Hány nap a világ? Maros András regényében úgy tűnik, hogy öt. Ebben az öt napban ugyanis a rendszerváltás utáni neurotikus eufória annyira szemléletes módon jelenik meg, hogy mi is úgy érezzük, az új világ színes és építhető, mintha csak legóval zsonglőrködnénk. A Sorsolják a kaszinótojást főszereplője egy egyetemről kimaradt fiú, aki furcsa önreflexióval néz a világra. Egyszerre látja nagyon tisztán, mégis saját vágyai homályos ablakán keresztül a környezetét. Amikor Mr. Ceng mellé kerül a kínai boltba, még nem tudja, milyen lelki és szellemi roadshow vár rá ebben a folyton a műanyag-papucs-illatú világban, ahol mindenki túlzottan élhetetlen, mégis mindenki túlzottan életképes.
Amíg pedig az egyszerre meditatív és száguldó eseményeket követjük a könyv olvasása során, csak úgy sorjáznak a kérdések bennünk: Mi az a seggfi? Milyen hely lehet a Sáfrányos? Mi az a szénsavas majonéz? A Kígyó utcai Mézes Mackó nevű helyen tényleg volt Kádár-Hruscsov találkozó? Lehet egy húszéves fiú egy nagymamának a nagymamája és egy felnőtt férfinak az apja? Létezik olyan, hogy bolondigazolvány? Milyen egy tutyimutyi zsarnok? Tényleg mindenki lop? Lehet egy sofőr pszichológus? Kell is annak lennie? Maros András életteli humorú regénye a nagy kérdéseket boncolgatja, de nem pont úgy. Mi a különbség a sors és a véletlen között? Vajon mondhatjuk, hogy sorsolják a sorsunkat?
Maros András: Sorsolják a kaszinótojást (részlet)
A kapu előtt vár Mr. Ceng. Én fogom vezetni az autóját. „Külföldi üzletember angolul beszélő sofőrt keres.” Három másik hirdetést is bekarikáztam az Expresszben, piros filctollal, alig fogott, rá kellett nyomnom a hegyét, a harmadikat így már csak rózsaszínnel rajzoltam körbe. Felhívtam sorban a hirdetőket. Az éjjeliőri állás sajnos betelt, pedig azzal nagyon boldog lettem volna – ücsörögni egyedül az éjszaka csöndes nyugalmában, és gondolkodni a jövőmről, kitalálni, merre tovább, vagy akár elkezdeni tanulni a felvételire… amennyiben úgy döntök, hogy megpróbálom. A két területi képviselői poszt közül az egyiket szintén betöltötték, a másikról nem tudtam meg részleteket, mert nem vették fel a telefont, a készülék kapcsolás nélkül is megette az ötforintosomat. Mr. Cenggel kábé öt percet beszéltünk,
én angolul, nagyjából ő is.
A lényeget valahogy kikapartam félkínai-félangol szavai közül: Mr. Cengnek hívják, felvesz egy hónapos próbaidőre, hétfőn reggel kilencre értem jön.
Miközben be- és kigombolom a zakóm fakófekete gombjait (nem egyértelmű, így jobb-e vagy úgy), Mr. Ceng angolszerű mondatait idézem vissza magamban, aztán félhangosan kimondom, utánozva az akcentusát. Kíváncsi vagyok, tudunk-e majd gördülékenyen kommunikálni. Eszembe jut egy vicc, azt hiszem, Apától hallottam. Két ember beszélget: „Do you speak English?”, „Yes.”, „Alcohol? Cigarette?”, „Na, azért ennyire nem.” A zakó érettségi óta egyszer volt rajtam, három évvel ezelőtt egy gimnáziumi osztálytársnőm esküvőjén. Az esküvőt 1990. január 1-jén tartották, azt mondták, életük nagy eseménye megérdemel egy eleve különleges napot, „új év, új élet”. (Én a szilveszteri buli meghosszabbításaként tekintettem a napra.) Azóta nem váltottam méretet, tartom a súlyomat, az arányaimat, szóval begombolva is ugyanúgy áll rajtam, mint az érettségin vagy az esküvőn. Sötétszürke, majdnem fekete a zakó, nadrágot is vettem hozzá az érettségire, rábeszélt az eladó, de a nadrágot csak egyszer húztam fel – a próbafülkében. Az érettségire és az esküvőre is fekete farmerban mentem. Jóllehet nem szeretnék zakós sofőr lenni, inkább pulóveres (nyáron inges), ma a nyitott szekrény előtt mélázva a zakó tűnt a legokosabb választásnak. Fontos, hogy Mr. Ceng első benyomása pozitív legyen, higgye, lássa, hogy megbízható, komoly ember vagyok. Ha ma elvarázsolom a zakómmal, holnaptól pulóverben vezetek. Ha kosztümös angol filmben szerepelnék, sofőregyenruhában dolgoznék: hosszú kabát, sapka vagy cilinder. Állott szaga van a zakónak. Dezodort fújok rá. De előtte kirázom a nappali nyitott ablakán. Megállok az előszobai tükör előtt, üdvözlöm magam. Frissen mosott, sűrű barna hajamat ujjal hátrafésülöm, utána tenyérrel felborzolom, így jön létre a laza, de elegáns hajstílus. A zakóra kabátot veszek, ami munka közben természetesen nem lesz rajtam. Felfűtöm az autót, nem fogok fázni. Hónom alá veszem a papírdossziét, amelybe írógéppel írt önéletrajzomat tettem. Mr. Ceng kérte, hogy vigyem magammal. Kilépek a lakásból, bezárom magam mögött az ajtót. Új bőrcipőm talpa megnyikordul a lépcsőfordulóban. A drága cipő befektetés: a külföldi üzletember személyi sofőrje kifogástalan külsejű kell hogy legyen. Mr. Ceng tekintete bármikor a lábamra tévedhet, nyilván kíváncsi, hogyan kezelem a pedálokat. Remélem, fizetésben visszajön a cipő ára.
Pénzről még nem esett szó.
Legutóbb, amikor címügynöknek csaptam fel egy Ertewilt nevű nemzetközi cégnél (ahol szintén egyetlen telefonbeszélgetés alapján másnapra behívtak), ugyanígy költéssel indult a pályám, a recepcióig se jutottam, már megvetettek velem két, enciklopédiavastagságú kiadványt, benne az összes, Hollandiában bejegyzett vállalat adataival – cím, tevékenységi kör, vezetőség tagjai, éves bevétel satöbbi –, úgy értve az összes vállalatot, hogy az összes vállalat az utrechti alagsori szabóműhelytől az eindhoveni Philipsig. Azért köteleznek minden új ügynököt a lexikonok megvásárlására, mondták, hogy lássuk a mintát, tudniillik ugyanilyen gazdag adatbázist akar építeni az Ertewilt Magyarországon is. Az adatok begyűjtéséhez keresnek embereket: ügynököket. Kifizettem és átvettem a két kolosszális könyvet, egy kötet két néprajzi lexikonnak felel meg súlyban (A–E, F–K). Ahogy kérték, lapozgattam a könyveket, nézegettem, tanulmányoztam a semmitmondó holland cég- és személyneveket, számokat. A köteteken kívül a névjegykártyáimat is kifizettették, erős ajánlásukra a drágább, kreatív, dombornyomott verziót választottam. A feladatom az lett volna, hogy végigjárjam Budapest rám osztott kerületeinek rám osztott utcáit, bekopogtassak a vállalatok ajtaján, és elkérjem a cég adatait – ezek után jár a jutalék az Ertewilt Hungarytől, alapfizetés nincs. Rajtam múlik, mennyit keresek. Sok cím, sok adat: sok pénz. Kevés cím, kevés adat: kevés pénz. Az első cég egy koszos kapualjban megbújó bakfisbutik volt a Rákóczi úton. Egy darabig nézelődtem a boltban, „egyesültem a közeggel”, hőhullámok törtek rám az izgalomtól. Szemem sarkából a manószerű, középkorú eladónőt figyeltem, ő meg engem, meglehetős gyanakvással, hogy vajon mit akarhatok venni a barátnőmnek (lányom még nyilván nincs), aztán amikor elárultam, hogy az akciós kötött lábszármelegítők, az újonnan érkezett kockás szoknyák, a csillogó bizsuk helyett a butik éves forgalmára és a bejelentett alkalmazottak számára lennék kíváncsi, üvöltve elzavart, fenyegetőzött, hogy rendőrt hív; hangjára a bolt fölött működő jogi irodából kilövelltek az ügyvédek, ők lettek volna a második cím. A címügynöki tevékenységgel töltött rövid, ám költséges életszakaszom itt és ekkor lezárult. A lépcsőházi bejáratnál egymásra köszönünk a Novomeszki Csaba bácsival. Végignéz rajtam. Meglátja a nyitott kabátom alatt az összegombolt zakót, elismerően biccent. Tetszik neki a tőlem szokatlan öltözet, számára ez a hétköznapi viselet. Csaba bácsi mindenhova megfésülködve, frissen borotválva, öltönyben megy le, még nyakkendőt is köt. Most a sarki boltból jön. Az ajka csillog, szerintem szájfényesítő krémmel keni, ápolja. A házból három lépcsőfok vezet fel az utca szintjére, a csöppnyi előkertbe, amit betonsáv szel ketté. Gyalogút a kapuhoz, évek óta tárva-nyitva áll. Az utca túloldalán, a járdán hatalmas fekete Mercedes terül el. Nagyjából ismerem a környék autóit,
rögtön kiszúrom, hogy nem idevaló.
Eleve, aki itt lakik, nem áll fel a járdára, mert tisztában van annak lehetséges következményeivel. Nemrég elvontattak az utcából egy tilosban parkoló autót, még csak nem is a járdán állt, kicsit túllógott a kijelölt rácson. Az eset nagy megrendülést okozott, azóta mindenki tökéletesen parkol; van, aki percekig finomhangolja az autókerekek pozícióját.
A Mercedes vezetőülésén ázsiai férfi ül, bizonytalanul néz felém. Nem tisztáztuk Mr. Cenggel, milyen autóval jön. Arról sem beszéltünk, hogy nézek ki. Ezzel a csodálatos Mercedesszel fogom furikázni Mr. Cenget?! Ezzel az óceánjáró luxushajóval? Škodán tanultam vezetni, kőkemény kuplungját csak úgy lehetett kinyomni, hogy megfeszült az elülső négyfejű combizom minden rostja, a váltója viszont érzékeny volt, az oktató minden váltásnál rám förmedt, hogy „Érzéssel!”. Meg hogy „Kenjük a kettest, mint a vajas kenyeret!”. Nemrég egy tizenkét éves, rozsdás kis Polski tulajdonosa voltam, Katica volt a neve a sok toldozás-foldozás miatt. A küszöbét rozsda falta mohó étvággyal, figyelmeztettek, hogy le fog válni a kocsi alja, és futva fogom hajtani, mint Frédi és Béni. Eladtam negyvenháromezerért. Egyszer kölcsönkaptam egy kétéves Zastavát, nem akartam kiszállni belőle.
Mr. Cengre bólintok, én lennék a sofőr. Mutatja, hogy az utasülésre üljek. Hátulról kerülöm meg az autót, leolvasom a Mercedes pontos típusát. 500 SEL. Szentatyaúristen!
Az autóban zavarba ejtő tisztaság fogad, sehol egy morzsa, sehol egy szösz. After shave vagy kölni diszkrét, édeskés illata áll a levegőben. Kezet fogunk. Villámgyors a kézfogása. Fogásnak nem is nevezném, nem több mint egy érintés. Pacsi. Hellóval köszönünk. Vasalt, szűk fehér inget visel. A hangja élőben is színtelen. Girbegurba fogsora van. A lehelete kávészagú. Átadom az önéletrajzomat tartalmazó dossziét, mondom, mi az, bólint, a hátsó ülésre teszi.
Mr. Ceng kisorol a forgalomba. Hangtalanul suhanunk. Mikor adja át a volánt? Arra számítottam, hogy az utasülésen vár, vagy a hátsó ülésen, mint egy diplomata. Bemondja a címet, ami ha ismerős, bólintok, ha nem, térképet kérek, megkeresem, elindulunk. A pontból B pontba szállítom az üzletembert. De nem bánkódom, hogy másképp alakul. Jólesik ez a bemelegítő kör, a tét nélküli nézelődés, ismerkedés az új munkahelyemmel, a Mercedes 500 SEL-lel. Lenyűgöző a műszerfala. Mint egy repülőgépé. Automata váltós, még nem vezettem ilyet, elméletben tudom, csak a jobb láb kell hozzá. A sebességváltó D fokozatban áll: drive. Hátranézek: beláthatatlanul távolra nyúlik a kocsi. Alvilági figurákat lehet látni ilyen autókban, az ő köreikben nem ritka az orosz vagy bolgár rendszám. A „maffiamercik”-kel – megfigyeltem – vagy száguldoznak, vagy irgalmatlanul lassan csorognak az utakon. Egyszer a Trombitás utcában zötyögtem a kis Polskimmal, előttem, az út közepén orosz rendszámú Mercedes araszolt, legfeljebb harminccal. Nem tudtam eldönteni, megelőzzem-e, vagy poroszkáljak mögötte. Még akkor sem jutottam dűlőre, amikor a Mercedes megállt az úton. Nem félreállt, megállt. Ha egy Lada lett volna vagy egy Wartburg, rádudálok, kikerülöm, átvicsorgok, de egy orosz rendszámú 500-as Merci vezetője felé veszélyes jelzések ezek. Kikerülni csak úgy érdemes, ha az ember előrenéz mereven, mintha satuba fogták volna a fejét. Végül megálltam a Mercedes mögött, meghagyva a KRESZ-előírásnak megfelelő követési távolságot.
A kis Polski szélvédőjén keresztül egy szélesvásznú gengszterfilm jelenete elevenedett meg előttem:
a kocsi hátsó üléséről három bőrdzsekis férfi szállt ki lassan, ráérősen, az utolsó visszahajolt, váltott pár szót a vezetővel, akinek feje búbját centik választották el az autó plafonjától. Ilyen kocsiban ülök most, ilyen Mercedest fogok vezetni.
