Bengt, egy fiatal svéd férfi váratlanul arról értesül, hogy elvesztette édesanyját. A temetés és a tor groteszk zavarodottságát csak egyetlen dolog oldja fel számára, az édesanyja számára gyújtott gyertyaláng, ami még a leghidegebb pillanatokban is melegséggel tölti el. De még a temetés napján kiderül, apja nem bánkódik, ugyanis régóta viszonyt folytat egy nővel, akivel mostmár szabadon élhet. A fiú egy mély lejtő előtt áll, amire csak a gyertyaláng fénye vetít némi világosságot. Stig Dagerman svéd író Lepke és láng című kötete egy fájdalmas és mély lélektani regény a gyászról, bűntudatról és vágyról.
Stig Dagerman: Lepke és láng (részlet)
Annus Ildikó fordítása
– Kedves volt és türelmes – mondja az, aki a járdán állt, és látta, hogyan csúszkál a hóban a mentőautó –, és holtként is szép volt. Olyan szépen feküdt a ravatalozóban, összekulcsolt kezekkel. És alig látszott meg rajta, hogy épp a homlokára zuhant.
– És jó társ volt, jó társ, bizony – mondja a beteg szomszéd, aki vacogott az autóban.
– És mennyit szenvedett – mondja az a férfi, akinek a kertjében Alma feldagadt lábakkal üldögélt –, mennyire kellett küzdenie.
– És mennyit gürcölt – mondja az előző megszólaló felesége.
– És hogy mit jelentett Knut számára, hát azt bizony jól tudjuk mindannyian. Legjobban ő maga tudja – mondja valaki, aki sohasem volt Alma barátja.
De amit mond, az igaz. Legjobban maga Knut tudja. Ezért aztán Knut csendben üldögél.
Az ital jó dolog. Senkinek sem tűnik fel, ha valaki csendben üldögél. Azt sem veszi észre senki, ha valaki fél ránézni a gyertyára.
Talán igaz, hogy a halál egy hatalmas, üres lyuk, a gyász pedig annyit tesz, hogy tudjuk, mennyire üres az a lyuk, de csak akkor, ha józan az ember.
Ha van a közelben ital, akkor e lyukat képesek vagyunk mindenféle szép gondolattal, szép szóval megtölteni. Egészen csurig tudjuk tölteni. És aztán odagörgetni elé egy követ.
És ha mégsem tudjuk ezt megtenni, akkor biztosan van rá valami okunk, és a fiú, miközben elhunyt édesanyjáról beszél a menyasszonyával, erre gondol: Miért nem mond apa semmit? És mitől van annyira megrémülve?
Ő maga nem töm be semmiféle üres lyukat, ő ugyanis tudja, mennyire üres. Csak az elhunytról beszélget a menyasszonyával. Nem azért teszi, mert ivott. Soha nem iszik. Szinte soha. Azért teszi ezt, mert szerette őt, és akit szerettünk, arról beszélünk. Már ha egyáltalán beszélünk. És a fiú szerette őt, amiért ő szerette a fiút. És aki szeret minket, azt viszontszeretjük. Ostobaság lenne, ha nem így tennénk.
A gyertyaláng viszont csak süllyed és süllyed, és többen is készülődnének, mielőtt csonkig égne.
Legelőször a fiú menyasszonya távozik. Sápadt, és a feje is fáj. Mindig sápadt, és szinte mindig fáj a feje. Vagy sír. Még akkor is sír egy kicsit, amikor nevet. Még csak tizenhét esztendős. A fiú kikíséri őt az előcsarnokba, ahol egy asztalon egy telefon áll. Az egyik pincér kocsiért telefonál, odakint ugyanis havazik, a lány pedig szinte folyton fázik. Miután felvette a kesztyűjét, a fiú jó erősen megszorítja a kezét, és sokáig néz a szemébe. Ekkor a lány sírni kezd. Aztán megérkezik a taxi a hóban. A fiú három koronát ad a menyasszonyának az útra. Ez minden pénze.
Mindezek után a gyertya és egy üres szék között ül az asztalnál. A láng már egészen lesüllyedt. Így jobban melegít. Melegíti a fiú kezét. Kellemes, amikor melegítik az ember kezét, ugyanis miután megérintette a menyasszonyát, maga is fázni kezdett. Szereti a menyasszonyát, de fázik a közelében. Ezért nem képes igazán magáénak tudni. Hogy még jobban felmelegedjék, közelebb húzódik a gyertyához. Közben távozik az elhunyt két ellensége is, mert már mindent megettek, megittak.
Így tizenhárman maradnak az asztalnál, és amikor a vidéki rokonság észreveszi ezt, ők is indulnak.
Az apa kikíséri őket. Ezek az ő rokonai. Az elhunytnak már nincsenek élő rokonai. Két, húsz évvel idősebb bátyja volt, akik meghaltak Amerikában. Az anyja egy jämtlandi szanatóriumban halt meg, az apja viszont még fiatalon a tengeren.
Az apa rokonsága autóval távozik a havon át. De nem az állomásra mennek, ahogyan állították. Gazdagabb rokonaikhoz utaznak Essingen szigetére. De ők kedves emberek, és nem akarják ilyesmivel megbántani azt, aki szegény és gyászol. Meg egy kicsit be is vannak csiccsentve.
Csak temetésekre és keresztelőkre jönnek be a városba, de ha már itt vannak, sokáig maradnak.
Amíg a kapunál búcsúzkodnak, még pár ellenség távozik. Két munkatárs az. Jó hangulatban vannak, és miután csak kilenc óra van, bőven ráérnek még betérni egy kocsmába. De ezt nem árulják el Knutnek, hiszen ki akarna megsebezni egy friss özvegyet. És az egyik húg, a szép, fél perc múlva szintén utánuk megy. Fáj a feje, és haza akar menni. De amikor megérkezik a munkatársak autója, beszáll ő is melléjük.
– Szép lábad van – mondja az egyik, miközben lesöpri a havat a nő harisnyájáról.
Egész nap ez járt az eszében. Még a kápolnában is erre gondolt. Ezt suttogja most a fülébe. A nő először illetlenségnek gondolja. Aztán mulatságosnak találja. Aztán már tetszik neki. Kedveli azt, aki szépnek tartja őt. Sokan tartják őt szépnek. Ezért aztán sokakat kedvel. Leginkább saját magát.
A külön helyiségben hamarosan leég a láng, a csúnya húgnak pedig sírhatnékja támad. Mielőtt sírna, távozik. Tudja, hogy elcsúnyul a sírástól. Még jobban elcsúnyul. De az apa mérges lesz, amikor a testvére távozik.
Nem azért, mert távozik, hanem mert csúnya. A csúnya nők gyakran felbosszantják.
Miért olyan mérges apa?, gondolja a fiú. Most már egészen közel ül a gyertyához. A teste felmelegedett, és ha felmelegedett, akkor elkezd a menyasszonya után vágyakozni. Azért, mert őt is fel akarja melegíteni. De amikor a menyasszonya is vele van, a fiú hűl ki. Ekkor az apa ránéz, talán merő tévedésből, de mégiscsak ránéz. Miért olyan rémült apa?, gondolja ekkor.
Talán a gyertya miatt. A láng már szinte a fekete kreppet égeti. Kíméletlenül süllyed a vége felé. Fölötte csak az üresség. A halál üressége. Alatta még egy darab viasz. A fiú hirtelen azon kapja magát, hogy azt reméli, sokáig kitart az a kis darab. Mindent tud az ürességről, de mégis képes reménykedni. Miért reménykedik? Talán azért, mert az apa annyira retteg attól, hogy kialszik a láng?
Ekkor távoznak a szomszédok, és magukra hagyják őket a gyertyával. Nem is, hiszen az apa kikíséri őket, és egyedül hagyja a fiút a gyertyával. Meglebben a láng. Szinte sötétségbe borult a szoba.
És ebben a sötétségben a fiú valami egészen hallatlant tesz.
Csendben felkel a székéről, és átül az anyjáéra. Annyira hideg ez a szék, hogy beleborzong. Milyen hideg a halál. Milyen szörnyűségesen hideg! Az élet lángja oly vékony, mint ez a láng az asztalon. Valaki kinyit egy ajtót, és benéz, mire a láng meglebben. Ekkor a fiú mindkét kezét a láng köré teszi, hogy megvédelmezze. Egy pincér jött be.
– Lundin úr? – kérdi.
– Igen – feleli a fiú.
– Telefonja van.
– Melyik Lundin urat keresik? Bengtet?
– Igen – feleli a pincér. – Azt hiszem, Bengtet mondtak.
Kimegy, hogy beszéljen a menyasszonyával. Óvatosan csukja be az ajtót, nehogy kialudjon a láng. Telefonon szívesen beszél a menyasszonyával. Olyankor meleg hangon tud szólni a lányhoz, s e melegséget a menyasszonya hideg fülébe fújhatja. Olyankor a lány hangját is eltölti a melegség.
Telefonban mindketten meleg hangon beszélgetnek.
Miközben a fiú áthalad a majdnem üres éttermen, a három szomszéd már egy taxiban ül. Hárman vannak, így össze tudják dobni a költséget. Külön-külön nem telne nekik rá. Felhajtanak a Götgatan utcán, szépen hullik a hó. A kirakatok előtt lassan hullámzik, mint valami vastag drapéria.
– Szép temetése volt – mondja az egyik szomszédasszony. A többiek hallgatnak, hiszen elhangzott minden. Az a szomszéd, aki betegállományban van, középen ül, és már nem beteg. Erős és egészséges. És részeg. Úgyhogy amikor az autó bekanyarodik a sötét utcájukra, megragadja az egyik szomszédasszony havas mellét. A másik erre felkacag.
Miközben a fiú a telefon felé igyekszik, az apa az étterem mosdójában áll. Épp megmosta a kezét. Most megmossa még egyszer. Aztán felemeli a tükörhöz.
És hát persze, tiszta lett. De azért megmossa még egyszer.
Az asztalkán a telefon mellett hever a telefonkagyló. Miközben a fiú helyet foglal, elmosolyodik. Elmosolyodik azon, amit mondani fog. Ha a lánynak fáj a feje, azt mondja majd: Vegyél be egy tablettát, és gondolj rám. És ha nem segít, vegyél be még egyet, és gondolj valami másra. Ha viszont sír, akkor ezt fogja mondani: Emlékszel, mit mondtam neked az asztalnál? Amit anya mondott nekem, amikor szomorú voltam. Amikor nagy voltam és szomorú. Amikor kicsi voltam, kipuszilta belőlem a szomorúságot. Amikor nagy voltam és szomorú, így szólt: Ülj le, és írj magadnak egy levelet. Önmagunknak mindig megéri levelet írni. Szinte csak önmagunknak éri meg levelet írni. És amikor elkészülsz, már nem is vagy szomorú többé, ráadásul van egy hosszú leveled. Egy hosszú, szépen megírt leveled.
Azzal felemeli a kagylót, és belehallózik.
Egy idegen nő hangja válaszol, és így szól:
– Hogy vagy, drágám? Fáradtan?
– Fáradtan? – kérdez vissza a fiú. – Kivel beszélek?
– Gun vagyok – suttogja ekkor az idegen nő.
De már hallatszik a hangján, hogy nagyon megrémült. A fiú hallja a nő zihálásán, milyen szörnyen zaklatott. Ő maga viszont egyáltalán nem ijed meg.
– Kivel beszélek? – suttogja a nő.
– Bengt vagyok, Bengt Lundin. – Szinte köpködi a szavakat.
– Elnézést – mondja a nő, és lerakja.
A fiú visszarakja a kagylót. Egy idő után az egyik pincér magához húzza a telefont, és autót rendel valamelyik részegnek. Amikor az apa tiszta kézzel kijön a mosdóból, a fiú egyedül ül egy széken a telefonasztalka mellett. Nem dohányzik. Csak üldögél. De fogai között egy zsebkendő sarka van. Ha zaklatott, mindig rág valamit, vagy a körmét, vagy egy zsebkendőt.
Együtt mennek be a külön helyiségbe. Odabent szinte teljes a sötétség, de a láng azért még pislákol. A fiú az apa mögött halad, de a helyiségbe érve az asztal másik oldalára áll. Az apa szemébe akar nézni. Látni akarja, hogy van-e rémület abban a szempárban. De az apa nem néz rá.
Az apa az elhunyt hideg székénél áll, és annak üres tányérjára mered. Nem, már nem üres az a tányér. Odarakták a számlát.
A fiú csak vár és vár. Ha az apa szeme rémült, akkor még jobban meg akarja rémíteni. Ha a szeme nem rémült, fájdalmat akar neki okozni. Amekkora fájdalmat csak bír. Akkora fájdalmat, amekkorát nem okozott még senkinek. Az apa lehajtott fejét és gyér haját nézi. A széles, vörös képét, amelyet ugyan megpróbál bevilágítani a gyertya, de nem tudja, már egyre kevésbé tudja. Aztán azt látja, hogy megrándul a szemhéja, talán a fáradtságtól, talán a félelemtől.
A fiú már tudja, miként tudná ezeket a rángásokat felerősíteni, hogy annyira fájjanak, hogy bármikor, amikor az apa lehunyja a szemét, egy égő gyertyát lásson. Ezért aztán védelmezőn a láng köré teszi a kezét. A láng felett csak üresség van, alatta meg néhány centiméter viasz. Körülötte pedig ott az erős keze. Egy halottat nem lehet feltámasztani. Legalábbis nem önmaga számára. Mert önmaga számára a halott csak halott. De mások számára feltámadhat.
Mondhatjuk: Él a halottunk. Hiszen ég a láng. A láng nem hunyt ki. Ezért a halottunk is él.
Igen, a gyertya még ég, kezének védelmében. A láng felmelegíti a kezét, egész testét. Szörnyű forróság ez, de szüksége van rá. Szüksége van rá, hogy ő is perzselni tudjon.
– Valaki telefonált – mondja.
A szája parfümízű. Ezért aztán a szavai sem hatnak úgy, ahogyan szerette volna. De legalább az apa felpillant a számláról. Gondterhelt, de nem túl rémült. A gyertya legalább ég. De az apa ezt nem látja. A fiú keze eltakarja.
– Valóban? – kérdi. – És kicsoda?
– Egy nő – feleli a fiú.
– Vagy úgy – feleli az apa. – És mit mondott?
– Elnézést kért – suttogja a fiú. – A neve Gun.
Ekkor az apa magasra emeli a tekintetét a számláról. Elnéz a fiú feje fölött, a mennyezet irányába.
És lehull a maszk, a szomorú özvegy maszkja. És a maszk alatt öröm van, hatalmas, rettenetes öröm.
Mert annak öröme, aki kénytelen gyászolni, pont ugyanúgy néz ki, mintha félne. Fél kimutatni örömét. De ezen öröm ellen semmit sem lehet tenni. Örülni valaki létezésének nem sérthet egy halottat. A fiú egy kicsit még tarthatja ott a kezét, de ezen rövid idő alatt is tudja jól, hogy keze között csak üresség van, a gyertya felett üresség van, alatta meg egy darab viasz, és gyászolni annyit jelent, hogy egy üres verem van a bensőnkben, egy hatalmas üres verem, amelyet semennyi könny sem tölthet fel.
Ebben a pillanatban a fiú megperzseli a kezét.
Valaki kinyitja az ajtót, valaki, aki meg akarja kapni a pénzét.
Meglebben a láng. Először az egyik irányba, és megperzseli a fiú bal kezét, aztán a másik irányba, és megperzseli a jobbat. A megperzselt aztán elrántja a kezét. Az érkezett személy megállt az ajtóban, és hallgat. Csend tölti be a helyiséget. Csend tölti be a világot. A fiú nyelve parfümízű. Ezért nem képes semmit sem mondani. Annyira keserű a parfümje annak, akit gyűlöl. Hogy még ordítani sem bír. Csak nyelni és nyelni, és megperzselt kezét száraz szeméhez emelni.
Ekkor az apa mosolyogva elfújja a gyertyát.
Fotó: Wikipédia
