Lili Hayward újabb cornwalli macskás történettel érkezik: Jessamine Pike élete örökre megváltozik, amikor beköltözik Enysyule-ba, egy régi házikóba Cornwallban. Nappal a felújításnak szenteli az idejét, éjszaka pedig a regényét írja. Egyetlen társasága egy gyönyörű, arrogáns macska, aki úgy járkál ki-be, mintha az övé lenne a hely. Jess belebotlik egy ősi monolitba, valamint egy több száz éves történetbe a földről és egy figyelemre méltó macskáról. Ahogy telik az idő, lassan felfedezi Enysyule múltjának kincseit, és belekeveredik a jövőjéért folyó küzdelembe is.
Lili Hayward: Macska a karácsonyfa alatt (részlet)
A ház neve: Enysyule.
Enysyule. Hosszasan ízlelgetem a szót, mint a kanálról csepegő mézet. Enysyule: szürke és zöld. Régi kövek. Régi fák. A zuzmótól okkersárga zsúptető. Egy apró rét, amelyen derékig ér a fű, és beborítja a napsütés, patak csordogál, friss vízfolyás keresi útját egészen a tengerig.
A ház egyedül áll, egy mély völgy legmélyebb részén ez az egyetlen lakóhely.
Mint amikor az ember valami becses kincset ölel a karjában. Csikorog a talpam alatt a kővel kirakott út, a lapokat megtörte az idő.
A fejem felett az egymás felé nyúló fák boltívet alkotnak. A lombkoronájuk immár szakadozik és feslik, ám így is megszűrik a talajra hulló fényt. Furcsa érzéssel tölt el, hogy egy táskával a hátamon és egy bőrönddel a kezemben gyalogolok bele a csendbe, míg a cipőm talpán a város mocskát lassan elfedi a vidéki út pora. Az ösvény egészen a bejáratig vezet.
Megállok a küszöb előtt, az elszórt madárcsicsergést hallgatom. Egyetlen pillanat vagy akár több perc is eltelhetett közben, amelyek itt mintha értelmüket is vesztenék: csupán évszakok és évszázadok léteznek, amelyeket cserjékben és kidőlt fákban mérnek. Még a kulcsom is ősöreg. Nehéz és masszív, a felületét számtalan zseb koptatta fényesre. Végül bedugom a zárba, és halk kattanással elfordul. Az ajtó másik oldalán egy teljesen új élet vár.
Nagy levegőt veszek, és kitárom az ajtót. A lendület nyikorogva akad meg, ám a szemem csak a sötétséget érzékeli. A hónapok óta mozdulatlan levegő most kiárad, szinte beborít. Behunyom a szemem, és mélyet lélegzem.
Az illatában ősöreg kő és hideg hamu, egykorvolt kenyérsütések emléke, a fagerendák édessége.
És még valami, amit nem tudok nevén nevezni: fűszerek és örökzöldek meg hó illata, ám mielőtt a gondolat testet ölthetne az elmémben, már tova is szállt…
A szemem lassan hozzászokik a félhomályhoz. Egy hosszú, alacsony helyiség húzódik előttem, a végén hatalmas kandalló, amely feneketlen bendőként tátog a szoba végében. A padló kőlapjait rongyos szőnyegek fedik.
A sarokban karosszék gubbaszt, a szövetét réges-rég elnyűtték. Nincs sok bútordarab: csak egy hosszú asztal, egy sötét kredenc, egy oldalára dőlt szék. A kezdetben érzett illat eltűnik, és lassan átveszi a helyét egy sor, kevésbé kellemes szag. Por és doh. Penész és rozsda, nyirkosság és rothadás. Idebent semmi sem mozdul.
Kikukucskálok a házikó elé, át a kis rét felett. Semmi. Csak egy nem túl mély tálka a küszöb mellett, benne állott, zöldes víz. Hagyom, hogy a bőröndöm nagy puffanással a földre essen.
Mit tettem?
Az ősi magyalfák árnyékában valami megmozdul. Egy szempár bukkan elő. Sárga, mint a faggyú, sárga, mint a kukorica. Ősöreg szempár, vad, mint a sasé, és most a kis ház felé fordul. Végighúzom a lábfejem a padlón. A levegőbe porszemek emelkednek, a beszűrődő fényben kavarognak. Semmit sem segít a helyzeten az, hogy közelebbről megvizsgálok mindent. A gipszfalak omladoznak, és a füst bekormozta őket. A kőlapok töredezettek. A képen olyan festőinek tűnő, rombusz alakú ablaküvegtáblák mind hiányoznak, a helyüket rongyokkal tömködték be. Ez mind az öregember hibája. Ha nem lett volna ott az ingatlanügynök irodájában, ha nem nyaggatott volna…
Csak látni akartam ezt a helyet, megnézni, egyetlenegyszer. Azt gondoltam, az elég lesz. Az eszembe sem jutott, hogy rám támad egy mérges helybéli, aki feldühödött azon, hogy a nagynénje kis házát bérbe adják. Roscarrow-nak hívták. Mr. Roscarrow-nak. A képe leginkább egy vetőburgonyára hasonlított.
– Még ha a vén tyúk nem is hagyta rám a helyet – pufogott –, még ha nem is hagyta rám, nem engedem, hogy holmi városiak ide jöjjenek, és tönkretegyenek mindent, ami értékes. Önkényesen elfoglalják a múltunkat, aztán az év végére itt is hagyják üresen. Nem, ezt nem csinálhatják Enysyule-lal…
Az ügynök megpróbálta az én érdekeimet képviselni. Talán kínosan érezte magát amiatt, hogy ideutaztam a messzi Londonból, és aztán egy öregember tirádáját kell végighallgatnom. Közölte a férfival, hogy nem nyaralónak venném ki a házat, és hogy a nagynénje végrendeletében az a kitétel szerepelt, hogy kizárólag hosszú távra és állandó lakhelyként adható bérbe. Ám ez mit sem segített.
– Pletykafészek! – sziszegte. – Úgysem tudna ott élni. Én ismerem azt a helyet. Még egy éjszakát sem bírna ki ott. Ekkor viszont bennem is elpattant egy húr. Mielőtt meggondolhattam volna magam, már közöltem is az ingatlanügynökkel, hogy kiveszem a házat. Azt hittem, hogy az öregember ráígér az ajánlatomra.
Eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy csak blöfföl és bajt kever.
Mire az ügynök a „feltételekről” meg a „követelményekről” magyarázott, a döbbenettől megkukulva már csupán egyetértően bólogattam. Aztán adott nekem egy tollat, majd kezet ráztunk, és ezzel máris egy kis ház lakója lettem.
Felnéztem a foltos plafonra, a koszos ablakokra, és kitekintettem a nyitott ajtón át a völgyre, amelyben lassan átvette az uralmat az est hidege. Egészen pontosan ennek a kis háznak a lakója lettem.
Nagyot nyögve felkelek a megereszkedett karosszékből, és nekilátok az alsó szint feltérképezésének. A hirdetés szerint a házikó bútorozott, ám egy új matracot és a tűzhelyhez való gázpalackot leszámítva ez csupán annyit jelent, hogy semmit sem vittek el innen. A polcokon könyvek sorakoznak, a falakról képek lógnak. A helyiségben a legnagyobb bútordarab kétségkívül a konyhaasztal. Hatalmas méretű és meglehetősen viharvert, az idő vasfoga rendesen nyomot hagyott rajta. Megérintek rajta egy mély rést. Vajon hány vacsorát költöttek el itt? Hány vég szövetet vágtak rajta, hány levelet írtak és hány lehorzsolt térdet ápoltak mellette?
Úgy tűnik, már amennyiben hihetek az ingatlanügynöknek, hogy én leszek az első idegen, aki a házikóban lakik.
Az épület ötszáz éves múltjára visszatekintve a ház mindvégig csupán két család tulajdonában volt.
Erre jöttem én, a csillogó szemű író a városból, aki még csak egy kertet sem gondozott soha, nemhogy egy egész völgyet!
Utat török egy kis helyiséghez, amely kamrának tűnik. Befőttesüvegek és konzervek sorakoznak a polcokon. A tartalma szinte mindnek valami halféle: apróbb és nagyobb szardínia meg tonhal. A hátsó sorokban megbúvik pár olyan üveg, amelyben valami sötét és ragadós dolog lapul. Megfordítom az egyiket. Az oldalán reszketeg kézírással felirat hirdeti: Szederbor, a dátum pedig két évvel ezelőtti. Visszateszem az üveget, és hirtelen furcsa magány telepszik rám: egyedül vagyok ebben a mély völgyben, ahol csupán egy öregasszony életének a nyomai szegődnek társamul.
Bárcsak beszélhetnék valakivel, akár csak egy percig, de itt nincs térerő, és még ha lenne is, ugyan kit hívnék fel? Az anyámat vagy a nővéremet? Már így is őrültnek tartanak, amiért ilyen messzire költöztem, és ami még ennél is rosszabb, hazudtam nekik a házról. Azt mondtam nekik, hogy megnéztem, mielőtt aláírtam volna a szerződést. Hosszasan lelkendeztem előttük a kandallóról meg a kertről, a csodás zsúptetőről meg a mindent körülvevő rétről, amelynek a mély békességében „annyira sokat tudok majd alkotni”.
Ha tudnák, hogy egy évre kibéreltem a helyet azok után, hogy egyetlen, szemcsés fényképet láttam csupán róla. És ha ismernék a megállapodás szokatlan feltételeit…
Ebbe jobb bele sem gondolni. A mosogató feletti csapot néhol rozsda borítja, mint itt mindent. Óvatosan megnyitom. Pár pillanatig teljes csend honol. Aztán hirtelen mélyről jövő gurgulázás hangzik, és víz robban ki belőle kisebb lökésekben. Barna meg piszkos, de egy idő után egyenletessé válik a folyása és kitisztul. A jeges folyam alá tartom a kezem.
Felette a koszos ablak a kertre nyílik, mögötte az aprócska rét húzódik, és egészen az erdőig ellátni. Lehajtom a fejem, és hideg vizet fröcskölök a fáradt arcomra. Ahogy pislogok, meg mernék esküdni rá, hogy egy árnyalakot látok megmozdulni a szemem sarkából. Amikor azonban odafordulok, semmi sincs ott. Csak egy madár, mondom magamban, bár feláll a szőr a hátamon a gondolattól, hogy odakintről valaki – vagy valami – engem figyel.
A kis házban apró lábak zaja neszel, az alak körbejár, majd eltűnik a bejárat mellett burjánzó földiszederbokrokban. A tüskék nem sebzik meg, mint ahogy az utolsó, földig hajló, érett gyümölcsök sem ejtenek foltot a közöttük suhanó bundán. A réten a fű egyre hűvösebb. A denevérek mozgolódnak. A sötétség már nem jár messze.
Hagyom, hogy a porrongy a padlóra hulljon, és reménytelen tekintettel nézek körbe a szürkületben. Mintha bele sem kezdtem volna. A házat nyilvánvalóan okkal adták ki ilyen jutányos áron, de nem gondoltam volna, hogy az, hogy „látatlanban” kiveszem, végül ezt fogja jelenteni. Minden egyes felületet vastagon beborít a por. Az ablakpárkányokat legyek és darazsak tetemei borítják, amelyek konfettiként szóródnak szerteszét, amikor hozzáérek a függönyökhöz.
A magammal hozott tisztítószerek szánalmasan kevésnek bizonyulnak:
egy flakon mosogatószer, egy szivacs, néhány papírtörlő. Mégis mit gondoltam, mire jutok ezekkel? Nem is gondolkodtál, az a baj – mondja egy hang az elmém legmélyéről –, mert azt képzelted, hogy tökéletes lesz. Magamat megmakacsolva odalépek a nagy, sötét kredenchez, amely az egyik sarokban lapul.
Még a takarítás is jobb annál, mint amikor mozdulatlanul állok, és hagyom, hogy a gondolataim összevissza cikázzanak. Végighúzom a porrongyot a polcokon, az ide-oda dőlő könyveken. A legtöbbjük bőrkötésű, a fedelük meghajlott a korral. Az ismerős címek felvidítanak, mintha régi barátokkal találkoznék az otthonomtól ily messze. Letörlöm a port néhány Dickens- és Hardy-kötetről, egy darabjaira hulló bibliáról és egy-két foszladozó kalendáriumról. Egy vékonyka, felirat nélküli könyv arra vár, hogy levegyem, és felnyissam a fedelét. Olyan, mint egy vázlatfüzet, az első oldalát cirkalmas aláírás díszíti: Thomasina Roscarrow.
A nyitott bejárati ajtóhoz közel hirtelen valami megmozdul, ijedtemben majdnem kiesik a könyv a kezemből.
Csapkodó szárnyak, sötét árnyak. Közelebb lopódzom, hogy jobban lássam. Odakint lassan leszáll az éj, és denevérek repkednek meg szállnak alá a vörösben és galambszürkében úszó égen. A vékony visításuk mosolyt csal az arcomra.
Visszamegyek a házba, a villanykapcsolót keresve. Van egy bumfordi és meglehetősen ódivatú kapcsoló a bejárati ajtó mellett. Megnyomom, ám semmi sem történik. Újra és újra megpróbálkozom vele. Egy pillanatra sem villan fel a fény. Aggodalom szorítja össze a szívemet. Beletúrok a táskámba, a telefontöltőmet keresve. A fal mentén láttam egy konnektort.
Olyan, mintha a hetvenes években készült volna, de bedugom a töltőmet, és bekapcsolom a végén lógó telefonomat, majd reménykedem. Nincs szolgáltatás – jelenik meg a képernyőn. És nincs áram se. Ezt nem hiszem el! Gondolkodj!, mondom magamnak. Kell lennie valahol egy biztosítéktáblának. Már szinte alig pislákol odakint egy kis fény, és egyre több sötét árny áramlik be a kis házba odakintről, mint amikor a víz utat talál egy sziklás medencébe.
Végül megtalálom a biztosítéktáblát a kamrában. Egy pók hull rám a törékeny műanyag dobozról, ám kivételesen túlságosan ideges vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. Gyorsan lerázom, és felnyomom a biztosíték kapcsolóját. Semmi eredmény.
