novellakötetben: Ketten beszélnek/Éva címen. A jelen szövegközlés az első lapkiadás eredeti szövegén alapul.
EGYETLENEGY ASSZONY.
Ez az egyetlenegy asszony az, aki a szeme pillantásával szikrát dob a felgyülemlett szenvedélyek puskaporos hordójába, s aki a puszta megjelenésével megbontja a békés kis házak nyugalmát.
Ezt az egyetlenegy asszonyt, aki egymaga is egy egész nagy és új világot jelent, Éva asszonynak hívják, s annak a regénynek a főalakja, melyet Molnár Ferenc, a Budapesti Napló munkatársa írt lapunk számára. Az EGYETLENEGY ASSZONY című regény közlését holnapután kezdjük meg, s Knut Hamsun Új földjével* párhuzamosan közöljük. Az írójáról nincs mondanivalónk, Molnár Ferenc nem szorul dicséretre. Ismeri már a magyar olvasóközönség, s ha annyit mondunk el az EGYETLENEGY ASSZONY című regényről, hogy ez a könyve nemcsak litteratus publikumnak való csemege, hanem érdekes meseszövésével olvasmánynak is kiváló, eléggé beajánlottuk olvasóink figyelmébe. Hisszük és bízunk benne, hogy Molnár Ferenc új regényével örömöt szerzünk olvasóinknak s mindazoknak, akik a finoman megírt, érdekes történeteket kedvelik.
BUDAPESTI NAPLÓ, 1900
I.
Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé, s a kis házak mintha fázva bújtak volna össze, közelebb egymáshoz. Úgy tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő, emésztő hidegséget.
Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a messzi hólepleken át a kőzúzó műhelyek dobogása. Ezek éjjel-nappal jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna körül szűrődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt, a részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott, s az igazgató a Simplicissimust (Német szatirikus hetilap, melyet 1896-ban indított Albert Langen) járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a tót kunyhóban. Nyomorúság, butaság és állati munka szuszogott benne. S ahogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu, egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt világosság.
Ez a kaszinó volt, ahová a bányahivatalnokok jártak. könyv- és lapkiadó.
Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi, hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és szomorúságok, s az álmokon végigreszket a szerelem gondolata. Amelyik házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy nászéjszaka forrósága évekig sem hűl ki a falakból; az ott marad, lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház, amely hideg marad és érzéketlen. Ahol nincs asszony, vagy ha van, semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal, takarít szív nélkül, szóval csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a faj folytatásának szolgálatában áll. Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végighúzódó falunak a házai. Buta tótok laktak bennük, akiket elkoptatott, agyonnyűtt a föld alatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg is mosakodott, magára cibálta a rongyait, és egy darab kenyérrel a zsebében nekiindult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutcán, szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécsest, sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.
Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik, talán sehol sincsenek. Ez a népség tulajdonképpen a föld alatt lakott, s csak időről időre kúszott fel a föld színére, hogy táplálkozzék, aludjék és szeressen, aztán visszabújt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, ahol otthonosan érezte magát. Még az arcuk színe is az olajmécs világításához alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arcszínük. Ha fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek, buták, esetlenek voltak. Lenn, az aknában a mécses lobogó lángja megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel csúsztak le harminc-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kúsztak át az agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon merészen lehetne itt visszanyúlni a múltba, mert a bánya kétezer éves volt. A rómaiak kezdték.
Ezek közé a férgek közé, akik csak vasárnap délután részegedtek meg egy kicsit a levegőtől, a naptól, sőt hogy őszinték legyünk: a bortól is – egy kis kolónia csöppent.
A felső ezüstbányát átvette egy részvénytársaság, amelynek az emberei a világ minden részéből valók voltak. Csupa fiatal ember, aki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, akit Ritter von Sterknek (Fordításban: Sterk lovagja. koncertcsillagokkal játszatják át hegedűiket a nagy hangszergyárosok.) hívtak, s aki agglegény volt, porosz agglegény. Ő volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deres fejű, szép magas germán, aki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a „svungot” az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, pakol és visszautazik Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von Sterk üzleti géniusz volt, s jól értette a bányászatot. A részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit „átjátszotta” az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedűfa atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedűn, az jobb lesz, mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután Ilyen csillag volt ez a szép ritter, akit egyébként az is kötött a mi földünkhöz, hogy egyik bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami nagy üzletnek a kezdetét…
A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya, maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, aki oly kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha nem sajnálta volna a nyugdíjképességet. Húsz esztendőt már szolgált, s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta, ez a gyermektelen, száraz matróna. Úgy éltek ott, mint két karó: nem hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak, merevek és hallgatagok voltak.
Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki újság volt. Eddig csak a doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, biliárddal, néhány újsággal, igazán nagyszerű, és szinte világvárosias. Éjfél felé járt az idő, amikor hazament a kaszinóból kis lámpájával. Föltűrte bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, amelynek az utcára szóló négy ablaka szépen világított. Valami kellemes izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Húsz évig semmi se volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem, emberek vannak!
Ment hazafelé, s mire fönn, a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu közepe felé járt, egy nagy tárna körül, amelynek bejáratából háromezer méternyi alagút titkos sötétsége áradt, amely ott ásított komoran, ijesztően, s amelyet mégis Lili-tárnának hívtak. Ez a név inkább egy rózsaszínű habos cukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hívták?
Mind távolabb kopogott csizmája a csonttá fagyott földön, s a kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.
Ma különösen izgatott volt.
Máskor már éjfélre ez is sötét, s most íme, már az állami tiszt is hazament, s mégsem oltják el a villamos lámpákat.
Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az asszonytalan faluba, s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót venyige-asszonyokon kívül csupán az állami tiszt felesége nevezhette magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott életre kényszerítette azt a lányt is – ez is egyetlen volt a maga nemében –, aki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva lányok közül való, akiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is távozott, s akik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; aki nem ismerte, bátran együgyűnek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az ellenkezőjét bebizonyítani.
Ez volt a stand, ahogy a ritter mondani szokta. És most vártak, izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.
– Mindennap várom a sürgönyt – mondta az igazgató –, de késik. De holnap-holnapután okvetlenül itt lesz.
Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy milyen lesz ez az asszony.
– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, akinek távolról - éppen a magyar rokonok révén – rokona volt. És elmondta, most már körülbelül nyolcadszor, hogy: – Összeveszett a férjével, mert a gazember színésznők után járt.
Egyszer rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak, és most idejön.
– Télen, ilyen messze, a fenyők közé…
– Bolondság. De ez már olyan asszony.
Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter, a kis mérnök igyekezett hűvösnek látszani mindeme szenzációkkal szemben. Ő az állami tiszt árva rokonának udvarolt, s már kezdték is komolyan venni. De azért fél füllel odafigyelt, s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is a rittertől, aki csak úgy ontotta a felvilágosításokat.
Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje elég rút gondolatot fűzött a megérkezéséhez.
– Hogy hívják?
Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most jut az eszükbe.
A ritter mondta:
– Éva.
És agyról agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, amely félig-meddig programnak hangzik.
– Éva – mondták, és hozzátették: – szép név. – Mint ahogy ez esetben mindenik névre rámondták volna, hogy szép.
Aztán felcihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi, hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A kétévi asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelkivilágukat elfoglalta. S méghozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének ígérkezett ez az Éva, hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára szecessziós is.
