Egy fájdalmas szakítás után Momoko betér egy kávézóba, és megosztja a történetét az üzletvezetővel és egy ott tartózkodó vendéggel. Egyszer csak azon kapja magát, hogy miközben mesél, a konyhában főzi exe kedvenc ételét. Az eldugott kis tokiói kávézóban ebből különös hagyomány születik: minden péntek este megnyitja kapuit azok előtt, akik szeretnének búcsút venni egy régi szerelemtől, szeretett személytől egy történet és egy hozzá fűződő étel segítségével. Olvass bele Az exem kedvenc receptje című könyvbe!
Kavasiro Szaki: Az exem kedvenc receptje (részlet)
Krumplisaláta, utánvéttel
– Ahelyett, hogy sületlenségeket csacsog, inkább a keze járjon!
– Fú, hát mivel én szinte mindenemet másoktól kaptam – szólalt meg Amamija –, abba a csoportba tartozom, amelyiknél a kidobás lehetősége fel sem merül.
– Nem magának szólt a kérdés…
– Kuroda-szan, ne kotyogjon már mindig bele, amikor valaki érzékeny dolgokról kezd el beszélni!
– Júki-szan, maga hozta fel, akkor tessék, egy fő a „nem teheti meg, hogy kidobja” csoportba sorolja magát.
Hú. Aha. Igaz, ilyen is van. Kuroda kétségtelenül beletrafált. Erre nem tudok mivel visszavágni, sóhajtottam, és fájó szívvel belenyúltam a kartondobozba, hogy tovább folytassam a szortírozást.
Képtelen voltam megszabadulni azoktól a dolgoktól, amelyek Kjóhei után ott maradtak nálam. Az otthonomban használt piperecuccaitól kezdve – úgymint fogkefe, hajzselé – a tőle kapott ajándékokon át a telefonomon tárolt adatokig: mindennel kapcsolatban azt éreztem, hogy ha szemétbe dobom, a szakításunk véglegessé válik, ezért sehogyan sem vitt rá a lélek, hogy kihajítsam őket.
Azt hiszem, a szívem mélyén szerettem volna egy kis reményt hagyni annak, hogy a kapcsolatunk még helyrehozható.
De ahogy az Amajadori forgalma nőni kezdett, péntek esténként pedig egymás után hallgattam a különféle történeteket a Temetkezési Bizottság ülésein, egy idő után megszületett bennem az érzés, hogy bizony jobb, ha lassan én is végleg elvágom ezt a köteléket. Igen ám, de a magamfajta borúlátásra hajlamos személyiség nem tud csak úgy tapsra váltani, szóval úgy döntöttem, először a holmijaitól szabadulok meg. Belekezdtem tehát a lakás nagytakarításába. Úgy értem, belekezdtem volna. De képtelen voltam bármit is kidobni. Egyszerűen nem haladtam vele. Nemcsak a tőle kapott ajándékok, de a már korábban használt cuccok is képesek voltak bevillantani a múlt képeit. Ó, amikor ezt a parfümöt fújtam a szoknyám szegélyére, hogy dicsérte az illatát…! A dolog végül odáig fajult, hogy már egy tízes csomag papírzsepi látványától is elbőgtem magam, mert arra gondoltam: ez valószínűleg az a csomag lesz, amit a sindzsukui randinkon kaptam tőle. Úgyhogy az egésznek az lett a vége, hogy besokalltam, és az összes motyót, amit csak találtam, bevágtam egy kartondobozba, és behoztam az Amajadoriba. Amamija jót mulatott rajta, Kuroda megbotránkozott. Hm. Mindenki úgy reagált, ahogy szokott.
– Aki dolgokhoz ragaszkodik, az a múlthoz kötődik. Júki-szan, maga jelenleg a múltja foglya – jelentette ki Kuroda, és a megállapítása kétségkívül helytálló volt.
– Úgy van, ahogy mondja – sóhajtottam, és az ajkamat harapdálva beledobtam a szemeteszsákba egy mozijegyet. Arról a vetítésről tettem el emlékbe, amit Kjóhei hullafáradtan végigaludt.
– Na, hát akkor haladjunk! – sürgetett Kuroda, miközben serényen válogatta a csomagjaimat.
Máskor valószínűleg visszaszóltam volna, de most hálás voltam neki, amiért számíthatok rá. Jobban, mint eddig bármikor. Nem úgy, mint a főnökre, aki csak locsogott összevissza. Kurodánál végül elszakadt a cérna.
– Amamija-szan – csattant fel erélyesen –, hátráltatja a munkámat!
– Ugyan, csak megszerzem, amit lehet – vágott vissza Amamija, és a mellkasához emelt egy „I love New York” feliratú pólót. – Ez hogy áll?
Egy amerikai utamról hoztam Kjóheinek ajándékba, otthoni használatra. Tipikus gagyi turistagönc. Hogy lehet akkor mégis, hogy Amamija arcával egyenesen divatosnak tűnik?
– Az enyém lehet, ami megtetszik, nem?
– Persze, de nem furcsa egy kicsit más exének a cuccait hazavinni?
– De ha egyszer nincs pénzem? Amit adnak, fogadd el – felelte Amamija, majd kedélyesen összehajtogatta a pólót, és beletette egy papírszatyorba.
Hát igen. Lassan két hónapja már, hogy az Amajadoriban dolgozom. Ez idő alatt sikerült a főnököt is kiismernem egy kicsit. Elképesztően zsugori. Hiába jeleztem neki, hogy új konyhaeszközökre lenne szükség, csak húzta a száját. A kedvezményre jogosító utalványokért és pontgyűjtő kártyákért viszont odavan, folyton azoktól dagad a pénztárcája. Nemrég esett le, hogy azért osztogatja a kuponokat ilyen mániákusan, mert ő is rajong értük. Na, mindegy.
