Torú, aki éppencsak kikerült az egyetemről, felveszik egy nagyhírű építészirodához, ahol nem más, mint a hetvenes éveiben járó legendás építész, Murai Sunszuke lesz a mestere. Torú és Szunszuke első közös projektje a Kortárs Nemzeti Könyvtár megépítése, amiben a háború utáni japán irodalom művei kapnak majd helyet. A munka jól indul, de hamar bonyodalmak akadnak, Turú beleszeret főnöke unokahúgába, az apja egyre távolságtartóbb vele, és a tél beálltával egyre több nehézséggel kell szembenéznie a tervezőirodában.
Macuie Maszasi japán író A vulkán lábánál című regénye a tanítvány és mester kapcsolatáról, az antik értékek és a modern újdonságok összefonódásáról és Japán természeti adottságairól szól, miközben szembesít minket azzal, hogy mi történik akkor, ha az otthonosnak ismert világ váratlanul darabokra hullik.
Macuie Maszasi: A vulkán lábánál (részlet)
Ford. Vihar Judit
Mivel a villát a professzor tervezte, szerettem volna körülnézni; egy darabig tétováztam, de mivel Mariko hétvégenként itt lakik, nem akartam engedély nélkül mászkálni. Leültem a nappaliban, és a kandallót bámultam velem szemben. Az oldalán lógó piszkavas fanyele feketén csillog. A kandalló körül a fehér fal nem kormos, és nem is sárgult meg, bizonyára tisztán tartották a kéményt. Csak a tűztér fekete, vagyis a kéménycsatlakozó jól működik.
A tűzifával megpakolt kandalló bal oldalán a falat Jamagucsi Genicsiró festménye díszíti. A képen a hullámok finom habja elmossa az élénk színű, homokos tengerparton hagyott lábnyomokat.
Úgy tűnt, egy kisgyerek lábnyomai.
Jamagucsi Genicsiró egy betegség következtében veszítette el egyetlen fiát.
Felállok a kanapéról, hogy kinézzek a kertre, ahol szellő se rezdül, és a zöldben egy apró, remegő sárga pontot pillantok meg. Egy nyári madár, a nárcisz légykapó, a japánbors ágán üldögél. Tokióban csak egyszer láttam ilyet. A csőrétől a mellkasáig élénksárga színű. Fekete szeme fölött ragyogó sárga sáv húzódik, olyan, mint egy szemöldök. Lehajtja a fejét, és mintha éppen ide nézne. A nárcisz légykapó gyönyörűen énekel, de ennek a kis madárnak, úgy tűnik, most nincs kedve hozzá. Még a lélegzetemet is visszafojtom, meg se moccanok, de talán érzi a rá szegeződő tekintetet, mert elröppen, és közben megmutatja szárnya alsó részének fehér mintázatát.
A konyhából kihallatszik, ahogy nyílik és csukódik a hűtő és a sütő, és mintha egy rozsdamentes acéltálban kevernének valamit. Amikor egy pillanatra csend lesz, Mariko bedugja a fejét a nappaliba.
– Ne haragudj, rögtön kész leszek, addig hallgass egy kis zenét. Ezek az apám lemezei, válassz valamit!
– Megnézhetem őket?
– Hát persze! – szól Mariko, és visszamegy a konyhába.
Minden angol. Négyes erősítő, Linn lejátszó, Tannoy hangszórók. Kíváncsi vagyok, milyen lenne soulzenét hallgatni ezzel a sztereó szettel. A kinyújtott karomnál is hosszabb polcon szabályos rendben sorakozik a nagylemezgyűjtemény, többnyire csak klasszikus zene meg néhány jazzlemez.
Miután előhúztam néhányat, kiválasztottam egyet, amit kopott tokjáról ítélve mintha sokszor meghallgattak volna. Brahms 2. zongoraversenye, egy Clifford Curzon nevű zongoraművész játssza. Óvatosan ráengedem a lemezjátszó karját a B oldalra.
A hangszórókból a tű súrlódása és a magányos őszi napfényhez hasonló zene hallatszik.
Ahogy a kanapén ülök és a zongoraszót hallgatom, egyre kellemetlenebbül érzem magam, mintha Mariko apja is itt lenne, én pedig betolakodtam volna a házába az engedélye nélkül. A bátyjából, aki egy japán cukrászdát üzemeltető családba született, építész lett, így ő vette át az üzlet vezetését. A báty nemsokára villát tervezett az öccsének, akinek a lánya részmunkaidőben a nagybácsi tervezőirodájában dolgozik. Ha a két testvér nem lett volna jó viszonyban egymással, valószínűleg másként alakultak volna a dolgok.
Mariko kijött a konyhából, és lapos barna teáskannát, tejeskancsót és két sima fehér csészét tett a dohányzóasztalra. Majd, mintha csak a darab végét várta volna, hallottam a sütő ajtajának csapódását, és édes illat töltötte be a levegőt. Felemeltem a lemezjátszó karját, mert úgy döntöttem, a harmadik tétel elejétől újrahallgatom a darabot. Mariko frissen sült scone-t, tejszínhabot meg egy üveg lekvárt hozott, és leült a szemközti kanapéra.
– Amikor megláttam a scone-t a Kinokunijában, rögtön megkívántam.
– Olyan gyorsan elkészültél vele, mintha idevarázsoltad volna.
– Csak össze kell keverni a hozzávalókat, megsütni, és melegen tálalni. Jó étvágyat!
Tiszta, ragyogóan napsütéses illata volt a frissen sült süteménynek. Hideg tejszínnel és eperdzsemmel szoktam megkenni a tetejét, úgy szeretem. Más a hőfokuk és más a textúrájuk is, így az édes ízek összeérnek a szájamban.
Mariko bőrére gondoltam, amely feszes és fényes, és olyan sima, hogy meg tudtam volna rajzolni a kontúrjait egy vékony F-es ceruzával, amint az ujja hegyével felcsippenti a süteményt.
Mariko rám mosolygott.
– Szakanisi, te elég makacs vagy, ugye?
Olyan váratlanul mondta ezt, hogy majdnem megfulladtam.
– A professzornak nyilván ez tetszett meg benned – mondta Mariko vidáman.
Sietve a szájamhoz emeltem a teáscsészét. Úgy tűnt, a scone íze és a múlt emléke egyszerre hatottak rám.
Apám ellenezte, hogy építészetet tanuljak: „Nem sokat tudok az építészekről, de azt hiszem, sok félművelt ember van közöttük. Ha egyszer bekerülsz egy tervezőirodába, kénytelen leszel keményen dolgozni alacsony fizetésért, és jó ideig nem lehet családod”, zsémbelt. A Murai Tervezőiroda nem fizetett rosszul, nem gyötörtek nehéz munkákkal, de általánosságban igaza volt. Vajon a mérnök apám miért gondolkodott ilyen negatívan az építészekről? De amikor még ezek után sem változtattam az elképzeléseimen, így szólt: „Makacs vagy! Bizony nem lesz könnyű, ha majd kikerülsz a világba, és ott próbálsz meg makacskodni!”
Utoljára körülbelül egy évvel azelőtt neveztek makacsnak. Az instruktorom azt javasolta, hogy tegyek fővállalkozói felvételi vizsgát, de nem fogadtam szót. Ültem a szemináriumi szobában a kanapén, és nem álltam kötélnek.
– Olyan makacs vagy – mondta fanyar mosollyal az instruktorom. Ha beléptem volna egy generálkivitelező cégbe, apám azt talán elfogadta volna.
Amikor eldőlt, hogy felvesznek a Murai Tervezőirodába, már rég feladta, s csupán csekély érdeklődést tanúsított a dolog iránt.
– Engem is annak tartanak – mondta Mariko mosolyogva, és átfogta a térdét. A sípcsontja tökéletesen egyenes volt.
– Miért?
– Ha valami nem tetszik, azt világosan meg szoktam mondani.
– Csak ennyi? Biztos bosszantó!
– Bizony, így van. A lányokat, akik nem próbálnak beilleszkedni, és megmondják, amit gondolnak, könnyen makacsnak bélyegzik. Te is megmondod, amit gondolsz?
– Nem tudom. Talán, időtől és helyzettől függ.
– De nekem az arcomra van írva, hogy mit utálok és mit szeretek! – válaszolta Mariko, miközben keresztbe tette a lábát, és egyenesen a szemembe nézett. Zavarba jöttem, lesütöttem a szemem, ekkor vettem észre fényes lábkörmeit.
Próbáltam kinyögni valami szellemeset, de semmi sem jutott eszembe.
Vajon mit mondana ilyenkor Ucsida?
– Kérsz még?
– Köszönöm, finom volt – vágtam rá.
Mariko a faliórára pillantott, majd eltöprengve így szólt:
– Ideje indulni. A maradékot becsomagolom neked, várj egy kicsit!
Mire felálltam a kanapéról, már vissza is jött a konyhából, egy piros papírdobozzal, amelybe a süteményt pakolta.
– Fogd ezt a teászacskót meg ezt a kis teáskannát, épp elég egy csészéhez. A tejszínt és a lekvárt a hűtőben tartottam – mondta Mariko, és az egész csomagot egy vászonszatyorba tette, majd karcsú karjával felém nyújtotta. Nem találtam szavakat, így hát csak annyit mondtam:
– Köszönöm! Később majd visszaadom a táskát.
– Nem kell. Neked adom.
Egy londoni élelmiszerbolt kis logójával nyomott puha vászonszatyor volt, kényelmes fogás esett rajta. Látszik, hogy sokszor kimosták, a bolt telefonszáma egészen lekopott. Lám, ez a vászonszatyor már jóval azelőtt is Marikóval volt, hogy megismertem őt!
Kimentünk a konyhába, segítettem elmosogatni. Ahogy ott álltam mellette, éreztem testének lágy melegét. Egyikünk sem szólt egy szót sem. A csend nem volt sem kínos, sem oldott, inkább talányos. Ucsida szavai jutottak az eszembe. Miután Mariko eltörölgette az edényeket, annyit mondott:
– Nos, vissza kell mennünk. – Aztán úgy nézett rám, mintha kezdő színész volnék, aki elfelejtette a szövegét.
Amikor beszálltunk a Renault-ba, egyikünk sem szólt egy szót sem. A nyitott ablakon berepült egy méhecske, buzgón körözött a bevásárlótáskák fölött, és beszívta az élelmiszerek illatát. Halkan zümmögött. De ahogy Mariko beindította a motort, a zümmögés azonnal megszűnt.
Bár semmi rejtegetnivalóm nincs, mégis úgy éreztem, nem mondhatom el a kollégáknak, hogy Mariko villájában voltam. Mariko némán vezetett a Kjúkaruizava mellékútjain, nem szólt a zene, a nap átsütött a lombokon. Fogalmam sem volt, milyen mélyre merültem saját tudatlanságom és érzéketlenségem tengerében. Biztosan jóvátehetetlen hibát követtem el. Ahogy törni kezdtem a fejem, egyre jobban összezavarodtam, és önkéntelenül majdnem felnyögtem. Azonnal abbahagytam a gondolkodást. A sűrű erdőt bámultam, nem koncentráltam semmire, csak néztem az előttem elsuhanó mintázatokat.
Fotó: Magvető
