1941. június 26-án három, be nem azonosítható felségjelzésű repülőgép bombázta Kassát,a háború egyik sorsdöntő pillanataként. A 32 halálos áldozattal járó támadás másnapján az alig pár hónapja kinevezett miniszterelnök, Bárdossy László bejelentette a hadiállapotot Magyarország és a Szovjetunió között. Történhetett volna-e mindez másként?
A történészek abban egyetértenek, hogy Magyarország számára a második világháborúból való teljes kimaradás az ország geopolitikai helyzete és a konfliktus mértéke miatt nem volt reális lehetőség. Azonban a Szovjetunió elleni hadba lépés szükségszerűségéről és elkerülhetetlenségéről már nincs konszenzus. Kényszerpálya vagy a döntéshozók által kijelölt ösvény? És ha utóbbi, akkor ki, miért és mennyiben és milyen mértékben felelős ezért a később oly sok szörnyű következménnyel járó döntésért? Ungváry Krisztián új könyvében részletesen bemutatja a hadba lépés történeti kontextusát és az azt befolyásoló emberi és politikai tényezőket, emellett meggyőző forráskutatással támasztja alá, hogy a német diplomácia nemhogy akarta, de kifejezetten ellenezte 1941 első felében, hogy Magyarország részt vegyen a háborúban. Arra is rávilágít, hogy a német nyomásgyakorlás ezt követően sem volt annyira egyértelmű, mint ahogy eddig feltételezték, valamint kísérletet tesz számos, a témát övező tévhit és torzítás tisztázására is, amelyek a pártállami időkben és azóta keletkeztek.
Ungváry Krisztián: Beugrás – Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen (részlet)
Mint ismeretes, 1941. június 26-án ismeretlen gépek bombázták Kassát, előtte pedig egy vonatot ért légitámadás. Mindennek elvileg nem kellett volna hadiállapotot generálnia, hiszen a második világháború során számos esetben került sor véletlen incidensekre, de az ezeket elszenvedő államok mégsem kerültek hadiállapotba.
A kassai bombázás hírére azonban Werth és Bartha azonnal lecsapott. Feltehetően tisztában voltak azzal, hogy
Horthy könnyen befolyásolható, és azt is tudták, hogy alapvetően volna benne hajlandóság csatlakozni az új „keresztes hadjárathoz a bolsevizmus ellen”
csak éppen tanácsadói hatására képtelen meghozni az ehhez szükséges döntést (itt érdemes idézni Kozma Miklós találó mondatait Horthyról, akiről megállapította, hogy Bethlen István által „narkotizált bábuvá változott”). Kozma ezt annak kapcsán írta 1922-ben, hogy tapasztalnia kellett: Horthy ugyan rokonszenvez a szélsőjobboldali gondolatokkal, de Bethlen és az angol követ hatására elszakad saját eredeti önmagától. Ez a befolyásolhatósága nem volt ismeretlen a politika csúcsára jutott vezetők előtt, így nem meglepő, hogy Werth és Bartha éltek a szó szoros értelmében égből kapott lehetőséggel, hogy az immár Bárdossy és Bethlen által „narkotizált” állapotban tartott Horthyt kizökkentsék ebből az állapotából. A magyar politika „grand old man”-je ugyanis június 22-én vagy 23-án részletesen kifejtette a kormányzónak azt, hogy a szovjetellenes háborúhoz nem szabad csatlakozni117 (ezzel függhetett össze az, hogy Horthy ezekben a kritikus napokban távozott a fővárosból). Az indoktrináció hatását Werth és Bartha személyesen is megtapasztalhatták június 23-án délután, kenderesi látogatásuk alkalmával.
Arról, hogy itt pontosan mi hangzott el, csak Horthy emlékiratai tudósítanak.
Szerinte Werth és Bartha azzal fenyegette meg, hogy amennyiben Magyarország nem lép be a háborúba, akkor az könnyen forradalmat válthat ki a tisztikar körében.118 Az mindenesetre biztos, hogy a két tábornok ekkor még nem járt sikerrel.
Az eseményekről értesülve Werth és Bartha nem habozott kihasználni a lehetőséget: 26-án délután kettő körül a Várba siettek, és a nemrég szintén Budapestre visszatért kormányzót meg tudták győzni az ellencsapás szükségességéről. Semmilyen nyoma sincs annak, hogy ebben a kérdésben Horthy bármilyen ellenvetést tett volna. Bárdossy már késve érkezett a helyszínre, és csupán arra volt lehetősége, hogy tudomásul vegye a kormányzó döntését – vagy lemondjon. A vonatkozó jogszabály ugyanis azt írta elő, hogy a kormányzó csak a „magyar összminisztérium felelőssége” mellett rendelheti el a hadsereg határon túli alkalmazását, Bárdossy bevonása nélkül tehát nem hozhatott volna döntést. Téves ezért az az interpretáció, amely szerint
Bárdossy magától gondolta volna azt, hogy „nem maradt alternatívája a Szovjetunióval való hadba lépésnek”.
Azt, hogy mit mondott Werth a kormányzónak, nem tudjuk, de azt igen, hogy mi az, amit biztosan nem mondhatott. A Honvéd Vezérkar főnöke ugyanis nem volt szélhámos. Így azt sem mondhatta, hogy a Vörös Hadsereg inváziót indított Magyarország ellen, és azt sem, hogy az okozott veszély „közvetlen és fenyegető”. A kassai bombázást ugyanis semmilyen egyéb szovjet katonai akció nem követte, és hasonló incidensek tucatjával fordultak elő korábban (és később) a magyar–román határszakaszon. Jugoszlávia pedig 1941. április 7. és 10. között legalább 42 repülőgéppel legalább 14 alkalommal bombázott magyar célpontokat, de ezt mégsem követte a hadiállapot deklarálása. Egyébként a magyar–szovjet határszakaszon is legalább három alkalommal fordultak elő korábban sebesülésekkel járó incidensek: 1939 novemberében, 1940 áprilisában és októberében, ezen túlmenően pedig több légtérsértés is lezajlott. 1941. június 22. után azonban négy napig semmi ilyesmi nem történt.
A VIII. hadtest arról számolt be, hogy a szovjet határőrök a szokásosnál barátságosabban viselkedtek,
beszélgetésbe elegyedtek magyar kollégáikkal. A június 25-i jelentésben már az áll, hogy a szovjet főerők a határtól visszavonultak, és csak gyenge határőrizet maradt az ezeréves határok mentén. „Egyébként a határ mentén a legnagyobb nyugalom észlelhető.”
Érdekes módon Werth nem tartotta szükségesnek az ügy azonnali kivizsgálását, mint ahogyan Horthyt sem érdekelték a részletek, ugyanis ő sem igényelte ezt. Werth erre csak másnap adott utasítást.122 Saját megnyilatkozásai mellett ez is erős bizonyíték arra, hogy csak ürügyet keresett – annál is inkább, mert az az utasítás, amelyet 1941. június 27-én ezzel kapcsolatban kiadott, leszögezi, hogy „feltétlenül tisztázni és igazolni kell, hogy a szovjet-orosz repülők,
a nemzetközi jog durva megsértésével, bombatámadást hajtottak végre magyar felségterület ellen.
A bizottság elnöke minden tekintetben megfelelő személy legyen.”
A „megfelelő személyt” ebben az esetben a 2. vkf. osztálynak kellett biztosítania – nem véletlenül, hiszen ez a katonai titkosszolgálat volt, és a „piszkos ügyek” rendezése is hozzájuk tartozott. Maga a vizsgálati anyag jelenlegi ismereteink szerint a Hadtörténelmi Levéltárban nem lelhető fel, viszont bizonyos elemei 1962-ben teljesen eltorzított magyarázatokkal egy pártállami propagandakiadványban is megjelentek.
A döntéshozatal sebessége is árulkodó. 1914-ben a kassai incidensnél sokkal súlyosabb atrocitás történt, hiszen magát a trónörököst és feleségét gyilkolta meg egy olyan személy, akinek esetében joggal volt feltételezhető, hogy kapcsolatban áll a szerb titkosszolgálattal. Ehhez képest fel sem merült, hogy azonnal kellene döntést hozni. Épp ellenkezőleg: a Monarchia döntéshozói egy teljes hónapot töltöttek azzal, hogy mérlegeljék a szükséges lépéseket.
Werth egyébként szovjet fogságban úgy nyilatkozott, hogy nem Kassa bombázása volt a hadba lépés kiváltó oka, az csak ürügy volt. Sajnos
a szovjet kihallgatók egyáltalán nem álltak a helyzet magaslatán,
és meg sem kísérelték tisztázni, hogy pontosan hogyan zajlott a hadba lépéshez vezető döntéssorozat, Werth pedig magától nem adott meg minden felvilágosítást. Viszont valótlanságot sem mondott. Természetesen egy szovjet kihallgatási jegyzőkönyv kapcsán maximálisan indokolt a forráskritika, ám figyelembe kell venni, hogy Werth már 1945-ben leszámolt az életével, meg sem kísérelt elmenekülni a bekerített Budapestről, pedig külön futárgépet biztosítottak volna neki.127 Vallomásaiban többször ellentmondott kihallgatóinak, amikor pedig egy lakásán talált fényképalbum alapján személyek azonosítását kérték tőle, közölte, hogy az arcokra már „nem emlékszik” – holott a fényképeken vezérkari tiszttársai voltak láthatók, akikre nyilvánvalóan emlékezett, csak épp nem akart segíteni a szovjet belügyi szerveknek abban, hogy másokkal szemben eljárjanak.
Bárdossy a kormányzónál folytatott sorsdöntő megbeszélésről a későbbiekben nagyon szűkszavúan nyilatkozott: „Azt, hogy a Kormányzó Urat ki értesítette a bombázásról, nem tudom, tény azonban, hogy amikor a Kormányzó Úrhoz átmentem, ő már kiadta a parancsot, megtette az intézkedéseket, mert itt nem lehet várni. Én figyelmeztettem, hogy a kormány állásfoglalására van szükség. Ő azonban azt válaszolta: »Nincs idő, a kormány majd tudomásul veszi.«”
Horthy állítólag azt mondta Bárdossynak, hogy „lesülne arcomról a bőr, ha ezt az aljas támadást megtorlatlanul hagynám”.
Bárdossy saját perében így fogalmazott: „A támadás éppen a legérzékenyebb pontján érintette az államfő, a magyar hadvezetőség és a tisztikar lelki alkatát, számukra egyformán a katonai becsület és bátorság kérdésévé vált, hogy az ismételt provokálatlan támadás után Magyarország se maradjon tétlen. A hadvezetőség kifejezésre juttatta, hogy elviselhetetlen szégyennek tartaná, ha Magyarország még most sem vállalna részt a háborúban, ugyanezt jelentette ki kategorikus formában a kormányzó.”
Ez az elképzelése jól illusztrálja a kormányzó gondolkodásának színvonalát. Mintha valamilyen lovagias atrocitásról lett volna szó a XIX. században, mintha nagyhatalmak konfliktusait párbaj jellegű akciókkal kellene elintézni! Teljesen nyilvánvaló, hogy Horthy e kijelentése hazugság, hiszen nem sokkal később már nem sült le az arcáról a bőr, amikor az ügyben minden felelősséget Bárdossyra és Hitlerre kent, mint akik e döntésre „kényszerítették”. Legalább ennyire fontos az is, hogy Horthy kijelentése nyílt elismerése volt annak, hogy nem a vonatkozó törvényhely alapján hozott döntést – magyarán megsértette az alkotmányos rendet. Nem az 1920. évi XVII. törvénycikk 2. §-ára hivatkozott, amely szerint a kormányzónak csak „közvetlen és fenyegető” veszély esetén van joga a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikért hozzájárulása előtt a haderő határon kívüli alkalmazásának elrendeléséhez, hanem arra, hogy lelkiismereti problémája van – ami egyébként részéről nyilván utólagos konstrukció annak érdekében, hogy vágyvezérelt gondolkodását leplezhesse.
Érthetetlen ezért, hogy pl. Szakály Sándor miért állítja mégis úgy be a kérdést, mintha Horthy döntése jogszerű lett volna.
Ezzel szemben fontos újra leszögezni, hogy a kormányzó a döntés meghozatalánál senkinek sem mondta azt, hogy a helyzet „közvetlen és fenyegető” veszélyt jelent, így nem állítható, hogy ez alapján döntött – nem beszélve arról, hogy elvileg írásban kellett volna intézkednie, a magyar alkotmányosság értelmében ugyanis ilyen ügyekben csak ez volt érvényes.
