A rendőrfelügyelőből lett fanyar humorú, önironikus magánnyomozó alakjának megteremtésével Kate Atkinson angol írónő a krimiirodalom emlékezetes figuráinak sorát gazdagítja. A Szent lányok a Jackson Brodie-ról szóló regények bevezető kötete, amelyekből eddig hat jelent meg. A BBC népszerű filmsorozatot is készített belőlük Jason Isaacs főszereplésével.
Egyes számú eset (1970): egy kislány eltűnik az éjszakában.
Kettes számú eset (1994): egy gyönyörű, fiatal gyakornok egy eszelős gyilkos áldozatává válik.
Hármas számú eset (1979): egy újdonsült anya a saját kelepcéjébe esik, mígnem egy véres dühroham elhozza számára a menekülést a pokolból.
Harmincnégy évvel az első eset után a Cambridge-ben élő Jackson Brodie magánnyomozó mindhárom ügyben nyomozni kezd, és megdöbbentő kapcsolódási pontokat fedez fel. De minél mélyebbre ás, annál nyilvánvalóbbá válik számára, hogy az igazság kiderítése során a saját múltjával való szembenézést sem kerülheti el.
Kate Atkinson angol bestsellerszerző, dráma- és novellaíró. Számos díjat nyert történelmi és családregényeivel, melyek közül az Élet az élet után, az Isten romokban és A léhaság szentélyei magyarul is megjelent. A Királyi Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Edinburghban él.
Kate Atkinson: Szent lányok (részlet)
Michelle minden reggel öt perccel korábbra állította be az ébresztőóráját. Ezen a reggelen öt óra húszkor csörgött. Holnap öt óra tizenötkor fog. Tudta, hogy egyszer végül meg kell állnia, különben hamarabb fog felkelni, mint hogy lefeküdne. De még nem. Még csak egy lépéssel járt a kisbaba előtt, aki a madarakkal és a pirkadattal kelt, és az évnek ebben a szakában a madarak és a pirkadat minden egyes nap korábban érkezett.
Több időre volt szüksége, egyszerűen nem volt elég belőle. Csak ezt tudta kitalálni, hogyan teremthetne többet. Pontosabban ez nem időteremtés volt,
pedig fantasztikus lenne, ha a semmiből képes volna vadonatúj időt létrehozni.
Michelle próbálta végiggondolni, milyen módon gyárthatna az ember egy ilyen elvont dolgot, de csak a saját háztartásának kisüzemi gazdaságából jutottak eszébe példák – kötés, varrás, sütés. Képzeljük el, ha lehetne időt kötni, jesszusom, a kötőtűi éjjel-nappal kattognának! És micsoda előnyre tenne így szert a barátaival szemben, akik nem is tudnak kötni (sem sütni, sem varrni), viszont egyikük sem terhelte magát tizennyolc évesen egy férjjel, egy babával és egy átkozott parasztházzal a semmi közepén, amelyet minden irányból csak a látóhatár vesz körül, ezért olyan érzést keltett, mintha az égbolt egy nagy kő lenne, amely a földre nyomja az embert. Nem, nem jelentettek terhet, Michelle szerette a férjét és a babát. Tényleg szerette őket.
És egyébként is mikor tudna időt szakítani rá, hogy időt gyártson? Nincs ideje. Épp ez a lényeg. És ha teljesen leszokna az alvásról? Bezárkózhatna egy szobában egy torony tetején, akár egy tündérmesében, és egy rokkával szalmából arany helyett időt fonna. Ébren maradhatna addig, míg a rengeteg idő aranyló gombolyagként nem heverne a lábánál, elég lenne egész életére, és soha többé nem fogyna ki belőle. Michelle úgy érezte, hogy az élet egy toronyban, elzárva mindentől és mindenkitől, maga lehet a mennyország.
A baba egy rossz címre kézbesített csomag volt, amelyet nem lehetett visszaküldeni vagy újra postára adni. („Szólítsd a nevén – hajtogatta folyton Keith –, szólítsd Tanyának, ne úgy hivatkozz rá, hogy »a bogár«!”) Michelle csak nemrég hagyta maga mögött a saját (boldogtalan) gyerekkorát, szóval hogyan vállalhatna felelősséget valaki máséért? Tudta, hogy a „kötődés” a megfelelő szó, egy babákról szóló könyvben olvasta (Hogyan legyen boldog kisbabánk, hah!).
Nem kötődés alakult ki a babával, hanem béklyónak érzi.
Végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták neki, hogy okosan tenné, ha elvetetné, és megszerezné az emelt szintű érettségit. És ha vissza tudná tekerni az órát – amivel megint időre tenne szert –, akkor pontosan így cselekedne. Ha nem születik gyereke, egyetemi hallgató lenne valahol, inna, mint a gödény, drogozna, és közepes esszéket adna be az 1832-es reformtörvényről vagy a Wildfell asszonya című regényről ahelyett, hogy koriandermagokat szór egy komposztálótálcára, miközben hallja a gyereksírást, bárhol is hagyta ott a bogarat, amikor már nem bírta tovább a zajt. Valószínűleg a hálószobában, szóval a baba még most is araszol a dagadt hernyótestével az ágy széle felé, egy elektromos vezetéket rág, vagy épp megfojtja magát egy párnával.
Michelle letette a tálcát a konyhai ablakpárkányra, ahol figyelheti, miként törnek a magok utat a fény felé. Az ablakból látta a kezdetleges veteményesét – takaros barázdák a felásott földön, és karókkal meg spárgával jelzett geometriai alakzatok. Keith nem értette, miért vágott bele a zöldségtermesztésbe.
– Egy rohadt tanyán lakunk – mondta a férfi, szélesre tárva a karját, amitől úgy festett, akár egy madárijesztő, miközben épp egy mezőn jártak –, ki sem látunk a zöldségekből. Azt szedünk le, amit csak akarunk. – Nem, valójában a krumpliból nem láttak ki, ami nem ugyanaz. Meg a karórépából és a leveles kelből – marháknak való parasztétel. Michelle cukkinit, spenótot és céklát akart. És koriandert. És virágokat, gyönyörű, illatos virágokat, rózsát, loncot és liliomot – hófehér liliomot, amilyet egy menyasszonynak vagy egy halottnak szokás adni.
A réten, ahol ez a vita kipattant köztük, nem nőtt semmi, csak buckás, egyenetlen gyep, és miközben Michelle dühödten tolta maga előtt a babakocsit, a gyerek úgy pattogott benne, akár egy töréstesztbábu. Haragjában olyan gyorsan lépdelt, hogy Keithnek a hosszú lába ellenére is kocognia kellett, hogy tartani tudja vele a lépést.
– Mi a baj a krumplival? – kérdezte Keith, és Michelle immár üvöltve azt felelte: – Március van, ilyenkor még nincs rohadt krumpli, nincs semmi, de semmi, csak sár, sár mindenhol, meg eső, mint a rohadt somme-i csatában! – A férfi azt felelte: – Ne csináld már folyton a hülye fesztivált! – Michelle arra gondolt, milyen röhejesen hangzik a férfi vidékies beszédmódja, akár egy suttyó egy tévévígjátékban, egy büdös krumplizabáló paraszt. Michelle megszabadult a tájszólásától, megfigyelte, hogyan társalognak a középosztálybeli emberek a televízióban és a tanárai az iskolában, mígnem már olyan jellegtelenül beszélt, hogy bárhonnan származhatott volna. Még gyorsabban szedte a lábát, már majdnem futott.
– Egyébként meg – üvöltötte utána a férfi – talán nem is akarok büdös koriandert enni! – Michelle hirtelen megállt, amitől a gyerek nyekkent egyet a babakocsiban. A nő megpördült, és azt felelte: – Én meg talán akarok. – Ezután szúrós pillantást vetett a férfira, azt kívánva, bárcsak nála lenne a favágó baltája, az a balta széthasítaná a fejét, akár egy dinnyét, kettévágná, akár egy tököt. Nem, nem dinnye volna, a dinnye édes és egzotikus, nem elég pórias a fejének, a tök meg olyan zöldség, amelyiknek tündérmesékben a helye. Fehérrépa. A fehérrépa durva, suttyó növény. És a férfi úgy esne össze, akár egy fejetlen madárijesztő itt helyben a mezőn, aztán elsüllyedne a földben, és soha többé nem látná,
Michelle pedig a saját anyjának adná a gyereket, hogy más életét tegye tönkre.
Vagy talán – rémálomba illő ötlet – a férfi növekedne, osztódna és sokasodna, ahol senki sem látja a talajban, és ha eljön a nyár, hirtelen kinőne, több száz Keith, több ezer Keith, bólogatva és ringatózva a mezőn, akár a napraforgók.
Egy favágó balta – micsoda abszurd ötlet! Mindenki más központi fűtést használ, vagy legalább olyan megoldást, amelyiknél nem kell azon gondolkodni, honnan jön, nem kell kimenni, ha esik, ha fúj, és fát fűrészelni meg hasogatni a tűzrakáshoz, és nem kell órákat várniuk, hogy felmelegedjen a kazán, és legyen meleg vizük.
Még szenük sem volt, mert a fa ingyen terem a birtokon. A favágó baltákat tündérmesékben szokták használni. Talán vele is ez történt, talán bennragadt valami gonosz tündérmesében, és addig nem szabadulhat, amíg fel nem szedi az összes krumplit a mezőn, vagy ki nem vágja az összes fát az erdőben. Hacsak meg nem tanul időt fonni. Vagy fel nem robban a feje. Mennyi gürcölés és kulimunka, ilyen lehetett jobbágynak lenni a középkorban. Ez maga a feudalizmus.
