A rezidencia betekintést nyújt a Fehér Ház személyzetének és természetesen lakóinak, az elnöknek és családjának életébe, Kennedytől egészen Obamáig. A könyv drámai, humoros és szívmelengető történetek segítségével mutatja be a Fehér Ház mindennapjait azok szemén keresztül, akik ott dolgoznak: szobalányok, inasok, szakácsok, virágkötők, portások és más alkalmazottak, akik az elnök és családja kényelmét szolgálják. Kate Andersen Brower több tucat fehér házi alkalmazottal készített mélyinterjút a könyv megírásához. A Netflixen nemrég bemutatott, Shonda Rhimes vezette Shondaland produkciójában készült A rezidencia című krimisorozatot Kate Andersen Brower könyve inspirálta.
Kate Andersen Brower: A rezidencia Magánélet a Fehér Házban – Kennedytől Obamáig
Bevezetés
A Fehér Házban élni olyan, mintha az ember folyton színpadon lenne, amelyen hol tragédiákat, hol meg komédiákat játszanak. És mi, a Fehér Ház szolgálói vagyunk a statiszták.
Lillian Rogers Parks, 1929-től 1961-ig fehér házi szobalány és varrónő
Preston Bruce washingtoni konyhájában ült feleségével, rádiót hallgatott és ebédelt – délben mindig együtt ettek –, amikor egy bemondó rendkívüli híradással szakította meg a műsort: az elnököt meglőtték.
A férfi felugrott a székéről, jól beverte a térdét az asztalba, az edények csörömpölve hullottak a padlóra. Vagy egy perccel később újabb bejelentés, a bemondó hangja ezúttal még élesebb: Az elnököt meglőtték. Visszaigazolták az értesülésünket, miszerint az elnököt meglőtték. Állapota ismeretlen.
Ez nem lehet igaz, gondolta Bruce. Felkapta a kabátját, a kalapjáról meg is feledkezett, pedig csípős novemberi nap volt, beugrott a kocsijába, és repülőstarttal indított a kocsifelhajtóról. Felesége, Virginia a döbbenettől lebénulva állt a konyhában, a törött edények cserepei között.
Az egyébként rendíthetetlen nyugalmú Bruce kilencven kilométeres sebességgel száguldott a belvárosi forgalomban.
– Nem is tudtam, milyen gyorsan hajtok – nyilatkozta később. Hirtelen sziréna hangját hallotta maga mögött. Egy motoros rendőr állt meg mellette a Tizenhatodik utca és a Columbia kereszteződésénél, leugrott a motorjáról és a kocsihoz lépett.
– Hova ilyen sietősen? – kérdezte a rendőrtiszt nem éppen engedékeny hangnemben.
– Biztos úr, én a Fehér Házban dolgozom – hadarta Bruce. – Az elnököt meglőtték.
Döbbent csend következett. A lesújtó hír még nem jutott el mindenkihez.
– Gyerünk! – mondta a rendőr, és visszaugrott a motorbiciklijére.
– Kövessen! – Bruce aznap saját rendőri kíséretet kapott egészen a Fehér Ház délnyugati kapujáig.
A legtöbb amerikai, aki csak élt 1963-ban, pontosan emlékszik, hol volt éppen, amikor megtudta, hogy Kennedy elnököt lelőtték. De Bruce számára a hír különleges jelentőséggel bírt: Kennedy nem csupán az elnök volt számára, hanem a főnöke és – ami még ennél is fontosabb – a barátja. Preston Bruce, a Fehér Ház portása a személyzet közkedvelt tagja volt.
Az előző reggelen ő kísérte ki az elnököt, a First Ladyt és a fiukat, John-Johnt a Déli pázsiton landoló haditengerészeti helikopterhez, amelynek az volt a feladata, hogy az Andrews légitámaszponton rájuk váró elnöki repülőgéphez szállítsa őket. Innen indult a Kennedy házaspár a kétnapos, öt várost érintő texasi, tragikus kampányútjára. (John-John, akinek már csak négy nap volt hátra a harmadik születésnapjáig, szeretett a szüleivel helikopterezni. Ő most csak az Andrews légitámaszpontig mehetett velük; amikor megmondták neki, hogy nem kísérheti el szüleit Dallasba, zokogott. Édesapját akkor látta utoljára.)
– Amíg nem vagyok itt, maga felel mindenért – kiabálta Kennedy elnök Bruce-nak túlharsogva a helikopter zúgását. – Döntsön mindenben a legjobb belátása szerint.
Bruce, aki rabszolgák leszármazottja, egy dél-karolinai részes bérlő fia volt, tiszteletbeli családtagnak számított Kennedyéknél.
Együtt mozizott velük a Fehér Ház filmszínházában, és nézte, amint az elnök boldogan játszik gyermekeivel. Összerezzent, ha Kennedy bevágta a fejét az asztalba, miközben a féktelen kis John-Johnt üldözte az Ovális irodában. (JFK íróasztala volt John-John egyik kedvenc búvóhelye. Néha, fontos találkozók előtt épp Bruce-nak kellett őt kihalásznia onnan.)
Ötvenes évei közepén Bruce magas volt és szikár, haja közé csak néhány ősz tincs vegyült, bajusza viszont teljesen fehér volt. Munkaruhaként fekete öltönyt és fehér csokornyakkendőt viselt nap mint nap. Elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az állami vacsorák idegeskedő vendégeinek asztalhoz ültetését megkönnyítendő még egy speciális pultot is tervezett – ennek megdöntött lapján könnyebb volt elrendezni az ültetőkártyákat. Az ügyes bútordarabot feltalálója tiszteletére Bruce Table-nek becézték és évtizedeken át használták.
November 22-én a Fehér Ház felé hajtva Bruce-t kétségek gyötörték. – A mai napig fel tudom idézni azt a megrázkódtatást, ami az egész testemet átjárta akkor – emlékezett később.
Amikor megérkezett az elnöki lakóhelyre, csak egy dologra tudott gondolni. Meg kell várnia Mrs. Kennedyt. Csatlakozott a tévé előtt összegyűlt kollégáihoz a személyzeti vezető zsúfolt irodájában. A hírek megerősítették a fehér házi alkalmazottak félelmét.
„Mindannyian tudatában voltunk annak – írta évekkel később –, hogy bármelyik elnökkel, aki valaha kitette a lábát erről a héthektárnyi területről, megtörténhet, hogy úgy tér vissza, mint Kennedy elnök.”
Amikor Jackie Kennedy hajnali négykor végre visszaért a Fehér Házba az azóta ikonikussá vált vérfoltos, rózsaszín gyapjúkosztümében, sógora, Robert F. Kennedy karjába kapaszkodva, kísértetiesen sápadt volt és hátborzongatóan nyugodt. – Bruce, maga megvárt minket – mondta kedvesen, mintha csak őt akarná megvigasztalni.
– Igen, Mrs. Kennedy, hiszen tudta, hogy itt leszek – válaszolta. A Keleti szobában tartott rövid ima után Bruce felkísérte a first ladyt és az igazságügy-minisztert a második emeleti magánlakosztályokhoz. Abban a csendes pillanatban, együtt a felvonóban azzal a két emberrel, akik a legközelebb álltak JFK-hoz, Bruce nem bírta tovább és sírva fakadt. Jackie és Robert is elsírta magát, átkarolták egymást, és együtt sírtak, amíg a lift felért a második emeletre. Amikor Jackie a hálószobájába ment, azt mondta személyes komornájának és bizalmasának, Providencia Paredesnek:
– Azt hittem, engem is meg fognak ölni. – Azután végre levette a férje vérével átitatott kosztümöt és lefürdött.
A kimerült Bruce egy harmadik emeleti, apró hálószobában, egy széken ülve töltötte azt az időt, ami még az éjszakából megmaradt. Levette zakóját és csokornyakkendőjét, meglazította a keményített gallérját, de nem hagyta, hogy elnyomja az álom. – Nem akartam lefeküdni, hátha Mrs. Kennedynek még szüksége lesz rám. – Hűsége nem maradt viszonzatlan. Röviddel a temetés után a first lady emlékül neki adta a nyakkendőt, amit férje a Dallasba vezető repülőúton viselt. – Az elnök azt szeretné, ha ez a magáé lenne – mondta neki. (JFK nyakkendőt cserélt, mielőtt átültek volna a kocsiba, és a levetett darab ott volt a zakója zsebében, amikor meglőtték.) Robert Kennedy lehúzta kesztyűjét, és átadta lesújtott barátjának. – Őrizze meg ezt a kesztyűt – mondta Brucenak –, és emlékezzen rá, hogy ezt viseltem a bátyám halálakor.
A Fehér Ház portása csak november 26-án, négy nappal a merénylet után volt hajlandó elhagyni posztját és hazatérni feleségéhez. Bruce odaadása, amellyel munkájához és az elnöki családhoz viszonyult, rendkívülinek tűnhet, de ez valójában alapvető elvárás mindenkivel szemben, aki a rezidencián dolgozik.
Amerika elnöki családjait nem könnyű megismerni. Magánéletüket szigorúan őrzik a Nyugati szárnyban dolgozó munkatársak, valamint egy durván százfőnyi csapat, amelynek tagjai igyekeznek kívül maradni a nyilvánosság látókörén: ez a Fehér Ház személyzeti állománya. Ezek a dolgozók idejük nagy részét a körülbelül ötezer négyzetméter összterületű épület második és harmadik emeletén töltik. Ide menekülhet az elnöki család a hivatal időnként szinte elviselhetetlen nyomása elől, még ha csak egy pár értékes órára is, míg megvacsoráznak vagy tévét néznek együtt. Miközben odalent turisták tülekednek, és amatőr fényképészek csattogtatják mobiltelefonjaik kameráit a külső kerítésnél, a család nyugodtan éli magánéletét az emeleten.
A politikai munkatársakkal ellentétben, akik, miután kiléptek a Fehér Ház szolgálatából, buzgón adták az interjúkat és publikálták memoárjaikat, a szobalányok, komornyikok, konyhafőnökök, házvezetők, technikai munkatársak, villanyszerelők, vízvezeték-szerelők, ácsok és virágkötők, akik Amerika leghíresebb házát működésben tartják, általában láthatatlanok kívántak maradni. Az egyik alkalmazott azt mondta, hogy neki, akárcsak kollégáinak „szenvedélye az anonimitás”.
Ennek köszönhetően a fehér házi alkalmazottak láthatatlan világa a cselédfertályon máig tele van rejtélyekkel.
Először akkor szereztem tudomást e világ létezéséről, amikor a Fehér Ház sajtótestületének tagjaként meghívást kaptam egy löncsre, amelyet Michelle Obama kevesebb mint egy tucat újságírónak adott egy bensőséges hangulatú étkezőben, a Fehér Ház első emeletén. Miután Jackie Kennedy kialakított egy külön étkezőt a második emeleten, amelyet a mai elnöki családok is nagy előszeretettel használnak, ezt a szobát Régi családi étkezőnek nevezték el. Eldugott helyen van, szemben a díszteremmel (State Dining Room), ahol tucatnyi eseményen vettem már részt.
A Fehér Háznak ezt a privát oldalát még sosem láttam, valójában azt sem tudtam, hogy ez a szoba létezik. A rezidencia sok helyiségébe szigorúan tilos a belépés. A hivatalos eseményekre, például a Keleti szobában adott fogadásokra vagy a (manapság gyakran a Déli pázsiton lévő, lenyűgöző fehér pavilonban tartott) állami vacsorákra érkező újságírókat és fotósokat kordonnal választják el a Fehér Ház vendégeitől. Ráadásul e nagyszabású rendezvények alkalmával a fehér házi személyzetet gyakran részmunkaidős komornyikokkal és felszolgálókkal egészítik ki.
Így hát kicsit meglepődtem, amikor a first lady löncsének napján egy inas vezetett be minket az aránylag kicsi és lakályos Régi családi étkezőbe, és egy elegánsan öltözött gentleman csillogó ezüsttálcáról pezsgővel kínált. A menüben szerepelt a Fehér Ház kertjében termett zöldségekből készült saláta, serpenyőben sült friss tengeri sügér, mindez az elegáns Truman porcelánkészleten tálalva. Minden fogást egy komornyik tálalt fel, aki nyilvánvaló összhangban működött a First Ladyvel.
Hát, ez tiszta Downton Abbey, gondoltam.
Ekkor kezdtem el azon törni a fejemet, kik lehetnek ezek az emberek, akik ilyen bensőséges viszonyban vannak a világ legbefolyásosabb családjával. Mint a Bloomberg News fehér házi tudósítója, a James S. Brady sajtószoba alatt sorakozó apró, ablaktalan fülkék egyikében dolgoztam. A szűk alagsori térben folytonosan örvénylik a tevékenység, újságírók futkosnak fel-alá, akik eseményekről tudósítanak, riportokat készítenek, majd rohannak vissza a számítógépeikhez, hogy elmentsék anyagaikat.
Miközben a Fehér Házban dolgoztam, körbeutaztam a világot az elnöki és az alelnöki repülőgépen, tudósítottam Mongóliából, Japánból, Lengyelországból, Franciaországból, Portugáliából, Kínából és Kolumbiából – de a legérdekesebb sztori mindvégig itt volt az orrom előtt: azoknak a férfi aknak és nőknek a története, akik az elnöki családról gondoskodnak, akik mindannyian szenvedélyes lojalitással viszonyulnak az amerikai elnöki intézményhez. Minden alkalmazott, aki valaha a Fehér Házban dolgozott, történelmi események szemtanúja volt, és minden bizonnyal hihetetlen történetek birtokában van.
A Fehér Ház az ország legerősebb és legtartósabb elnöki szimbóluma. Százharminckét szobája, száznegyvenhét ablaka, huszonnyolc kandallója, nyolc lépcsőháza és három felvonója hat szinten – valamint két rejtett félemeleti szinten – helyezkedik el egy olyan épületben, amely látszólag csak háromemeletes. A ház adott időben mindig egyetlen, híres család otthonául szolgál, de az épületben működő mellékszereplők állandó lakóknak számítanak.
A rezidencia dolgozói emberséggel és „régi világbeli” értékekkel töltik meg a világ leghíresebb hét hektárját. Hajnalban kelnek, saját magánéletüket áldozzák fel, hogy az elnöki családot szolgálják csendes, lenyűgöző méltósággal. Számukra az, hogy a Fehér Házban dolgozhatnak, pozíciótól függetlenül nagy megtiszteltetés. A választások új arcokat hoznak, de ők kormányváltásoktól függetlenül a helyükön maradnak, és politikai véleményüket gondosan megtartják maguknak. Egyetlen feladatuk van: elősegíteni, hogy Amerika elnöki családjai jól érezzék magukat az ország legnyilvánosabb magánházában.
E férfiak és nők közül szolgálatuk során sokan voltak tanúi az elnökök és családjaik hihetetlenül érzékeny pillanatainak, de csak kevesen publikáltak memoárt a Fehér Házban eltöltött szolgálati idejükről.
Ebben a könyvben először sikerült összegyűjteni sokuk beszámolóit arról, milyen is az, amikor az ember az elnöki család szolgálatának szenteli életét. A visszaemlékezések között vannak, amelyek egy-egy apró, kedves gesztusról számolnak be, vannak, amelyek dühről, személyes elkeseredésről szólnak, vannak történetek csípős megjegyzésekről, különös hóbortokról, de a nemzeti diadal vagy éppen tragédia olyan pillanatairól is, amelyek háttérbe szorították a mindennapi munkát.
Elmesélik, milyen volt a Kennedy gyerekekkel játszani az Ovális irodában, és azt is, milyen érzés volt ott lenni, amikor az első afroamerikai elnök megérkezett a Fehér Házba. Volt, aki arról számolt be, hogy Nancy Reagan kérésére a huszonöt darabos limoges-i dobozgyűjteményének minden egyes darabját pontosan ugyanarra a helyre kellett takarítás után visszatennie, megint más arról, hogyan biztosított pár perc egyedüllétet Hillary Clintonnak férje szexbotránya és felelősségre vonása idején. A rezidencia személyzetének tagjai olyan mozzanatait is látják az elnöki család életének, amelyekbe más soha nem nyerhet bepillantást.
