Hogyan beszélhet alulnézetből valaki, aki mindent tud? Miképp lehet a traumából és nehézségekből egy szerteágazó és kerek egész történetet készíteni? Tolvaj Zoltán nagyregénye egy sokrétű vállalkozás, amely egy generáció története, az elmúlt évtizedek szemléje és kritikája, Budapest zegzugos és grandiózus látképe, és egy ország kisodródásának elbeszélése egyben. De ez mind csak a felszín, alatta nagyon is emberi történetek sejlenek fel, amely során a narrátor minden egyes apró részletet, legyen az testi reakció, mentális kérdés vagy pszichológiai reflex, teljes mélységében tár az olvasók elé. Akár valóság, akár hallucináció, Tolvaj érzékien és kendőzetlenül mutatja fel nekünk a valóság egészét. A kötet az Ünnepi Könyvhét magyar regényeket ajánló listánkon is szerepelt korábban.
Tolvaj Zoltán: Árvajel (részlet)
TROLISZELLEM
Kiszúrtam a trolin egy embert a múltból. Egy valódi időutazót. Rajtam kívül nem tűnt fel senkinek. A Ferdinánd-hídnál szállt fel az apró termetű, borostás kobold. Nyakig be gombolt zubbonyban támolygott előre pár lépést, majd megragadta a szovjet troli zsíros kapaszkodórúdját, és lehuppant az ülésre. Elképesztő gyorsulásra és hirtelen irányváltásra képes ez az ősrégi, elektromos jármű. A hetessel ellátott trolik Joszif Sztálin hetvenedik születésnapja alkalmából kezdődnek a mesés prímszámmal. A böszme busz kívülről óriásinak és robusztusnak tűnik, belülről azonban egy óvodai játszóház méreteivel vetekszik. Esőben mindig alaposan megráz a leszállásjelző gomb. A szűk üléseket mintha pont az időutazóra, erre a köpcös, merengő koboldra tervezték volna.
Az öreg kényelmesen ül és motyog magában, mintha zenét szerezne vagy sakkfeladványokat elemezne.
Talán egy öregedő kabinőr a Széchényiből, aki a Lehel piac felé igyekszik, miután kiült egy kicsit snapszerozni az Elefánt büfébe. Néha egyet-kettőt rándul a válla, mintha kötözködne egy képzeletbeli személlyel. Elgyötört arcába süppedt, fehér porcelánszeme földöntúli éteriséggel ragyog. Mohón vizslatja a kaotikus külvilágot, mintha minden enigma volna. Határozottan ismerős valahonnan ez az öreg. A troli ajtaja pisszegve bezárul a korai esteledésben. Fennakadás nélkül suhanunk előre. Nem vagyok biztos benne, hogy a kobold felismert, de az is lehet, hogy mindketten a színlelt döbbenet keresetlen gesztusára várunk. Persze az igazság az, hogy racionális elvek mentén, amit máskor csak emberi tapintatnak neveznék, nincs semmi okunk rá, hogy szóba elegyedjünk. Szinte hallom magam előtt a lomhán tagolt, vontatott hanglejtését, mintha egy üzenetrögzítőre beszélne.
Pár évvel korábban, egy másik életem delén, ahol nem állig begombolkozva suhanunk a Westend melletti szürkület felé, az öreg kobold lávakőből vésett, leendő sírköve körül matattam egy fatörzsekből ácsolt fáskamra mellett.
Azzal a sírkővel támasztottuk ki a pajta szárnyait, hogy ne csapkodja a szél, amikor lecsapott ránk a balatoni vihar. Szép, puritán sírkő. Tömör, vulkanikus. Enyhén rozsdaszínű, narancsos árnyalattal. Látványra húsz, emelésre ötven kiló.
A kobold enyhén feszeng a műbőr ülésen. Kiürült arccal piszkálja az orrát. Nem tudom, vajon felmerült-e benne, hogy ott ül a közelében egy srác, aki az ezredfordulón az ő lányával töltötte a közös nyarakat abban a fehérre meszelt parasztházikóban, a zúgó bánya és a kőfejtő mellett, ahonnan a kobold a sírkövét hazavonszolta. Zúgtak a statikus turbinák, dolgozott az exkavátor, strapabíró futószalagok hányták kifelé a vörös kvarchomo kot a triászkori kőzetrétegekből, miközben a kobold lányával ott hevertünk a házikóban a szobába nyújtózkodó telihold fénye alatt. A szalmával hintett, takaros priccs hangosan nyekergett alattunk, mint egy középkori nyenyere. Jellegzetesen édes és fanyar, réti gyom és fenyőillatú volt a helyiség, mintha egy herbáriumban vertünk volna tanyát.
Az ágy alatt ott lapult a kobold benzines láncfűrésze. Gyakran használtam a szerszámot, hiába volt tilos.
Tabunak számított hozzáérni a kobold szobrászkellékeihez. Ennek ellenére szorgosan aprítottam vele a fészer tartalmát, zömében akáctörzseket, amiket hetekkel korábban a kobold gyűjtött össze fenn az erdőn. Palmira keresztbe font karral nézte a rurális segédmunkának álcázott, férfias pótcselekvést. Egész éjjel pucolhattam a fűrészt utána, hogy levakarjam róla az illetéktelen szerszámhasználat nyomait. Kipiszkáltam a lánc és a vasfogak közé beragadt farostokat és háncsot, kifújtam a hézagokból a fűrészport, gondosan letöröltem róla az olajos törmeléket. A fűrész markolatáról eltávolítottam az izzadtságomat, hogy minden makulátlan legyen. A kobold később, amint ősszel megérkezett, és több hétig bezárkózott a fáskamrába dolgozni, nyilván észrevette az idegenkezűségre utaló jeleket. Érezte egy másik kéz hőemlékét, idegen bőrlécek ragacsos ujjlenyomatát, amelyek minden igyekezetem dacára ott maradtak a dédelgetett szerszámon. Fanyalogva észlelte a szokatlan faggyút, amellyel megpecsételtem a fétistárgyat.
Egyből belehasított a düh és a félelem, hogy valaki a távollétében ott járt és felforgatta az otthonát.
Ha most, ennyi év távlatából, odateleportálnék a vályogházikóba, még mindig tud nám, hol lapulnak a kobold tárgyai. A szekrény tetején elnyűtt tollasütők, mellettük három, rozsdás biciklipumpa. Soha semmit nem lehetett felfújni velük. A rojtosra rugdalt focilabda lyukas volt, akárcsak a fészerbe zsúfolt bringák gumibelsője. Minden ablakban állt egy öreg petróleumlámpa. Burájuk kormos, akár a megperzselt disznóbőr. A fészerben illatos, faipari hulladék. Temérdek forgács, facsavarok, satuk. Köszörületlen sarlópengék. Az öreg kobolddal sosem tartózkodtunk egyszerre ugyanabban a térben, mégis közösen használtuk a cuccait. Ugyanabból a csészéből ittuk a zaccos feketét a pókhálós sütőke mence mellett, ugyanabban az ágyban aludt, ahol a lányával szeretkeztünk, ugyanabból a recsegő rádióból értesültünk a hírekről, ugyanabban a kerti tusolóban mostuk le magunkról a kerti munka porát, és talán ugyanaz a hatalmas sáska pattant rá a tányérunkra a fonott kenyereskosárból, amit végül nem nyomtam agyon egy söröskupakkal. A közös tér, amit sose használtunk együtt, és én már biztosan nem is fogok soha többé látni és belakni, talán mindmáig őrzi a sajátos arculatát. Talán épp onnan érkezik a trolifantom, és egészen idáig cipelte a kertben szedett vadalmákat, amiket a lába között visz egy fonott kosárban, és nagyon vigyáz, nehogy kiboruljanak a Damjanich utcai kanyarban. Jártam nála egyszer errefelé a Ligetvárosban is.
Fészkelődtem második családja körében, elégedetten faltam az ananászos-tejfölös csirkét, miközben zenéket ajánlgattam Palmira mostohatesójának, akit nagyon érdekelt a progresszív metál.
A hallgatag, zömök kobold Felliniről papolt valamit vontatott hangon, holott ő maga sokkal inkább hasonlított Kuroszava valamelyik fatalista karakterére, aki rezzenéstelen arccal és csendes megelégedéssel élte át a saját, belső örömét. A vendégség végén átnyújtott nekem egy fekete-fehér fényképet. Az A3-as méretű, klasszikus fotótechnikával készült fényképen két ifjú segédmunkás töri fel az Erzsébet körút flaszterét egy-egy légkalapáccsal. Bár a lehető legdurvább melót végzik, brutális szerszámokkal törve-zúzva, mégis gyengéd, szinte éteri átélés tükröződik az arcukon, nem látszik rajtuk semmiféle erőlködés, az egész kompozíció napfényes és légies, holott a hidraulikus gépeknek nekiveselkedő testek izomtónusából visszaköszönnek Courbet birkózói, akik a Szépművészeti Múzeum képtárában Káin és Ábel alakmásaként állandóan küzdenek egymással.
A kobold lakásától nem messze, a körút túlsó oldalán ejtettem teherbe a lányát.
Az a hely viszont valóban egy Fellini-díszletnek tűnt. A színes szövetekkel kidekorált, szűkösen teátrális odú a bábkészítőnő mesebeli műhelye volt, ahol a padlótól a plafonig lógtak a némán tátogó állatok. A kobold első felesége, aki az első anyósom lehetett volna, mintha egy ír népmeséből pattant volna elő. Palmira környezete roppant felszabadítóan hatott rám a komor posztkádári nihilizmusba visszahúzódott mezopotámiai őseimhez képest.
Miközben felzúg a troli, eszembe jut, egyszer milyen jót sakkoztunk az időutazó kis öreggel a mátrai tüdőszanatóriumban. Palmirával betoppantunk a fűtött, téli konyhába, ahol megittunk egy forró teát, majd egész éjjel a kobold mellett kuporogtunk a sakktábla fölött dideregve, akár a téli etetőnél gubbasztó madarak. Végig a nimzoindiai védelem variációira koncentráltam. (A közös nemzés már meghiúsult jóval korábban.) Adtam és kaptam egy-két mattot. Másnap vidáman cipeltem Palmirát az ölemben a fenyőfák szűz hótól terhes, terebélyes ágai alatt. A kobold lánya nyitott szájjal kapkodta a hulló hópely heket, és hagyta, hogy nyelvén szétolvadjanak a hatszögletű, apró jégkristályok. Szerinte a mátrai hó édeskés, akár a juharszirup. Nem olyan koromízű, mint a pesti szottyadék. Hózabálás közben úgy fonódott a nyakam köré, mint egy gömbölyded, lihegő menyét. A Kékestető kilátójáról megcsodált, égig érő fák látványa egyszerre volt felemelő és letaglózó. Palmira törzse akkor már odvas volt, mint egy kibelezett nemezbábu.
A hóban fetrengve hiába gyártottuk a kétdimenziós hóangyalkákat. Könnyesre sírtuk és röhögtük magunkat a recsegő fenyvesben koppanó tobozok között.
Mielőtt visszatértünk a szanatóriumba, a mély hóban császkálva leguggoltunk néha, és levettük a kesztyűnket, hogy a vizeletünk gőzölgő sugarával felmelegítsük a lilára fagyott tenyerünket, elkerülve a komolyabb fagyási sérülést.
A szúrós kályhameleg felidézte bennem a kobold nő alakú faszobrait. A balatoni viskóban egyik szobából a másikba költöztettük nyáron őket, így tesztelve rajtuk az augusztusi fény beesési szögeit, a vetett és önárnyékok markáns összjátékát. Illetlen pozitúrákba igazgattuk a kobold gömbölyded, erotikusra csiszolt Vénusz-szobrait. A nap végén önfeledt hangulatban, félmeztelenül tekertem le bringával a falu egyetlen borozójába némi piáért. Suhant alattam az öreg, lapos kerekű bicikli, kísért a bányamoraj, majd visszaterelt a viskóhoz a kerti asztalon felejtett gitárok hangja. Néha maguktól zsongtak a szélben, mint a hegytetőre állított, ír harci hárfák. A Mátra csúcsán nem hallatszott semmi, csak a hótakaróba burkolt fenyves nyomasztó csöndje.
A kobold lányával töltött utolsó nyáron egyszer, félálomban botorkálva a sötétben, nem sikerült eljutnom a parasztházikó mögötti pottyantósig. A vulkanikus kövekből épített pajta körül fenyegetően hullámzott a fű. Vaksötét újhold, felhős égbolt. Fogtam, előkaptam ott helyben, és elvégeztem a dolgom a házikó tövében.
Amint a szemem hozzá szokott a sötéthez, egyből láttam, hogy véletlenül lehugyoztam a leendő apósom sírkövét.
Ott meredt a pazar kő, belevésve a kobold neve és születési évszáma, csuromnedvesen.
Csak a második dátum hiányzott róla, ami pont olyan bizonytalan volt még, mint annál, aki ezt a sort olvassa épp.
Felocsúdom a merengésből, amint a troli rákanyarodik a Városligeti fasorra. A koboldot hirtelen nem látom sehol. Nem ül már ott, ahol az előbb. A jármű elején csak néhány utas egyensúlyoz, miközben a vezető kéjesen ecseteli a felesége, Terike által főzött körömpörköltöt.
Az egész város emlékek sistergő kuktája. Áttetsző szerpentinek tekeregnek a háztömbök között, mint a papírmaséból hajtogatott, kínai sárkányok. Elforog az ég kupolája a fasori templom kecses tornya körül, mint egy hatalmas, sötétkék centrifuga dobja. Felragyog a lehalkított telefonom kijelzője. Ilyenkor mindig azt remélem, hátha valakinek szüksége van rám.
Amióta ott lapul a zsebemben, egyre kisebb kapacitású a valóságos memóriám.
Gyenge kölcsönhatásaim nem pótolják az igazi gesztusokat, a szavak valódi súlyát, a tapintható részvét jótékony hatását. Mintha tét nélküli leosztások sorozata lenne az egész életem. Végül észreveszem a koboldot, amint a Lövöldén lekászálódik a troliról a vadalmáival, és tovább cipeli a járdán a fonott kosarat. Nehezen közlekedik az elvetélt após. A már említett szó portugálul egy jellegzetes utóidejűséget takar. A rizikós hajózási eseményeket követő, történelmi szélcsöndet. Nem látom a troli ablakából az öreg kobold arcát, de egy ember gondolatai néha a tarkójáról is leolvashatók.
A valóságban nem létezik ha, és nincsen mi lett volna.
A lehetőségek széles tárháza pontosan azzá a valós, dinamikus halmazzá roskad össze, ami végig ott hullámzott bennünk és körülöttünk. A kobold enyhén megbillentett masinisztasapkája kissé csálén lóg a fején. Pont úgy, mint saját fejem fölött a sosem megvalósult összefonódások görbe kérdőjele. Hallom, hogy a trolivezető tovább ecseteli Terike körömpörköltjét. Vannak ilyen fantasztikus pilóták. Egy másik trolisofőr szellemvasutast szokott játszani a születési évszámommal megegyező járaton. „A szellemeket látni ingyen sem akarom, főleg nem úgy, hogy jegyet is én vegyek rá!” Kis korom óta felfordul a gyomrom a körömpörkölttől. A sofőr szerint viszont az az egyetlen kaja, amit a felesége nem képes elrontani. Úgy van vele, mint én a feltételes móddal – az egyetlen igeidővel, amit sose kúrok el.
Fotó: Tolvaj Zoltán / Facebook
