Fekete Judit hőse, Dolli pontosan tudja, mit szeret, és mit nem. Ragaszkodik a megszokott rutinjához, ám miután furcsa egészségügyi tünetei lesznek, átmeneti szállására, a Margaréta Idősek Otthonába került. De ott is egyre több a furcsa jel, és Dolli a fejébe veszi, hogy utánajár a dolgoknak. Véletlenül lázadást szít és felforgatja az ottlakók életét. Ez a hol nevettető, hol torokszorító történet az újrakezdésről szól, valamint arról, hogy mennyire mereven gondolkodunk az öregedésről. Mutatunk egy részletet!
Fekete Judit: Dolli (részlet)
Lent a földszinten az étterem felé fordult, és bár kissé furcsállta, hogy egyetlen éjjeli nővérkével sem futott össze, igazából nem bánta. Kell a fenének, hogy megint megmondják, mit szabad, és mit nem.
Szerencséje volt, nyitva találta az étkezőből nyíló konyhát, úgyhogy sietve a csaphoz állt, elvett egy poharat, és hatalmasakat kortyolva csillapította a szomját. Miután betette a mosogatóba a poharat, és elindult vissza, valahonnan a közelből hangokat hallott, és valami furcsa, visszafojtott gurgulázás, talán nevetés és poharak koccanása szűrődött ki.
Várt egy kicsit, és figyelt. A hangok a konyha mögül jöttek, ahonnan még egy ajtó nyílt. Dolli korábban úgy látta, a személyzet onnan hozza ki az alapanyagokat, amolyan raktárszerűségnek tűnt. Újabb duruzsolást hallott, majd székek nyikorgását. Elképzelni nem tudta, mi a fenét csinál a személyzet ilyenkor, de a kíváncsiságát nem tudta visszafogni, így odalépett az ajtóhoz, és benyitott.
– Mi a ménkű? – nyögte Dolli.
A helységben a sűrű, csípős szivarfüsttől alig lehetett látni. Kissé homályosan ugyan, de azért kivehető volt a három alak, akik whiskey-s üvegek, kártya és egy halom pénz fölött ücsörögtek. A hat szempár egyszerre meredt Dollira, aki gyorsan észrevette, hogy az egyik ismerős.
– Csak nem?! – vigyorgott Bugi, miközben lecsapta az asztalra a kezében tartott lapokat. – A mi kis új lakónk! Barátaim, hadd mutassam be nektek a csodálatos, vad és zabolázhatatlan Dollit!
– Dolli? Ő robbantotta ki az Almadesszertes Forradalmat, ugye?
– kérdezte egy vörös hajú, piros rúzzsal és démonian füstös szemfestékkel kikent lakó. – Teréz vagyok, de itt csak Pötyinek hívnak. Roppantul örülök! – nyújtotta a kezét Dolli felé az idős nő.
– Én még nem tudom, hogy örülök-e – morogta Dolli, de azért kezet fogott a vérvörös körmök tulajdonosával. – Itt meg mi a fene folyik? Ez biztosan nem legális.
– Lárifári! Kislány, hát minek él az ember, ha nem azért, hogy jól érezze magát? – vigyorgott Bugi, miközben megigazította bársony csokornyakkendőjét.
– Különben is, semmi rosszat nem csinálunk. Kicsit kártyázunk meg iszogatunk. Nem ártunk vele senkinek, nem igaz?
A másik két lakó egyetértőn bólogatott.
– Csak le ne bukjanak, mert akkor biztosan szobafogságot kapnak ebben a francos börtönben!
– Kizárt, hogy lebukjunk – válaszolt sokatmondó mosoly kíséretében Bugi.
– Azt csak ne vegye olyan biztosra! Hol vannak az éjszakai nővérek? – kérdezte Dolli.
– Hol, hol! Valószínűleg egy másik otthonban – legyintett Pötyi. – Évek óta nincs éjszakai ügyelet, drágám, amit, megmondom őszintén, nem is nagyon bánunk.
– És ha történik valami? Mondjuk, ha valakinek éjszaka lenne szüksége segítségre?
– Akkor felébreszti a szobatársát – vonta meg a vállát Bugi. – Mi? És ha rosszul lesz az ágyában, és nem tud szólni?
– Akkor, drágám, annak a tagnak reszeltek!
– Meszeltek! – vihogott föl Pötyi, mire az asztalnál ülő másik férfi is elkezdett heherészni, majd horkantgatva röhögni, egészen addig, míg hirtelen fuldokolni nem kezdett, és pár pillanat múlva Pötyi és Bugi is az idős férfi hátát ütögették.
– Gyerünk má’, te! Lajos, az áldóját, hát nem félrenyeltél megin’?
Dolli döbbenten nézte, ahogy Lajos vörösödő fejjel hápog, kiguvadó szeme egyre kerekebb és kerekebb lett, míg már a szék karfáját szorította vészesen fehéredő ujjakkal.
– Te jó ég! Szólok valakinek, meg ne haljon itt nekem! – kiáltotta Dolli.
– Nincs itt senki, mondtam má’! – felelte Bugi, majd akkorát vágott a férfi hátára, hogy az hirtelen abbahagyta a köhögést.
– Ez fájt – jegyezte meg Lajos kissé sértetten.
– De hát ez nonszensz! Maga meg is halhatott volna, és nincs itt a személyzettől senki sem! – hördült fel Dolli.
Bugi beleszívott a szivarjába, és elégedetten visszaült.
– Dehogynem, szívecske, hát itt vónék én, ugye. Merthogy ki mentette meg Lajost most is? Na, ki? Hát én meg a Pötyi. Nagyon is rendben van ez így. Na, jöjjön, édes Dolli, a következő körben osztunk magának is, hogy kicsit megnyugodjon. Szivart? Whiskey-t? Ez a whiskey a Janitól van az emeletről. Lógott nekem a vén lókötő, de ugye Bugi bácsi elfogadja a piát is, ha fizetni köll – heherészett.
Dolli dühösen ingatta a fejét.
– Szóval, itt az étel a lassú halál, az éjszaka meg a gyors. Vajon mit tartogat még ez a szörnyű hely?
– Addig jó, míg nem tudod – vágta rá Pötyi, majd jelentőségteljesen összenéztek Lajossal és Bugival.
– Hát ezzel meg mire célozgat?
Pötyi Bugira pillantott, aki megvonta a vállát, és ledobta az asztalra a kártyáit.
– Hát jó. Szóval, azt mondják erről a helyről, hogy jobb, ha a hozzátartozók közel laknak, és rajtunk tartják a szemüket.
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy, hogy ha közel laknak, jobban rálátnak az idős rokonra, ugye – nézett sokatmondón Dollira a férfi.
– És? Mondja már, a jó ég áldja meg!
– Na jó, elmondom, de aztán nehogy szétkürtölje, mer’ ebből még baj lehet, ráadásul ki tudja, mi ebből az igazság. Bár vannak arra utaló jelek, hogy nagyon is igaz. Szóval, azt fütyörészik a madárkák, hogy elég nagy suska folyik itt be, és nem pont ahhoz, akinek szánják.
– Milyen pénzek?
– Hát, szóval, vannak, ugye, azok a lakók, akiknek a hozzátartozója kevésbé elérhető, elfoglalt, messze lakik, mondjuk, külföldön, ilyesmi. De mivel az idős rokonnak felügyeletre van szüksége, berakják egy ilyen otthonba. Na mármost, mivel a nyugdíj a legtöbb esetben szinte semmire sem elég, a rokonok eladják az ingóságokat, befizetik a mamát az otthonba, és minden hónapban utalnak egyhavi apanázst mellé. Amit a rokonok pluszban fizetnek, az elmegy mindenféle marhaságra. Tudja, amire úgy általában szükség van. Új hálóing, a hülyébbnél hülyébb programok, vagy kaja, bolti dolgok, fogkrém, kávé, ilyesmi. Ha nincs, aki látogassa a drága mamát, akkor az otthon felajánlja, hogy ők lesznek a drága mama eltartói, majd ők gondját viselik, mint egy magánotthonban. Külön szerződés is van rá, vagy mi a fene. A rokon meg boldog, mert egy gonddal kevesebb. Fogja, és elkezdi átutalgatni a pénzt az intézménynek, és szépen oda csordogálnak a nyugdíjak is. Aztán hogy a suskával mi történik valójában, azt a jóisten se tudja.
– Mi történne? Nem értem.
Bugi elmosolyodott.
– Dolli, drágám, azt hittem, dörzsöltebb. Mondjuk az, hogy a kedves eltartott úgy éli le az utolsó éveit itt, mint akinek senkije nincs. Mert a pénz, amit a mit sem sejtő rokon küldött, huss...!
– Ilyen nincs.
– Sikkasztás, csalás és a többi, és a többi. Jaj, Dolli, má’ hogyne vóna ilyesmi? Mindenhol ugyanúgy működnek ezek a dolgok, magán- vagy állami otthon, egyre megy. A lényeg, hogy perkálni kell az öregek után, nem is keveset. Itt meg egy kicsit még rá is segítenek a dologra. Nagy kópé ez az Ivett, annyi szent!
– De hát ez lehetetlen!
Bugi felkacagott.
– Ó, ez egy különleges hely, itt semmi nem lehetetlen!
– Kizárt, hogy ezt tegyék – mondta Dolli. – És miért nem beszél erről senki?
Bugi jókedvűen csettintett a nyelvével.
– Látszik, hogy maga egy igazi mázlista, és még sosem lakott ilyen helyen. Mondja csak, mi jó származik nekünk abból, ha kiderül, hogy ez mind igaz, és szétkürtöljük? Elkezdenek nyomozni, oszt' bezárják a helyet. Mi történik velünk? Na mi? Hát átkerülünk egy másik helyre, ahol minden lépésünket figyelik, ahol gyógyszerekkel tömnek, ahol nincs szivar meg whiskey, és bámulhatjuk naphosszat a plafont. Ha rajtam múlik, kedvesem, én ugyan nem köpök. Jó itt nekem, és bár leszarják az embert, mégiscsak kevésbé van megkötve a kezünk. Ez a kula itt a szabadság ára, drágám!
– Jesszus, maga egy igazi pokolfajzat! – kiáltott föl Dolli. – És a rokonok? Akiket átvágnak? Rájuk nem gondol?
– Ugyan már! – legyintett Pötyi. – Ha belegondol, maga is pontosan tudja, hogy a rokonoknak az a legjobb, ha nem tudnak semmiről. Csak szépen utalgatják a pénzt, és az ő lelkiismeretük tiszta. Azt hiszik, megtettek mindent, és nincs macera. Mert az idős ember csak macera. Hasznot már nem hoz, viszont etetni kell. Aztán meg, ha kiderülne, milyen hely ez, a kedves rokon is rosszul járna. Új helyet keresni, várólistákra feliratkozni, orvoshoz szaladgálni... Ugyan kinek lenne jó? Tekintsünk erre úgy, mint valami extra pénzre a nyugalomért. A rokonok azt szeretik, ha nincs változás.
Dollinak eszébe jutott dr. Fenyvesi. Hogy milyen kiegyensúlyozott és jókedvű volt mindig, amíg csak időnként kellett őt meglátogatnia. Amíg nem volt vele baj. Amíg csak ült a foteljében, és a tévét bámulta. Igazat kellett adnia Pötyinek és Buginak. Összeszorította az öklét. Az igazságtalanságtól legszívesebben ordított volna. Érdekes, korábban az ilyesmi teljesen hidegen hagyta.
Mit érdekelte őt, hogy kivel bánnak méltánytalanul, vagy hogy milyen igazságtalanság ér másokat? Foglalkozzon csak mindenki a maga dolgával!
De most valamiért képtelen volt megvonni a vállát.
Azt érezte, hogy fortyog benne a düh, hogy hülyének nézik, hogy kihasználják az öregségét, hogy félredobják, mint egy kopott cipőt. Nagyon úgy tűnt, épp itt az ideje rendbe rakni a dolgokat.
– Na jó. Ide nekem egy whiskey-t! Aztán jöhet a szivar. Holnap pedig elkezdődik az igazi buli.
