Beth nyugodt és kiegyensúlyozott életet él a férjével, szeret olvasni, a teraszon üldögélni és kijárni, az állatokkal foglalkozni. Úgy érzi, szinte semmi nem ronthatja el az életét. Arra viszont nem számít, hogy egykori szerelme, Gabriel, hazaköltözik, arra pedig végképp nem, hogy még gyilkossággal is vádolják. Kettejüknek története régre tekint vissza, egy félbemaradt szerelem: a férfi elment, Beth pedig magára maradt. Most viszont mintha az a sok év meg se történt volna, a nő számára kártyavárként dől össze a világa, és ott találja magát, hogy azon gondolkodik: talán újra esélyt kéne adnia az első szerelemnek.
A Sebzett lelkek az a tipikus romantikus könyv, ami lassan indul, de utána szinte lehetetlen letenni. A történelmi háttérrel megfestett történetben szinte mindenki azonnal megtalálja majd, amit keres, hiszen a thrillerre emlékeztető fordulatokról kezdve a megható, árnyalt szerelmi szálakig mindent megtalálni benne. Az Agave Kiadó beharangozója szerint ez a könyv az év egyik legjobban várt debütregénye, hiszen csak most tavasszal húsz különböző országban adják ki. Sőt nemrég a könyv megfilmesítési jogai is elkeltek, így lehet, hogy hamarosan a vásznon is viszont látjuk majd.
A szerzővel pedig az idei Pestext fesztiválon is találkozhatsz május 10-én a Három Hollóban. A könyv április 29-én jelenik meg, addig is íme egy részlet belőle!
Clare Leslie Hall: Sebzett lelkek (részlet)
Ford. Szabó Olimpia
1968
Hemston, Észak-Dorset megye
– Gabriel Wolfe visszaköltözött Meadowlandsbe – újságolja Frank reggeli közben. Villámcsapásként ér a hír. – Időközben elvált. Ketten bolyonganak a fiával abban a nagy házban.
– Ó!
Ennyire futja az erőmből.
– Hát igen – bólogat Frank.
Feláll a helyéről, odajön hozzám, és az arcomat két kézre fogva megcsókol.
– Nem hagyjuk, hogy az a ficsúr megkeserítse az életünket. Nem törődünk vele.
– Kitől tudod?
– Az egész pub erről beszélt tegnap este. Állítólag két hatalmas kamionnyi holmit hoztak magukkal Londonból.
– Gabriel utálta ezt a helyet. Miért jött vissza?
Furcsa érzés volt hosszú évek óta először kimondani a nevét.
– Nincs, aki foglalkozna a birtokkal. Az apja rég meghalt, az anyja a világ túlsó felén él. Jó eséllyel nyakig ül a dingószarban.
Frank mindig meg tud nevettetni.
– Amúgy meg mi köti ide? – kérdezi könnyed hangon, de én tudom, mit tesz hozzá gondolatban: Mármint rajtad kívül. – Nyilván eladja majd, és elköltözik Las Vegasba vagy Monte-Carlóba, vagy ahol a hozzá hasonló… – keresi a szót, végül elégedett arccal fejezi be a mondatot – celebritások múlatják az időt.
Frank a nappal minden óráját és az este java részét is a gazdaságban tölti, gondozza az állatainkat, műveli a földet. Nem ismerek mást, aki ilyen keményen dolgozik, mégis mindig jut ideje megcsodálni a tavaszi naplementét vagy egy hirtelen felröppenő pacsirta szédítő szárnyalását. Ösztönösen érzi az időjárást és az állatvilágot. Sok egyéb mellett ezt is szeretem benne. Olvasni és színházba járni nincs ideje. Akkor sem ismerné fel a száraz martinit, ha az arcába löttyintenék. Tökéletes ellentéte Gabriel Wolfe-nak, legalábbis annak a Gabriel Wolfe-nak, akiről az újságokban olvasunk.
Nézem a férjemet, az ajtónak dőlve húzza a csizmáját.
A bőrét húsz perc múlva három réteg mélységben átjárja a tehéntrágya szaga.
Összerezzen, ahogy valaki dörömbölni kezd.
– A szentségit! – Felrántja az ajtót, mire az öccse beesik az előszobába.
Minden reggelünk így kezdődik.
Jimmy képe még vörös az esti sörözéstől, alig bírja nyitva tartani a szemét, egyik hajtincse úgy mered az ég felé, mintha bezselézte volna.
– Tudsz adni aszpirint, Beth? Szétmegy a fejem.
Elveszem a gyógyszeres dobozt a komódról, ahol lakik. Leginkább a sógorom másnapossága miatt tartjuk könnyen elérhető helyen. Volt idő, amikor gyereknek való lázcsillapítót és sebtapaszt tároltunk benne.
Öt év a korkülönbség Frank és Jimmy között, de úgy hasonlítanak egymásra, hogy messziről még én sem mindig tudom megkülönböztetni őket. Majdnem egy kilencven magasak, szinte fekete a hajuk, és olyan kék a szemük, hogy sokan csak pislognak, amikor meglátják. Állítólag az anyjuknak volt ilyen szeme, akit én nem ismerhettem. Kopott kordnadrágot és vastag inget viselnek, nemsokára ráveszik az egyenruhának számító sötétkék kezeslábast. A faluban néha „ikreknek” hívják őket, de csak viccből – Frank ugyanis sokkal érettebb.
– Nem arról volt szó, hogy az utolsó korsó, aztán pizsamaosztás? – kérdezi Frank vigyorogva.
– Isten azért adta az embernek a sört, hogy megjutalmazza a mindennapi kemény robotért.
– Benne van a Bibliában?
– Hát, benne lehetne.
– Délben a bárányoknál leszünk. Odajössz? – szól hátra Frank, majd kilép az ajtón az öccsével, és nevetgélve átvágnak az udvaron.
Most, hogy elmentek fejni, és kiürült a konyha, rengeteg munka vár rám. Ott a mosott ruha – nagy halommal –, a kezeslábasukat kiöblítettem, és a mángorlóra terítettem. Nem ártana elmosogatni. A padlót is folyton söpörni kell. Inkább készítek egy kanna kávét, fölveszem Frank régi vízhatlan kabátját, és kiülök a kis kovácsoltvas asztalhoz, ahonnan belátni a birtokunkat. Tekintetem lassan rátalál a tölgyfa lombja fölé emelkedő három különböző magasságú kéményre a látóhatáron.
Az Meadowlands.
A kora tavasz a kedvencem, amikor a látszat ellenére még hideg van, de már énekelnek a madarak, és a legelőt elözönlik a juhok. Bobby rajongott a birkákért. Minden évben cumisüvegből etette az elárvult bárányokat, ezt ő kapta feladatul, nem is engedte át másnak, egyszer még iskolába se ment miatta. Vagány kölyök volt, egész télen rövidnadrágban, kabát nélkül járt, hiába küldte haza a tanító néni, hogy öltözzön föl rendesen.
Kicsi korában annyit énekelt, hogy Elvisnek hívtuk.
Magas és sovány volt, barna haja pedig éppúgy égnek meredt, mint a nagybátyjáé.
Még messze járok a bádoglemezekből épített pajtától, de már hallom Jimmy tranzisztoros rádióját, teljes hangerőn szól a Hello, Goodbye a Beatlestől. Nem kimondottan bukolikus zene, de úgy látszik, jót tesz a macskajajnak. Belépek az emelkedő tetején lévő kapun: sógorom egyik keze egy anyajuh farán, riszálja a csípőjét, bal lába ütemre mozog.
– Hol van Frank? – kérdezem, mire a legelő aljába mutat.
Megállok mellette, és együtt nézzük, ahogy a férjem átveti magát a kerítésen.
Egyik erős karjával megtámaszkodik a felső rúdon, lendületet vesz, és testét a megfelelő szögben tartva átlendül rajta. Szinte mindennap látom, de a szívem még mindig belebizsereg a mozdulat játékosságába, amelyben a gyermeki énje mutatkozik meg annak a férfinak, akinek igen kemény munkával telik az élete.
Karját lendületesen lóbálva közeledik; sejtem, hogy közben fütyörészik. Itt érzi magát elemében.
Az anyajuhok többsége megellett, negyvenhat bárány legel kint, csupán néhányat tartunk még bent az akolban. Egyet üvegből etetünk, egy halva született. Frank és Jimmy a vemhes birkák hasát tapogatva ellenőrzik, nincs-e farfekvéses magzat, nézegetik a hátsó felüket, mutatkoznak-e már az ellés jelei. De inkább az ösztöneikre hagyatkoznak; álmukból fölkeltve is menne nekik. Jimmy elkényezteti őket, munka közben beszél a juhokhoz, és kekszet ad nekik, amikor végzett. Frank állandóan siet, fejében végtelen a teendők listája, egyszerre sokfelé figyel.
– Mit gondolsz, berekeszthetjük a baba-mama klubot, hogy haladhassunk? – kérdezi, mire öccse az égre pillant.
– Ugye micsoda diktátor? – fordul az állatok felé.
A birkák legelője hosszú, lejtős, de nem szóródnak szét rajta, mindig itt, a pajta közelében tömörülnek. A bárányok egy-két hét múlva önállóbbak lesznek, akkor kezdenek majd elcsatangolni cingár, meg-megbicsakló lábukon. Bobby ezt az időszakot szerette a legjobban. A gazdaságban nőtt fel, átlátta a működését, de minden áldott évben megszakadt a szíve, amikor a kis kedvenceit elszállítottuk a piacra.
Nem tudom, melyikünk hallja meg először az ugatást. Ahogy megfordulunk, azt látjuk, hogy egy aranyszőrű vadászkutya rohan felénk. Kóbor, nincs vele gazda, és a barikákat célozza meg.
– Takarodj!
Frank megpróbálja elállni az útját. Száznyolcvannyolc centi, tagbaszakadt és marcona, a lurcher azonban egyszerűen kikerüli, és száguld tovább az anyajuhok felé. Azok nyöszörögnek, kicsinyeik rémülten bégetnek, mert a veszélyt már néhány naposan is érzékelik.
A kutyában dolgozik a vadászösztön. Fekete a szeme, fogait kivicsorítja, teste merev az adrenalintól.
– Puskát, Jimmy! Nyomás! – kiabálja Frank, mire öccse megfordul, és berohan a fészerbe.
Frank villámgyorsan, üvöltve a kutya után veti magát, de az gyorsabb nála. Leterít egy kisbárányt, a nyaka után kap, felszakítja a torkát.
A vér iszonytató karmazsinvöröse tócsába gyűlik a füvön.
Egy bárány, két bárány, aztán három, ömlik ki a belük, akár az áldozati felajánlás. A juhok hanyatt-homlok menekülnek, rémülten botladoznak, magukra hagyják kicsinyeiket. Visítva rohanok a kutya felé, el akarom terelni a bárányokat, de Jimmy utánam kiabál:
– Menj az útból, Beth! Menj onnan!
Ekkor Frank elkap, olyan erővel szorít magához, hogy alig kapok levegőt, és érzem a szíve dübörgését. Hallom a puskalövést, aztán még egyet, majd rögtön utána a kutya méltatlankodó, fájdalmas vinnyogását. És vége.
– A rohadt életbe! – dühöng Frank, és eltart magától, hogy megnézhesse az arcomat, ahol rászorítom a tenyeremet.
Mind a hárman a kutyához megyünk, és kedves hangon szólongatjuk-hívogatjuk a birkákat – gyertek, lányok! –, de csak remegnek és bégetnek, nem közelítenek a báránytetemekhez.
A semmiből, varázsütésre, megjelenik egy fiúcska, fut felénk a legelőn.
Alacsony, vékony, rövidnadrágot visel. Tízéves lehet.
– A kutyám! – kiabálja.
Magas és édes a hangja.
– Bassza meg – morogja Jimmy, amikor a gyerek meglátja a véres szőrcsomót, és fájdalmasan felkiált:
– Megölted a kutyámat!
Odaér az apja is, zihálva, vörös arccal, alig különbözik attól a fiútól, akit ismertem.
– Ó, jó ég, lelőtték!
– Muszáj volt – mutat körbe Frank a lemészárolt bárányokon.
Nem hinném, hogy Gabriel tudja, ki ő, legalábbis kinek a férje, de ekkor megfordul, és észrevesz. Riadalom suhan át az arcán, aztán összeszedi magát.
– Beth!
Ügyet sem vetek rá. A gyerekkel senki sem foglalkozik. Áll a kutyája mellett, tenyerét a szemére tapasztva, hogy ne lássa a szörnyűséget.
Mellette termek, két kezemet a vállára teszem, aztán letérdelek elé, és magamhoz ölelem.
– Gyere!
Elered a könnye.
– Sírj csak – biztatom. – Az segít.
Zokogva rám borul. Egy rövidnadrágos kisfiút tartok a karomban.
És így kezdődik újra.
Fotó: Agave Kiadó / Oli Green
