Közeleg a karácsony, és a tősgyökeres londoni Mina sorsfordító pillanat előtt áll: már csak alá kell írnia egy szerződést, hogy elérje a hőn áhított állást. Ám ekkor titokzatos levelet kap, benne egy ódon kulccsal, amelyet a rég nem látott keresztapja küldött... Mina évtizedek óta nem hallott a habókos művész felől, ám a férfi most arra kéri, vigyázzon egy ideig a kis cornwalli szigeten álló házikójára - és a macskájára. A lány elhatározza, hogy rendbe szedi a lakot, no meg a macskát, majd azonnal visszarohan Londonba. Ám amikor rájön, hogy egy könyörtelen ingatlanfejlesztő cég rá akarja tenni a kezét a szigetre, szembe kell néznie azzal, hogy talán ő az egyetlen, aki az útjukba állhat, és megmentheti a szívének egyre fontosabb helyet, még mielőtt minden elveszne. Lili Hayward regénye csodálatos történet a szerelemről, a veszteségről és a közösség erejéről, tele folklórral és varázslattal.
Macska a fagyöngy alatt
Az egyre sötétedő szürkületben tollpihepuhaságúnak hat az öböl vize. Füst száll a kéményekből, összekeveredik a sós levegővel és a kátrány illatával. A rakpart végében egy alak körvonalai rajzolódnak ki: csak áll, és a vizet bámulja. Egy pillanatra mintha megtestesítene minden tengerészt, aki valaha is itt állt, arról álmodozva, hogy mi várhat rá a horizonton túl.
Odalépek mellé.
– Helló! – üdvözlöm zavartan.
Körbenéz, és sötét szeme sarkába szarkalábak ülnek ki, ahogy elmosolyodik.
– Helló!
Megborzongok, és szorosabbra húzom magamon Davy hatalmas vízhatlan kabátját.
– Hallotta, mi történt Davyvel?
Bólint.
– Igen, Elodie mesélte. El sem hiszem, hogy ezt tették. Bárcsak ott lettem volna!
Gyengéden megérintem a könyökét.
– Nem a maga hibája…
Kicsit megrázza a fejét, aztán sikerül kierőltetnie egy félmosolyt.
– Akkor, készen áll?
– Hová megyünk?
– Át a St. Martin-szigetre. Ahogy mondtam, van valami, amit látnia kell.
– Sürgős? – kérdezem a homlokomat dörzsölgetve. – Mert ha nem, úgy érzem, most a többieknek kéne segítenem Davy keresésében.
– Lou és Leticia már rajta vannak az ügyön. Ismerik a környéket, és tudják, kit kell megkérdezni. Ahogy El is. Mo pedig hozzáfér a földhivatali nyilvántartáshoz.
Felsóhajtok, és a hullámokat bámulom.
– Akkor is azt érzem, hogy tennem kéne valamit.
– Ez is valami. Ráadásul olyasmi, amivel Davy is egyetértene. Bízzon bennem!
– Mi az? – kérdezem, bár gyanítom, hogy nem fogja elárulni.
Ahogy sejtettem, csak titokzatosan mosolyog.
– Majd meglátja!
A hajójával indulunk, de nem nyugat felé, Morgelynre, hanem északkeletnek, St. Martin irányába.
Nagy meglepetésemre a szigeten óriási nyüzsgés fogad. Karácsonyi fények ragyognak az egyre sűrűsödő sötétségben, a sötét vízen csillogva hullámzanak a visszatükröződő, megtört fényfoltok. A hajómotor zajában és a víz csobbanásai közepette zenét hallok, emberek beszélgetését, visítva kacagó gyerekeket.
– Mi folyik itt? – kérdezem.
– A karácsonyi vásár.
Rápillantok.
– Ezt akarta megmutatni nekem?
– Nem. – A móló mellé kormányozza a hajót. Talán érzi, hogy össze vagyok zavarodva, és a szemembe néz. – Nem pocsékolom az idejét, megígérem. És csak pár perc lesz az egész.
Remélem, hogy úgy lesz, és remélem, hogy most abban sem tévedek, amit róla gondolok. Felmászok a mólóra.
Úgy egy tucat bódét állítottak fel a rakpart mentén. Nagy forgalmat bonyolítanak, házi készítésű dzsemeket árulnak, szíverősítőket, likőröket, különféle műalkotásokat, fotókat, ékszereket. Egy kis vaskályha a sült gesztenye füstös illatával tölti meg a levegőt, egy kávézóból pedig frissen sült, fahéjas porcukorral megszórt fánk ellenállhatatlan illata száll. A sötétségben szivárványszínű csillagokként szikráznak a fények, még a szélfútta fák is fel vannak díszítve vidám girlandokkal és szalagokkal. Úgy festenek, mintha meggörnyedt vénemberek lennének, akik átadják magukat a karácsonyi hangulatnak.
Megkordul a gyomrom a sülő kolbász és forralt bor illatától, és csak most jövök rá, hogy egész nap nem ettem semmit a pár szem kekszen kívül.
– Van időnk bekapni valamit?
– Persze! De ha lehet, inkább majd utána.
Fürkésző pillantást vetek rá, de az arckifejezése nem árul el semmit.
– Rendben.
Elmosolyodik.
– Erre!
Végigsétálunk az utcákon, amíg oda nem érünk egy fából és üvegből készült, modernnek ható épülethez.
St. Martin Művészeti Galéria felirat áll rajta, és elég sötét van odabent. Egy kis tábla szerint télen zárva tart. Kérdőn ráncolom a szemöldököm, és Jemre pillantok, de ő elővarázsol egy kulcscsomót.
– Korábban kölcsönkértem a galériástól.
Kinyitja az ajtót, és belépünk. Kicsi a hely, egyetlen hosszúkás helyiségből áll: fapadló, magas, csupaszon álló gerendák, az ablakokon redőny. Egyenletes távolságokra elhelyezett festmények lógnak a falakon. Jem elkezdi felkattintgatni a lámpákat. Körbefordulok, és kíváncsian, zavartan nézek körül. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy privát tárlatvezetés vár a sziget egyik galériájában. De Jem int, és a helyiség egy távolabbi végében lévő festményre mutat.
– Mi az…? – kezdem, és kilépek a fénybe. A szavak megakadnak a torkomon.
Az anyám arca néz vissza a festményről. Hosszú, sötét haja kócosan, kibontva omlik a vállára, iringóból font koszorút visel,
a szálak közé apró, sárga csillagokként vegyül a rekettye virága. Bokáig érő vízben áll az óceán szélén, a habja egybeolvad a ruhájával, fehéren pettyezi a tagjait, nem tudom megmondani, hol ér véget a teste, és hol kezdődik az óceán. Lefelé nyújtja a kezét, a lábánál egy állat: egy macska, szürke, mint a hajnal, a bundája puha, mint a füst, az egyik mancsát felemeli, hogy megérintse a felé nyújtott ujjakat.
Morgelyn ha Kath
Davy Penhallow
– Morgelyn és a macskája – fordítja le halkan Jem, a képet nézve. – Ez ugye az édesanyja?
Bólintok, és rámeredek. Csordultig eltölti a szívem a szeretet, a szomorúság és az öröm egyvelege.
– Nem is tudtam… – suttogom.
De aztán bevillan egy emlékfoszlány: az anyám rám mosolyog Davy műtermében, gyertyák fénye pislákol körülötte, a hajában iringókoszorú, Murr ott játszik a lábánál, és gyönyörű tengerkék ruhájának rojtjaival játszik. Davy a festőállványnál áll, a kezében ecsettel, és a szürke– kék–zöld széles ecsetvonások megelevenednek előtte a vásznon.
Közelebb lépek a festményhez. Morgelyn, Murr, karácsony, az anyám, Davy meséi… Rádöbbenek, hogy minden összefügg. És ahogy ott állok a fénytócsában, úgy érzem, leereszkedik rám valami, mint egy meleg takaró egy hideg éjszakán: a szeretet.
A könnyeimen keresztül mosolyogva odafordulok Jemhez.
– Köszönöm…
Később, ahogy kisétálunk az ünnepi estébe, érzem, hogy valami lágy melegség hullámzik át a testemen, mintha napoztam volna. Annak ellenére, hogy mennyire aggódom Davyért, Murrért és a kunyhóért, minden fényesebbnek, kedvesebbek és elérhetőbbnek tűnik.
Jem vesz két adag papírstaniclibe csomagolt sült gesztenyét, még forrón a kályháról, és azt eszegetjük, miközben az ünneplők között bóklászunk, megégeti az ujjunkat megfeketedett héjuk.
– Az anyám imádta a karácsonyt – mesélem. –
A családja Magyarországról származott, és gyerekkorában az volt a szokás, hogy kitették a csizmájukat az ablakpárkányra,
hogy Szent Miklós megtöltse édességgel. Úgyhogy gyerekkoromban egyszer kiraktam a gumicsizmámat, és reggel, amikor felébredtem, tele volt csokival.
Jem nevet.
– Vicces lehetett az édesanyád.
– Az volt. – Felnézek rá. – Olyan furcsa, hogy megint itt lehetek. Folyton eszembe jutnak dolgok, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem. Mintha az emlékeimet elzárták volna egy szekrénybe, és most újból megtalálnám őket. Ez biztos bután hangzik.
– Nem, egyáltalán nem. Van valami különleges ebben a helyben. A karácsony itt mindig másnak érződik.
