Földvári Andrással tényleg minden megtörtént már. Vizet fakasztott egy mexikói dzsungelben, iskolát épített Kongóban. Páholyból nézte a wagah-i határzáró üvöltőversenyt, és strandolt Grönlandon. Belenézett az Ördög torkába Türkmenisztánban, őrizetesként megnevettette a dél-szudáni főrendőrt, nemkívánatos személy lett Vanuatun. Átszelte az Egyesült Államokat a 66-os úton és a helyszínen élte át a 2004-es thaiföldi cunamit. Egyszer tíz reptéren járt egyetlen nap alatt - és kétszer lépett át a 2020-as évbe.
795 reptéren utazott át, 2650 járaton ült, a megtett távolságok alapján eddig 113-szor kerülte meg a Földet, és több mint 11-szer juthatott volna el a Holdra. Van, aki könyveket gyűjt vagy cipőket, ő élményeket. Illetve országokat és reptereket. Földvári Andrásnak az utazás nem hobbi vagy életforma, sokkal inkább létfeltétel. Könyvéből egyebek között kiderül, hogyan lehet repülőjeggyel megkérni egy lány kezét, milyen érzés a Golden Gate híd alatt átsuhanni helikopterrel. Vajon létezik-e olyan vicc, hogy két sumér beszélget a pesti körúton és lehet-e egy lávamező közepén idillikusan fürdőzni?
Mutatunk egy részletet - egészen pontosan az előszót és néhány izgalmas fejezetet - a könyvből:
Előszó
A kedves olvasó különleges könyvet tart a kezében – egy különleges ember különleges történeteivel találkozhat benne. András nem útikönyvet írt, amely alapján bárki végigjárhatja a világot. Ez a nyolcvan történet egy-egy humorral és izgalmakkal teli élményt dolgoz fel. Ne várjuk a szerzőtől, hogy pontos tájleírásokkal szolgáljon, kiegészítve azokat az egyes városok történelmi hátterével és összes látnivalóival, viszont együtt élhetjük át vele kalandos életének nyolcvan epizódját a világ nyolcvan különböző pontján.
S hogy kicsoda hősünk, és miben különleges? Földvári Andrást nemcsak utazóként, de légi közlekedési és turisztikai szakemberként ismeri a szűkebb és tágabb szakma. Területét kereskedelmi, szolgáltatási és kiszolgálási oldalról egyaránt naprakészen ismeri. Egy-egy új reptér felkeresésekor András a kulisszák mögé lát, azonnal feltérképezi magában a folyamatokat, és elismeréssel mosolyog az egyedi megoldásokon vagy méltatja az újításokat. Jól ismeri a légitársaságok működését és kiszolgálási színvonalát, így bátran hagyatkozhatunk a véleményére abban, melyik járaton milyen gyümölcslevet vagy szendvicset érdemes rendelni. András kivételes világlátottságát bizonyítja, hogy bármikor megkérdezhetjük tőle a következőt:
– Mondd csak, a varsói Chopin repülőtérről hogyan lehet tömegközlekedéssel a leggyorsabban és legolcsóbban bejutni a belvárosba?
Vagy ezt:
– Szerinted hogyan lehet a legkönnyebben eljutni Grönlandra?
A válasz azonnal érkezik, és ha Andrástól kérdezünk, a varsói Chopin repülőtér behelyettesíthető a világ hétszázötven másik repülőtere bármelyikével, ahogy Grönland helyett érdeklődhetünk kétszáz másik országról is. Igen, András így ismeri a világot.
És a világ is így ismeri őt. Az általa eddig bejárt százkilencvenhat ország legalább háromnegyedében akad egy barátja, akinek elég egy üzenetet küldenie, és az vetett ággyal várja a sosem fáradt utazót. Ő az a különleges ember, akit bárhová ledobhatnak a levegőből, tíz percen belül „gyerekkori” barátságot köt valakivel, és rögtön elbűvöli az illetőt a történeteivel és humorával. Ő az, aki sokszor magányosan utazik, de ha földet ér, sosem magányos. Álljon itt egy nulladik történet ennek példájaként.
Teherán, Irán fővárosa. Késő éjszaka szálltunk le Isztambul felől, és a vízumkiadást keresve kicsit tanácstalanul tébláboltunk a sok bezárt kioszk között. András szokása szerint meglátta a mi mentőangyalunkat, és kedvesen megszólította az éppen arra ténfergő reptéri alkalmazottat. A fiatalember készségesen igazított bennünket útba, sőt elkísért az eldugott ablakhoz, ahol az ügyünket intézték. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, váratlanul ránk köszönt:
– Jó estét kívánok!
Mint kiderült, néhány éve orvostanhallgatóként tanult Budapesten, de nem bírta a vér látványát, és inkább a teheráni repülőtér menedzsere lett. Mentőangyalunk még a reptér elé is kikísért bennünket, maga nyitotta ki előttünk a taxiajtót, és becsületszavunkat kellett adnunk, hogy másnap vele vacsorázunk egy valódi perzsa étteremben. Ő csak egyetlen dolgot kért tőlünk: keressük meg elveszett magyar barátját. Nos, a közösségi oldalak világában ez nem okozott számunkra gondot. A megadott ismertetőjelek alapján a másnapi vacsorára egy élő e-mail-címmel tudtuk megörvendeztetni jótevőnket, Alit. Innentől naponta felhívott bennünket, tud-e bármiben segíteni iráni kalandozásunk során. Ez a barátság azóta is él, András gyakran vált üzenetet Alival.
András az, akinek legkedvesebb vánkosa a repülőülés fejtámlája, és természetes élettere a repülőtér.
A nyolcvan történet azért is különleges, mert mind igaz, és pontosan úgy esett meg, ahogyan az olvasó itt találkozik vele.
Számomra pedig azért egyedi ez a kötet, mert a történetek egy részét magam is átélhettem e különleges ember útitársasaként.
Fogadjuk hát ezt a gyűjteményt egy mai napig aktív világjáró igaz meséjeként, engedjük, hogy szórakoztasson, és bárki legyen is az olvasó, óhatatlanul azt veszi majd észre, hogy maga is örök barátságot kötött Földvári Andrással.
Csépai Zoltán,
egy gyerekkori barát
- GYORSULÁS
Közel negyvenöt, idegenforgalomban és légi közlekedésben eltöltött év után nyugdíjba vonultam, és sok barát, ismerős unszolására egy Salamon-szigeteki, tengerparti bungaló mesés panorámájú teraszán rávettem magam a feladatra: elkezdtem összeszedni azokat az élményeket, történeteket, amelyek oly kalandossá tették életemet, és rengetegszer varázsoltak mosolyt hallgatóságom arcára.
Hogyan jutottam el idáig?
Édesanyám tanítónő volt, ő biztatott először, hogy tanuljak idegen nyelveket. Lényegesen hálásabb is vagyok neki ezért, mint a pár nyaklevesért, amit néhanapján kiosztott, hogy jobb útra tereljen.
Kisiskolásként kezdett németül taníttatni, de szerencsém volt az általános iskolai orosztanárommal is, aki Kárpát-Ukrajnában született, és meg tudta szerettetni velem az orosz klasszikusokat. Vele nem ragadtunk le Lenin életrajzánál, inkább szárnyaltunk az irodalomban. Talán ekkor kaptam kedvet az íráshoz is.
Az ötös orosz osztályzatnak köszönhetően vettek fel angol tagozatos gimnáziumba, ahol belevetettem magam a modern amerikai szépirodalomba, és évekig faltam az angol nyelvű könyveket. Angolszász tájakra azonban ekkor még a legjobb esetben is csak képzeletben repülhettem.
Először tizenhét évesen, a szüleimmel keltem útra és jutottam el a lengyel tengerpartra, ami mesés élménynek számított akkoriban. Ha valaki szeretné átélni a hangulatát, hallgassa meg Brian Adams több évtizeddel később született slágerét, a Summer of 69 címűt. Szabadság, utazás, lányok, és a hatvanas évek legszebb pillanatai – számomra ezt jelentette az út. Lengyelországban észrevettem, hogy az orosz alapoknak hála ragadnak rám a lengyel szavak. Pár nap elteltével az üdülő úszómesterétől a konyhás lányokig már mindenkivel lengyelül haverkodtam, és hazaérve levelezésbe kezdtem első szerelmemmel. Ő beszélt rá, hogy tanuljak rendszeresen a Lengyel Kulturális Intézet tanfolyamain. Két év múlva már a Budapesti Nemzetközi Vásár – akkor még a Városligetben rendezték – lengyel standján tolmácsoltam.
A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán is sok lengyel évfolyamtársam volt, kis ösztöndíj-kiegészítésként fordítgattam szakdolgozatokat is… ennyi év távlatából talán már nem buktatok le senkit.
Hiába unszolt apám, menjek a söriparba marketingesnek, úgy gondoltam, ha nem szeretem a sört, sosem fogom tudni jól eladni. Én utazásról álmodoztam éjjel és nappal, munkahelyként a Malév volt a cél, ott ugyanis alkalmazotti jegyekkel olcsón lehetett repülni. Óriási szerencsével és némi protekcióval friss diplomásként bekerültem a Malév idegenforgalmi osztályára, ebből alakult meg később a Malév Air Tours utazási iroda. Itt pénzügyi asszisztensként dolgoztam pár hétig, majd beutaztató referens lettem, s miután rájöttek, hogy nyelvtudásom jól kiaknázható, hamarosan idegenvezetőként kísértem Finnországba egy csoportot.
Az idegen nyelvek sorában a svéd következett, amelyet első maléves külszolgálatom alatt, Stockholmban szívtam magamba. 1979-ben kezdtem meg a szolgálatot Stockholmban, ahol bevándorlók nyelvtanfolyamán kezdtem elsajátítani a nyelvet. A gyakorlást a való életben folytattam, amiből pár év elteltével állami nyelvvizsga, majd idegenvezetői igazolvány is lett. Második maléves kiküldetésem során, 1994-ben Brüsszelbe kerültem, ahol hamar rájöttem, hogy flamand nyelven sokkal előrébb jutok, mint a külföldiek által preferált franciával. Hat év alatt mindkét nyelven megtanultam kommunikálni, a munkanyelv pedig mindvégig az angol maradt.
Tudtam és tudom mindmáig, hogy az idegen nyelvekre való nyitottságom és az új iránti fogékonyságom adott jó alapot az utazás rögeszmés szeretetéhez. A repülés imádata ezt a rajongást csak tovább fokozta. Főiskolás koromban jutottam hozzá egy kétkötetes, telefonkönyv méretű légi közlekedési világmenetrendhez. Esténként ezt bújtam testvérem és szüleim aggódó tekintetétől kísérve… Szegény gyerek, gondolták, valami baj van vele, felnőttmagazinok helyett a telefonkönyvet lapozgatja. Elkezdtem továbbá az akkoriban még utcai irodát működtető légitársasági képviseletek némelyikétől szezonális menetrendeket kunyerálni. Naprakészen akartam tartani ugyanis a fejemben összeálló ferihegyi menetrendet. Egy idő után olyan megbízható adattárrá képeztem magam, hogy a kollégák inkább engem kérdeztek, mint hogy kivárják, mire a ferihegyi információs szolgálat felveszi a telefont.
Az utazás és a repülés az életem részévé lett, olyannyira, hogy a városok és reptereik ismeretének köszönhetem házasságkötésemet is.
Kezdődjék hát kalandjaim krónikája ezzel a történettel!
Ismerd meg a reptereket, nászút lehet belőle
Helsinki, Finnország
1976 júniusában a Szent Iván-éji hétvégén üzleti útra indultam a Malév akkori kereskedelmi osztályvezetőjével.
Utunk alapötletét az adta, hogy szervezzünk a finn légitársasággal közösen hétvégi, finnországi társasutazásokat, méghozzá úgy, hogy azok a pár napos külföldi tartózkodás révén ne terheljék az akkoriban szigorúan szabályozott, dolláralapú utazási keretet. Finnország törölte el elsők között a vízumkényszert, mégis „nyugati” országnak számított, és mindkét légitársaság, a magyar és a finn is terven felüli utaslétszámmal kalkulálhatott. Péntekre esett a tárgyalás, vendéglátóink már előre jelezték, hogy mindenképpen maradjunk a társasági alkalmazottak számára szervezett hétvégi, szaunázással egybekötött, fehér éjszakás bulira.
A fővárostól félórányi buszozással értük el a tóparti, hangulatos, szaunás étteremet, ahol a vendégek szórakoztatására „város és repülőtér” tematikájú, társas vetélkedőt is szerveztek. Fel kellett ismerni a bemutatott képeket, hol járunk – aki tévedett, kiesett.
Egy amerikai kollégával vállvetve küzdöttünk, az utolsó körökben már csak mi ketten maradtunk a játékban. New Orleans, a berlini Tegel, a párizsi Orly nem okozott gondot, és már szinte fogyóban voltak a képek, amikor a játék vezetője úgy határozott, eldönti a köztünk dúló holtversenyt egy nehéz kérdéssel. Egy kis cédulára kellett felírni az utolsó képen látható reptér nevét. A Washington D. C.-beli Dulles volt az.
Mivel az adott repülőtér főépületét finn építész tervezte, hogy megoldásomat tetézzem, odaírtam az építész nevét is: Eero Saarinen. A versenytárs megrökönyödött, ezzel nem volt mit kezdeni…
Az első díj két, első osztályra szóló jegyutalvány volt a London–Miami–London útvonalra, amelyet a National Airlines légitársaság járataira válthattam be.
Ekkor már volt menyasszonyom, másnap táviratoztam is neki: „Ket darab repuloejegyet nyertem Mr. & Mrs. Foldvari reszere.” Amikor felolvasta a kolléganőinek, azok szinte felsikítottak:
– Ági, ez leánykérés!
Így hát, miután megadatott a nászút helyszíne, feleséget is „szereztem” hozzá. Azóta is ugratom őt: érdekházasságnak indult a dolog, ám így túl a negyvenedik évfordulónkon tagadhatatlanul szerelminek is tekinthetjük.
Allahhoz közelebb
Alexandria, Egyiptom
Egyiptom manapság az egyik legnépszerűbb úti cél, néhány évtizede azonban csak kevesen juthattak el a fáraók földjére. A Malévnak hála nekem már 1974 őszén sikerült. Mindez úgy történt, hogy az akkori egyiptomi kormányzat nem utalta át konvertibilis devizában a Ganz Mávag által leszállított, Kairó–Alexandria-vonalon évtizedekig közlekedő, a helyiek által a mai napig Magarinak (azaz Magyarnak) becézett gyorsvonatok ellenértékét, hanem az ottani kormány egyiptomi fontban fizette ki a magyar követségnek. Erre jött a Nemzeti Bank akkori alelnökének, Fekete Jánosnak ama nagy ötlete (lánya akkor a Malév egyik korrekt revizora volt), hogy légitársaságunk szervezzen társas utakat Egyiptomba. A vállalat így az utasok által forintban befizetett részvételi díjakból törlesztheti, illetve csökkentheti kinnlévőségeit.
A második egyiptomi turnus vezetésével engem bíztak meg. Athén régi nemzetközi repterén tankolt meg a legszebb férfikort megélt, kissé leharcolt szovjet Tupoljev, mielőtt a mesésen kivilágított piramisok fölött átrepülve leszállt volna a Rejtő Jenő-regénybe illő, amolyan idegenlégiós állomáshoz hasonlítható kairói reptéren. Sötétbarna egyenruhás katonák lézengtek álmosan, fegyvereik mintha vidámparki céllövöldék raktáraiból keveredtek volna elő.
A betonon kopott festésű egyiptomi és szudáni gépek árválkodtak, várva a másnap reggeli utasrohamot.
A hosszú disdásába, vagyis a jellegzetes, bő klepetusba öltözött helyiek rögtön serénykedni kezdtek körülöttünk, hogy taxit közvetítsenek, de udvarias mosollyal leszereltük őket.
A városban azonnal körülvettek bennünket a kereskedők, akik még bazárszinten sem tudtak magyarul. Két nap elteltével aztán már magyar forintért árulták a tevegelést.
A négynapos programban maradt nagyjából fél nap szabadidő. Mivel a csoport vezetőjeként sikerült lemondanom az amúgy elmaradhatatlan parfümüzem-látogatást, szert tettünk egy teljes napra, amelyet egy alexandriai fakultatív kirándulásra szántunk.
Négyórás buszos zötykölődés után érkeztünk meg Alexandriába, ahol hiába kerestük a világ egyik csodájának tartott világítótorony helyét – az érettségiöltönyös helyi idegenvezető és a sofőr szinte összeveszett rajta, egykor hol is állhatott az építmény. Akkoriban még nem sejtették, hogy a nyugati turistákat érdekelheti az ilyesmi.
Kárpótlást jelentett az utolsó egyiptomi uralkodó, a hatalmától 1952-ben államcsínnyel megfosztott Faruk király palotájának megtekintése. A harmincas évek stílusában épült, lenyűgöző méretű építményben egy régi angol rádiókészülék, egy poros írógép és egy vízöblítéses mellékhelyiség képviselte a luxus luxusát.
Kora délután imára szólított a müezzin, én pedig megkértem a helyi idegenvezetőt, vigyen el minket is az egyik frissen tatarozott mecsetbe, hadd lássunk egy szentélyt is belülről.
– Ó, oda csak muzulmánok léphetnek be – szabadkozott ijedten egyiptomi kollégám.
– Na de kérem – vágtam rá –, mit gondol, hogy jutott ide ez a magyar csoport? Itt mindenki igaz hitű muzulmán.
– Ja, az más – felelte megnyugodva vezetőnk –, akkor irány a mecset.
Azt javasoltam a csoport tagjainak, odabent a templomban maradjunk inkább hátul, és a rituálé során mindig kövessük az idegenvezető mozdulatait. Jól is fog esni egy kis torna a hosszú buszos utazás előtt.
Amikor harmadszor kellett homlokkal megérinteni az imaszőnyeget, vesztemre az egyik fiatalabb útitárs fojtott hangon ugyan, de elvihogta magát. A jókedv terjedni kezdett. Térdelve, hajlongva, csak halkan és befelé, de mindenkit rázott a kuncogás.
A hátsó soroknál ijedten kezdtem kiebrudalni a magyar „híveket”, de a vihogás csak erősödött. Tudtam, lényegében az életünkkel játszunk. Ha kiderül a turpisság, nekünk annyi. Nélkülünk indul vissza a Tupoljev.
Orrokat befogni, vihogás visszatartva! Futás a buszba.
Amikor becsukódott mögöttünk a buszajtó, kitört a Karinthy után oly ismerős totális hangzavar: röhögött az egész osztály, azaz csoport.
Szegény helyi idegenvezető a mai napig őrlődhet, vajon az egyiptomi arab ima melyik fordulatát találtuk ilyen mulattatónak. Melyik rítushoz szoktak ezek a magyar muzulmánok, netán a mekkaihoz?
Elnöki ellátás
Washington D. C., Egyesült Államok
Washingtonba életem második hivatalos amerikai útján jutottam el. Elsőként 1975-ben egy pár napos New York-i kiküldetésen vettem részt, mivel az akkori Pan Am World Tours vezetőivel együtt terveztük a magyar olimpiai csapat 1976-os montréali utazását.
Egy év múlva New Orleansba szólt a meghívó az Amerikai Utazási Irodák Szövetségének éves konferenciájára. A Malév akkori amerikai képviselője, aki nemcsak kollégám volt, de jó barátom is, kedvesen felajánlotta, ha Washingtonon keresztül repülök, szerez nekem olcsó szállást. Átmenetileg ő is épp Washingtonban tartózkodott egy tárgyalás miatt, egyébként New Yorkban, a Rockefeller Centerben működött a Malév-iroda. Kálmán felvetette, van pár isteni múzeum, oda is bekukkanthatunk majd, másnap pedig kipihenten utazhatunk a konferenciára, New Orleansba.
Washingtonban leszállva a Pan Am Jumbója elegánsan gurult el a Dulles reptéren vendégeskedő Concorde mellett. Nagy örömömre a termináltól távol álltunk meg, így olyan érdekességekkel ismerkedhettem, mint a hidraulikával működő, buszjellegű járművek – ezt a külső területen álló repülőgép ajtajához navigálták, rácsatlakoztatták, ebbe szálltunk be, és a főépületben tett ki bennünket.
Kálmán kijött elém a reptérre, de kissé lógó orral fogadott.
– Isten hozott, Andris, sajnos rossz hírem van, nagyban ülésezik az amerikai Kongresszus! Ilyenkor rengeteg protokollvendéggel vagyunk megáldva, minden szállodában telt ház. Szerencse, hogy van egy régi iskolatársam itt helyben, szerzett valahogy szállást nekem, és úgy tudjuk megoldani a tiédet, ha közös szobában alszunk.
– Ugyan, kedves Kálmán bátyám, ebből ne csinálj gondot. Hullafáradt vagyok, elalszom én egy fürdőkádban is, csak legyek végre vízszintesen – feleltem megkönnyebbülve. És csakugyan: sosem jelentett számomra gondot a kényelmetlenség. Ha úton lehetek, semmi nem tántorít el.
A repülőtér parkolójában egy kisebb úszómedence szélességű, méretes kocsi várt bennünket. Ugyancsak elcsodálkoztam, amikor begördültünk a lenyűgözően modern Watergate Hotel elé. Ebben az épületkomplexumban robbant ki a nevezetes botrány, amikor egyik irodaként használt lakásába betörtek 1972-ben. Az az osztálytárs ugyancsak élelmes lehet, hogy épp ebben a hotelben tudott egy szobát szerezni, tűnődtem. Ámulatomat csak fokozta, amikor magyarul köszöntött a díszes egyenruhát viselő ajtónálló.
– Köszöntjük Washingtonban, Földvári úr! Érezze otthon magát.
Mint kiderült, ’56-os magyar volt. Kollégám még korábban beavatta, hogy érkezni fogok, volt hát ideje az „amerikás magyarnak” felkészülnie rám.
Kálmán barátom rendkívül magas, szikár ember. A recepcióhoz érve könnyedén áthajolt a pulton, így maga akasztotta le a galambdúcszerű fachok egyikéből a szobakulcsot. Ezen is meghökkentem, mert bár a recepciós épp nem állt a pult mögött, de efféle önállóság azért mégsem szokás a szállodákban…
Gyalog baktattunk fel a félemeletre. A folyosó végére érve Kálmán széles mosollyal tárta ki előttem a Watergate Hotel elnöki lakosztályának ajtaját. Ekkor értettem meg, hogy egy jókora tréfa áldozata lettem, azaz inkább nyertese…
A „közös szoba”, ahogy Kálmán korábban említette, és amiben együtt kellett volna aludnunk, négy hálószobát jelentett, bárral, három fürdőszobával, a teraszán vese alakú, nyitott medencével. A mellékhelyiségben aranyszínű telefon, mellette jegyzetfüzet és szintén aranyozott ceruza. (Ezt a mai napig féltett ereklyeként őrzöm – igen, muszáj volt elcsakliznom.)
Az iskolatárs története mindazonáltal igaz volt. Valamikor egymás mellett ültek Kálmánnal a Fasori Evangélikus Gimnázium padjában, csak épp azt nem árulta el barátom, hogy ez az osztálytárs a hotel igazgatója. Legalább húsz dollárt terhelt – ezúttal is köszönjük – Kálmán számlájára.
Senki ne mondhassa, hogy ingyen laktunk a Watergate elnöki lakosztályában.
A kulisszák mögött: ferihegyi furcsaságok
Budapest
Ferihegy nekem örökre Ferihegy marad… Sok meghökkentő, olykor tragikomikus történetet megéltem itt.
A reptéren csak ideiglenesen dolgoztam, hivatalos munkahelyem kezdetben a Malév Vörösmarty téri irodája volt. Az idegenforgalmi osztályra vettek fel, ám ebbéli munkakörömben nem kerülhettem közelebb a repüléshez. Egy nagy könyvbe kellett számokat jegyeznem, de hol volt ez az álmaimtól, a csodás gépmadaraktól és a felhőktől! Rossz látásom miatt pilóta nem lehettem, még jogosítványt is nehezen kaptam – maradt hát a földi munka, de legalább beszívhatnám a repülőtér levegőjét… Akkoriban a téli időszak még holt szezon volt az idegenforgalomban, megkértem hát a főnökömet, hogy amíg nincs sok munka, hadd mehessek ki Ferihegyre repülést tanulni, azaz megismerni a forgalmi területeket. Gyakornokként kerültem oda, és óriási lelkesedéssel vetettem bele magam a tanulásba. A kommunista szombatokon – vagyis amikor még minden második szombat munkanap volt – magam jártam be a helyfoglalási osztályra, hogy elsajátítsam a manapság már kezdetlegesnek nevezhető számítógépeken a helyfoglalási szisztémát.
Az élet aztán úgy hozta, hogy később, magasabb beosztásaimban sokszor járhattam Ferihegyen. Az 1976-os montréali olimpiánál például már az utaztatás fő szervezőjeként dolgoztam, miközben a magyar csapat lelkesen készült a nagy eseményre. A sportolók szállítására kiírt tendert a Malév Air Tours nyerte két Boeing 707-es bérlésével, ezek közvetlenül szállították Ferihegyről az olimpikonokat a kanadai városba. Az utasoknak speciális táskákat is készíttettünk, egyik oldalukon a gépeket üzemeltető Pan Am, a másik oldalon a Malév Air Tours emblémája díszelgett.
Eljött a nagy nap, a ma már bezárt egyes terminálra riporterek és újságírók hadától körülvéve megérkezett a híres sportolók csapata. Kezükben az emblémás táskák, a feladandó poggyászok között pedig feltűnt egy… kollégáimmal elakadt a lélegzetünk, amikor megpillantottunk egy közel húszméteres nyolcas evezős hajót. Az olimpiai szervezők annyit tudtak, hogy a sportolók Boeing géppel utaznak, fel sem merült bennük, hogy a Boeing nemcsak óriásgépeket gyárt, amibe szinte minden belefér, hanem keskeny törzsű, száznyolcvan fős utasszállítókat is.
Döbbenten álltunk, vakartuk a fejünket. Most mi lesz? A megoldás akkor kezdett derengeni, amikor leszállt a betonra egy kanadai DC–8-as. Éppenséggel tenyészbikákat szállított a tengeren túlról a magyar állomány vérfrissítésére. Mit hoz a sors, kiderült, hogy üresen tervezett visszarepülni… Na és hová? Nem fogják elhinni – éppen Montréalba!
Elkaptam a tarmakon a forgalmi irodába siető kapitányt, és szinte könyörögve kértem, támogassa már a magyar olimpiai mozgalmat, és vigye el hajóstul az evezős nyolcasunkat magával. Kis habozás után a pilóta elvállalta a feketefuvart, azzal a feltétellel, ha mi kitakaríttatjuk és fertőtlenítjük a gépét. Nem volt kérdés, állt az alku. Miután a bikákat lepakolták a gépről, profi takarítóink serényen nekiláttak a munkának, mi pedig berakodtuk a hajót és a Pan Am-címkés bőröndöket. A gép a shannoni tankolás után szerencsésen megérkezett Montréalba. Mire a csapat kiszállt, a hajó ott várta őket a szalag végén.
Az igazi galibát a visszaút tartogatta, itt ugyanis már nem adódott mentőötlet, vagyis mentőjárat. A hajó sehogy sem fért bele az „aranygép” hasába. (Fiaink-lányaink négy aranyat hoztak el Montréalból.) Az evezőst végül kamionnal vitték New Yorkba, innen áruszállító géppel utazott tovább Frankfurtba, majd újra kamionon hazáig. Feltételezem, mit sem sejtő montréali kollégáink a mai napig tanakodnak, hogy is rakták be a magyarok ezt a hajót a Boeingbe…
Kezdők szerencséje
Miami, Florida
Miami nászutunk, amelyre a repülőjegyeket még Helsinkiben nyertem, azon a bizonyos vetélkedőn, nem a mézeshetek közhelyes kellékével, a ragyogó napsütésessel indult. Mivel 1977 januárjában keltünk útra, nekünk némi hófúvás jutott Ferihegyen, így aztán lekéstük Londonban a csatlakozásunkat. Ott sem volt épp hőség, és túl sok meleg holmit nem pakoltunk be, elvégre a napfényes Floridába készültünk. Reptéri kollégánk szerencsére talált nekünk helyet egy közeli kis szállodában, így csak a kocsitól az épületig kellett fagyoskodnunk.
Floridai vendéglátóink, egy igen korán Amerikába szakadt magyar hölgy és a férje néhány hete szerzett tudomást a repülőjegy-nyereményünkről egy kolléganőmön keresztül, aki lelkesen újságolta el nekik, micsoda szerencse érte egy kedves munkatársát. Nagy szó volt akkoriban egy ilyen út, a Malévnál is híre ment a szerencsénknek. Bár minket nem ismert az amerikai házaspár, nagyvonalúan felajánlották: majd gondoskodnak ők a szállásunkról, menjünk csak hozzájuk. A londoni szállodában elhelyezkedve rögtön értesítettük őket, hogy nem vesztünk el, csak egy nappal később landolunk.
Isteni érzés volt a merev és fagyos télből az ernyedt, nyárias hangulatba megérkezni. A magyar hölgy férje valóságos cirkálóval várt bennünket a reptéren, és már suhantunk is Miami Beach legelegánsabb negyede felé.
Az utat pálmafák szegélyezték, balra a tenger, jobbra üveges portálú szállodák és fehéren világító, Bauhaus jellegű lakóházak. Letisztult elegancia áradt mindenből, még a ráérősen andalgó, nyáriasan öltözött járókelőkből is.
Az autóban átkaroltam ifjú feleségem vállát, és titkon reméltem, érzi, micsoda főnyereményt fogott ki magának személyemben. Szinte filmvászonra illő, ahogy elkezdjük Floridában közös életünket.
Begördültünk Miami Beach egyik, nagyjából negyvenemeletes épülete elé. Vendéglátóink egy úgynevezett condominiumban laktak, ami a társasháznak felel meg, de távolról sem hasonlít a mi jó kis szocialista épületeinkre. Inkább egy hatalmas szállodára, amelyben többféle szolgáltatás is működik, a recepciótól a szabadidős tereken át az uszodáig.
Gyalog indultunk el a lépcsőn, miközben Ágival nem győztük forgatni a fejünket. A kőkockás padlójú házfolyosók után a csarnok tágasságú előtér, a szőnyegezett, díszes szegélylécekkel ékesített lépcső és a ragyogó folyosó minden képzeletet felülmúlt. Amikor azonban vendéglátóink lakásába beléptünk, hátrahőköltünk. A giccs még a szokványos amerikai viszonyokat is felülmúlta. A falakon cirádás selyemtapéta, a szobákban kristálycsillárok, műbarokk keretbe foglalt képek a falon… Ilyen szállásra nem számítottunk, de panaszunk nem lehet, annyi szent.
Egy üdvözlő koccintás után a házigazda mosolyogva így szólt:
– Ti nem itt laktok majd, foglaltunk nektek egy külön lakrészt, legyen némi magánszférátok, ha már nászútra jöttetek.
Kíváncsian baktattunk fel a férfi nyomában még egy emeletet. Az ajtó kitárult, és egy teljesen üres, fehérre meszelt falú garzon küszöbén álltunk, amelynek hálórészében egy lepedővel letakart matrac várta az ifjú párt. A lakásban semmi egyéb. Hát elférni elférünk – állapítottuk meg kényszeredett mosollyal. Vendéglátónk sejtelmesen ránk kacsintott, aztán behúzta maga mögött az ajtót, és kettesben maradtunk.
Ahogy körülnéztünk, kiderült, ha berendezés nincs is, de kilátás annál inkább, és mi más kellene két fiatal szerelmesnek… Kiléptünk az erkélyre, és a látvány kárpótolt a spártai körülményekért. Alattunk a szélben bólogató pálmafák, az út túloldalán a végtelenbe nyújtózó, csillámló strand. Elhatároztuk, hogy mindennap leugrunk majd valahová megreggelizni, veszünk kenyeret, vajat, tejet, neszkávét, és ez lesz a mi kis miami luxusunk.
Ami az eltervezett idillt illeti, a nyugalmunk nem volt épp teljes. Vendéglátóink kitartóan hurcoltak bennünket helyi társaságaikba, de leginkább úgy, mint a véres kardot: nézzétek csak ezeket a szerencsétlen magyarokat, akiket felkaroltunk! Valóban tárgyakként mutogattak bennünket, saját jótékonykodásuk élő bizonyítékaiként. Ennek megfelelően barátaik kíváncsian méregettek bennünket, kuriózumnak számítottunk az általuk nem ismert kelet-európai ország lakójaként. Mindenütt értetlenkedve fogadták a szándékunkat, ugyan miért akarunk visszamenni oda az isten háta mögé. Az ő világképük középpontjában Amerika állt, és el sem tudták képzelni, hogy máshol is lehetséges az élet.
Házigazdáink színházba is elvittek minket, de a jegyeket az alapján foglalták, hogy mikor van hely az első sorban, nem a szerint, melyik darabot – ahogy ők mondják: show-t – akarták látni… Az ilyen kulturális programoknak amúgy is inkább az új ruhaköltemények felvonultatása volt a célja, és nem utolsósorban, hogy irányunkban gyakorolt jóságukat hangoztassák.
Mi mást tehettünk, lenyeltük a békát: a hetvenes években Miamiba eljutni ugyancsak kevesek kiváltsága volt. És a kellemetlen vendéglátókat leszámítva valóban életre szóló élményekkel gazdagodtunk. Eljutottunk Disney Worldbe, delfinshow-t néztünk, fürödtünk az óceánban, és feltárult előttünk egy addig csak filmekből ismert világ. Tegyük hozzá, a maga társadalmi sajátosságaival, amiről Magyarországról nézve szintén fogalmunk sem lehetett. Az első élelmiszer-vásárláskor magabiztos angolsággal – elvégre angol tagozatos gimnáziumba jártam –, válogatott udvarias fordulatokkal kérdeztem meg a biztonsági őrt (ami számunkra akkor még szintén ismeretlen látványnak számított) egy boltban:
– Megmondaná, kedves uram, merre találom a vajat?
Tágra nyílt szemmel meredt rám, majd ennyit válaszolt:
– Non comprende, soy Cubano. Nem értem, én kubai vagyok.
Azóta is mondom mindenkinek, ha Floridába látogatnak, vigyenek úti szótárt, lehetőleg spanyolt. Mára nemcsak a nyelveket értem jobban, de egy kicsit a világot is, és feleségemmel nosztalgiával gondolunk vissza naivitásunk boldog éveire.
