Veszprémi Szilveszter 2024-ben mesélt nekünk készülő kötetéről, illetve arról, hogyan határozzák meg egy fiatal költő művészetét a cigány mesék. Azóta meg is jelent a szóban forgó versgyűjtemény, melyet a Tavaszi Margó fesztiválon mutattak be. A Vijjogók lapjain felvonultatott szövegek közösségi traumákból és egyéni sérelmekből nőnek ki, miközben a mesék, hiedelmek, átkok és imák nyelvét szólaltatják meg. Mély életigenlés árad ezekből a sorokból, de egyúttal az is kiviláglik belőlük, amit nem akarunk hallani.
Veszprémi Szilveszter: Vijjogók (részlet)
Aki feladatra született
Hogy itt válik ketté a világ, mindig is tudtam,
mert a sötét erdőkből a kiáltások,
a napfényes mezőről a legszebb nóták
és anyám intései mind erről szóltak.
Anyám kiment az erdő szélére,
ahol már éri a fény, és én egyedül maradtam,
nincs segítségem, csak amit tőle láttam,
és most nekem kell elvezetnem a vándorokat,
jó tanácsot adni a jó embereknek,
nem bolygatni meg szerencséjüket,
és bűnt nem jutalmazni.
Anyámnak könnyű volt, láttam a próbáit,
nem ítélt, sorsa rendelt az ember felett,
és az anyám tudta olvasni a jeleket,
de az én olvasott jeleim homályosak,
én nem ismerem a felhők járását,
a reggel derengését, a madarak röptét,
mert minden gyanús és minden jellé válik,
de a sötét erdőbéli kiáltásoktól,
az igaz emberek kiáltásaitól
félek, sosem mehetek majd ki a mezőre,
a szép napos mezőre, anyám után.
Akinek nagy jövőt álmodtak
Úgy néz rám, megálltában is,
kihúzza a mellét, fel a fejét,
magára büszke, hogy ő szült világra,
nem mondja, kivár,
de ha csak belépek a kapun,
szeme felcsillan, kihagy a levegője,
pedig a csárdába elmenni vagy gombát szedni,
az nem az a nagy út,
én pedig nagy utakra születtem.
Örökké azt mesélte,
hogy az erdő legmélyén, a legmagasabb fák között,
bagolyanya fészkében ott a hétesztendős tojás,
abban lakik a boldogságféreg,
és aki a boldogságférget megtalálja,
azé lesz minden szerencse és gazdagság.
Az anyám pünkösd hajnalán,
mielőtt megszülettem, áldott álmot látott,
és azt meséli, mióta értem a szavait,
még azelőtt is, és az én anyámnak
minden mozdulata sóvárog,
minden rebbenő madárban,
a nyulak minden ugrásában
a jószerencséjét figyeli,
és számítás minden főztje,
minden áldó, kedves szava.
Ha bele lehetne halni a várakozásba,
ő már biztosan odaveszett volna,
elsodorta volna őt,
mint a hegyekből zúgó tavaszi ár,
ó, szép urmék, ezt a sorsot fontátok ti neki!
akinek fájdalomtól tekergőzik az öccse
rájuk támadt, mondják,
és széttiporták a fehér kígyóját,
de a fehér kígyók nem támadnak,
pláne a rét szélén sütkérező öcsémé nem,
akinek most szilánkokra robban a gerince,
tekergőzik, mint akit tompa botokkal vernek,
de fájdalmában sem káromol, bárki hallhatja,
tudom, hogy az öcsém fehér kígyója
nem harap emberkézbe,
tudom, hogy napmeleg sziklák alól rángatták ki,
ott bújik mindig,
mert az én ártatlan öcsém ártatlan kígyója
tiszta, mint a nyári szellő,
és hogy nem mondják el, az igazságot, nem,
az öcsém fehér kígyójáról nem,
az a világ szégyene,
mert az öcsémet bántották,
és ha a bűnük igazolatlan és büntetlen marad,
azt meg kell torolja majd az ég
Fotó: Wilhelm Laura
