Ragnar Lodbrok (Szőrnadrágos Ragnar) a Gesta Danorum alapján Dánia és Svédország királya volt. A történészek szerint nem igazolható, hogy létezett, de a viking és izlandi sagák és keresztény krónikák is említik. Ezek alapján Ragnar Lodbrok sikeres fosztogató portyákat vezetett a Brit-szigetek és a frank államok ellen.
A viking fiai - Bosszú cselszövésekkel és véres harcokkal teli története Ragnar Lodbrok és fiai ősi legendáján alapul. A könyv 866 tavaszára, a Brit-szigetekre kalauzolja az olvasót: a 15 éves Wulf falujába vikingek törnek be, és mindenkit lemészárolnak. Őt valamiért mégis életben hagyják. Hogy ne kelljen rabszolgasorban tengődnie élete végéig, bizonyítania kell a rátermettségét, és hasznos információkat kell adnia a szászokról. Hamarosan ugyanis rájön, hogy a falu elleni támadás nem volt véletlen: a híres viking, Ragnar Lodbrok öt fia azért érkezett ide, hogy bosszút álljon apjuk feltételezett gyilkosán. Lehet, hogy valamelyik testvér ölte meg az apjukat? Vajon Wulf be tudja bizonyítani, hogy ki a gyilkos?
Lasse Holm: A viking fiai – Bosszú
Fordította: Biró Laura
Prológus
Reszket a hidegtől a földbe vájt börtönben. Csak találgatni tud, hogy mennyi ideje lehet itt. Talán órák vagy napok óta, esetleg hetek teltek el. A sötétségben teljesen elvesztette az időérzékét.
Egy éles hangra felkapja a fejét. Egy fáklya narancssárgás fénye vakítja el a magasban lévő nyílásból. A fény felé nyúl. Egy kéz nádkosarat tart, majd a tartalmát ráönti. Valami puha találja el. Először azt hiszi, kötéldarabok, amelyek a karja és a válla köré tekerednek, ahol ráesnek.
Aztán rémület járja át, ahogy ráébred, ezek kígyók.
Ösztönösen felüvölt, és elhajítja az ijesztő hüllőket, amelyek aztán a kőpadlón kúsznak a verem pereme felé. Zihál, mégis mozdulatlanul áll. Végigtapogatja magát. Nem harapták meg, vastag bőrnadrágja és bőrkabátja megvédte.
A fedél lecsapódik, és ismét sötétség borul rá. A kígyók körbe-körbe kúsznak a verem ívelt kövein. Csakúgy, mint ő maga, a kígyók sem tudnak elmenekülni.
Kis idő múlva a zsanérok ismét nyikorognak. Ezúttal elfordul. Már nem számít semmi jóra odafentről, a világból. Meglepetésére azonban egy hinta ereszkedik le. Néhányszor nekikoccan a verem ívelt falának, mielőtt leér. Megragadja a faülést. Valaki türelmetlenül megrántja a kötél másik végét, siettetve őt. Lassan, mintha attól tartana, hogy csapdát állítottak neki, a karját átfűzi a hurkon, lejjebb húzza a hintát a felsőtestén, majd maga alá tolja az ülést.
Rögtön megérzi a jutalmat. Cipőtalpa elemelkedik a kőpadlóról. Egy pillanatra élvezi a mozdulatban rejlő szabadság érzését. Aztán a fáklyafénynél találja magát. Erős kezek ragadják meg mindkét oldalról, és lefogják. Durván, sietve szétvágják a bőrkabátját, felhasítják bőrnadrágját. Elvágják cipője bőrfűzőit is, végül meztelenül áll a két őr előtt. Bár a férfiak arcvonásai elmosódnak előtte, látja, hogy az egyikük homlokán nagy, kékesvörös duzzanat éktelenkedik. Kezek rángatják. Azt hiszi, most biztosan egy nyilvános meghallgatás következik, ahol elmondják a koholt vádakat, és kiszabják rá az előre elrendelt ítéletet. Dacosan és megvetően fog szembenézni velük. Emelt fővel akarja végigcsinálni az egészet. Határozott választ fogalmazott meg arra a kérdésre, hogy van-e mondanivalója.
Mindenre felkészült – kivéve arra, ami következett.
A föld megnyílik alatta. Csak egy meglepett nyögést ad ki, majd elnyeli a föld. Egy félembernyi mélységben a hinta hurokja erősen megszorul a mellkasán és a hónalján, ahogy megállítja a zuhanását. Kábán lóg a levegőben, míg rá nem ébred, hogy visszaengedték a verembe. A következő pillanatban ismét a kőpadlón áll. Hidegség árad felfelé a mezítelen talpán keresztül. Kiszabadítja magát a kötél szorításából, és szemével követi a hinta felemelkedését. Kezével eltakarja a fáklyafényt, és azon tűnődik, miért nem csapják le azonnal a fedelet. A fonott kosár ekkor eltakarja a fáklyafényt. A kosár tartalmát ráborítják. Amikor a kígyók eltalálják, pánik keríti hatalmába. Érzi, ahogy egy harapás áthatol a bőrén a bokájánál. Aztán egy másik az alkarján. És egy harmadik a combján. Tisztában van vele, hogy vége.
Amikor harmadszor is kinyitják a fedelet, alig van eszméleténél. Egész teste bizsereg és zúg, mintha hangyák mászkálnának a bőre alatt. Szemhéja annyira feldagadt, hogy alig lát. Torka szinte teljesen elzáródott. A hányás és az ürülék bűze – amit nem tudott visszatartani – önkéntelenül is hátrálásra készteti a fenti alakokat. Utolsó leheletével kimondja azt az átkot és egyben ígéretet, amelyet a sötétben fogalmazott meg magában:
– Ha a disznók tudnák, hogy mit kell elszenvednie a kancának, harcba indulnának, és megrohannák az ösvényt.
Én magam nem voltam ott, csak másoktól hallottam, hogy mi történt. De meg vagyok győződve róla, hogy így zajlott le Ragnar Lodbrog halála.
És az ő halála egy királyság bukásához vezetett.
Első rész
866 tavasza
1.
Semmi nem utalt arra, hogy mészárlás fenyegetne. A csendes reggelen az ég tiszta volt, és kék, akár a frissen befagyott tó felszíne. A mező fölött áttetsző reggeli pára lebegett. A könnyű, fehér takaró, amely a táj fáit távoli árnyékóriásokká változtatta, lágy hullámokban terült el Teurintone alacsony kunyhói között, körbeölelte az időjárásnak kitett falakat, és – a késő tavaszhoz egészen szokatlan módon – vékony zúzmararéteget hagyott a nádtetőkön és a fonott kerítéseken. A kéményekből törékeny oszlopok emelkedtek az ég felé. A tűzhelyekben már égett a tűz. Az emberek összebújtak a melegben a zabkása mellett.
Amikor a nap már elég erőre kapott ahhoz, hogy elűzze a ködöt, a falusiak előmerészkedtek. A felnőttek háta meggörnyedt a kemény földmunkától. A gyerekek tekintete megtört volt az éhség és a verések miatt. Az ajtódeszkák közötti résen keresztül figyeltem őket onnan, ahol vártam. Előrehajoltam, és homlokomat a tömör fának támasztottam. Amikor megláttam, hogy Eldrid közeledik, kiegyenesedtem, és mély levegőt vettem.
Vidámak voltak. Az alkalom nyilvánvalóan ünnepi volt számukra, és igyekeztek mindent megtenni, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki belőle. Hunyorogtam a fényben. Eldrid meleg kezét a vállamra tette, és intett, hogy menjek vele kifelé, ahol a falu mintegy száz lakója összegyűlt félkör alakban. A csend nyomasztóan hatott.
Az arcokon feszültség volt látható. Aztán néhányan feloldódtak, és végül mindannyian elmosolyodtak. A gyerekek felszabadultabban mozogtak. Nevettek és viccelődtek egymással. A fiúk egy csoportja még előre is szaladt a domb felé, amelynek tetején egy nagy tölgyfa állt – ez volt a középpontja az épületek szabálytalan körének. A fiúkat megkértem, hogy mindent készítsenek elő. Koszos arcuk sugárzott a büszkeségtől. Az egyikük – Hollnak hívták – zsíros haja alól tiszta, kék szemmel nézett rám. Aztán gyorsan ismét a földre szegezte a tekintetét, mintha egy olyan megtiszteltetést bitorolt volna, ami nem illeti meg.
Ünnepélyes pillanat következett, amikor Eldrid személyesen végezte el az utolsó előkészületeket a tölgyfa világoszöld levelei alatt. Aztán az egybegyűltekhez fordult, hogy mondjon valamit. Mielőtt a szavak elhagyták volna a száját, egy másik hang elnyomta őket.
Egy mélyről előtörő, erőteljes üvöltés törte meg egy pillanatra a délelőtt csendjét.
Teurintone lakói bénultan álltak, amikor az idegen férfiak, akik eddig rejtőzködtek, utat vágtak maguknak az alacsony, nádfedeles házak között, és az összegyűltek felé nyomultak. Csak akkor tört ki a pánik, amikor a vezetőjük – egy nagy hasú, ősz szakállú óriás – fejszéjével széthasította egy találomra kiválasztott férfi fejét. A parasztok megpróbáltak elfutni vagy elbújni, de a kör bezárult. Nem volt hová menekülniük.
Rémült kiáltások vegyültek a kardok és fejszék csattanásának tompa hangjába. Az áldozatok egy része térdre rogyva könyörgött az életéért, mások beletörődtek a sorsukba – mindannyiukat könyörtelenül lemészárolták. A végtagjaikból patakzó vér áztatta a földet. Mozdulatlanul álltam, és néztem, ahogy a kis tragédiák egy nagyobb szörnyűség részei lettek. Holl odafutott hozzám, mintha azt remélte volna, hogy meg tudom védeni, de leterítették. A fűre zuhant, és még egy ideig küzdött, hogy lábra álljon, aztán összerogyott, és kilehelte a lelkét.
Az asszonyt, akiről nemrég tudtam meg, hogy a nagynéném, szintén lemészárolták. Egy férfi tette – akinek fonott szakállát apró csontok tartották össze a végeinél –, egy hosszú késsel átszúrta a rekeszizmát. A nagynéném megviselt arca a fájdalom torz maszkja volt.
Némasága mélyebben sújtott, mint bármelyik sikoly.
A támadók ősz szakállú vezére – aki nem viselt sem bőrvértet, sem lánckabátot – egy darabig Eldridet és engem méregetett a tölgyfa alatt. Tekintete nyugodtan siklott végig az arcunkon. Olyan kifejezéssel, mintha egy fárasztó kötelességet teljesítene, célzott, és elhajította a fejszét. A hang, ahogy a fejsze Eldrid mellkasának közepébe csapódott, tompa volt, mint egy dobverés. Eldrid egy nyögéssel a földre zuhant mögöttem.
Őszszakáll arca nem árult el semmilyen érzelmet, miközben a zűrzavar lassan elcsendesedett. Koszos gyapjúkabátja rövid ujjú volt, csavart ezüstgyűrűk tartották össze a karján lévő zsírpárnát. A sisakja karimáján lévő minták két apró kígyót ábrázoltak, amelyek a homloka körül tekergőztek, és villás nyelvükkel játszadoztak az orrvédő felett. Néhány lépésnyire megállt, lábát széttárta, hüvelykujját az övtartó alá dugta. A bozontos szemöldöke alatt halványszürkén csillogó szeme követte a kötelet a fejem fölötti vastag ágtól a nyakam köré szorított hurokig. Tekintete egy pillanatra megpihent az összekötözött kezemen, aztán lefelé vándorolt a kecskebőr csizmámra, és a kis hordónál végződött, amelyen álltam, és amelyet egyetlen rúgással felboríthatott és elguríthatott.
– Meg akarod váltani az életed? – kérdezte tőlem szászul.
– Vagy inkább az akasztást választod, mint a rokonaid?
Nyitókép: Franne Voigt / Litteratursiden.dk
