Frode Brandeggen (1970–2014) a legtöbbek számára ismeretlen szerző, aki 1992-ben debütált több mint kétezer oldalas, kísérleti regényével, a Konglomerációs lélegzettel, amely hamar feledésbe merült. A rákövetkező években Brandeggen egy szélesebb közönséget megszólító, új kifejezésmód keresésére indult. Ennek eredményeképp születtek meg a krimik gyengeségeit kifigurázó mikroregényei, középpontjukban Rajtakopóval, a banális főhőssel, aki már a bűncselekmények elkövetése előtt a tett színhelyén vagy a közvetlen közelben tartózkodik,
így egy-egy ügy megoldására nem kell sokat várni.
Brandeggen tehát azoknak akart krimit írni, akiknek nincs idejük hosszú könyvek olvasására, vagy utálnak olvasni, de szeretik a krimiket. A rövid kéziratokon kívül terjedelmes jegyzetanyag is fennmaradt utána, amely rámutatott, hogy az első ránézésre egyszerűnek ható könyvek nagyon is tudatos felépítést követnek.
Az Ø Kiadó gondozásában magyarul megjelenő kiadvány először gyűjti egy kötetbe Brandeggen mind a tizenöt Rajtakopó-regényét, amelyeket Bruno Aigner (1934–) német annotátor tekintélyes mennyiségű, túlzóan aprólékos és abszurd módon rajongó végjegyzettel látott el.
Johan Harstad: Rajtakopó (részlet)
Fordította: Veress Kata
RAJTAKOPÓ ÉS A SZERENCSÉS GYILKOS
- fejezet
Fülsiketítő zaj hasított át a városi éjszakán.
Rajtakopó kezéből kiesett a kávésbögre a lakása ablakánál, ahonnan most is a gyanús alakokat figyelte, mint mindig, amikor nem tudott aludni.[89] Súlyos problémája volt ez. Gyerekkorában ugyanis a szülei erőltették, hogy hegedülni tanuljon, és a technikás Goldberg-variációk gyakorlásakor akárhányszor rossz hangot fogott le, tanára, Gregorius nádpálcával a körmére csapott, így azóta Rajtakopó szorítási képessége időnként megadta magát, amikor koncentrálás közben ismeretlen eredetű zaj ütötte meg a fülét.[90] Ezen tizenkét évnyi terápia is csak annyit segített, hogy még tovább keserítette a keserűségét. Rajtakopó lábán forrón izzó folyadék csorgott végig, és eláztatta a nadrágszárát. Kellemetlen volt; látta, hogy foltot fog hagyni. De pontosan tudta, hogy sírni tilos.[91]
A hang irányába fordulva szemtanúja lett, ahogy egy lány hangos csattanással a folyóba zuhan.[92]
- fejezet
A tettes kezében még ott füstölgött a pisztoly.[93]
- fejezet
‒ Hé! ‒ kiáltotta Rajtakopó.
‒ A fenébe ‒ motyogta a tettes, és nekiiramodott.
Rövid, de heves üldözés után Rajtakopó földre terítette.[94]
‒ Imádkozhatsz, hogy a lány még életben legyen, különben gyilkos vagy, a gyilkosok pedig hosszú évekre rács mögé kerülnek. Trottyos vénemberként szívhatnál csak újra szabad levegőt.
‒ Jaj, ne! Akkor remélem, tényleg nem öltem meg. De menjünk le a folyó partjára, és nézzük meg, mi a helyzet![95]
Futólépésben a folyóhoz siettek.[96] A lány közben kimászott a partra. Vérzett a jobb karja, de ettől eltekintve egészen jól nézett ki.
‒ Semmi bajom ‒ mondta. ‒ Biztosan csak beleakadtam egy ágba. Alig lehetett látni a víz alatt, nem hibáztatnék érte senkit. Mondhatni üröm volt ez az örömben. De csak hogy tisztázzuk: nem ért golyó. Félresikerülhetett a célzás.[97]
Rajtakopó szúrós tekintettel nézett a tettesre.
‒ Ezúttal szerencséd volt, de nehogy azt hidd, hogy büntetés nélkül megúszod! Valamiféle következménynek lennie kell, akárhogy is nézzük.
‒ Erre nem számítottam. De igazad van.
A tettes Rajtakopó felé nyújtotta a kezét, hogy megbilincselje.
‒ Sajnos most nincs nálam bilincs, ezért csak remélni tudom, hogy nem lesz több ballépésed. Remélhetem?
A tettes bűnterhelten bólintott.
‒ És ‒ folytatta Rajtakopó.
‒ Igen?
‒ Jössz nekem egy kávéval!
Nevettek.[98]
A lány is, bár szemmel láthatóan nagy fájdalmai voltak, így az ő nevetése némileg erőltetettnek hatott.[99]
Mindenesetre élt. Amit az emberek többségéről nem lehetett elmondani.[100]
[89] Brandeggen ugyancsak álmatlanságban szenvedett, és saját felelősségére időszakosan ezt a maga által kevert gyógyszerkoktélt szedte: 10 mg Imovane® (zopiklon), 5 mg Stilnox® (zolpidem), 0,5 mg Rivotril® (klonazepám) és/vagy 5 mg Valium (diazepám).
[90] Ugyanez igaz volt Brandeggenre is. Azzal csúfolták, hogy minden kicsúszik a kezéből. Mert valóban minden kicsúszott a kezéből.
[91] Ez ismét igaz volt Brandeggenre is.
[92] Utólag Brandeggen ócsárolta magát, amiért ezen a szöveghelyen nem jutott eszébe jobb szó a „csattanás”-nál. Tizenegy napig küzdött a mondattal, mindhiába.
[93] Ennél konkrétabb rajtakapás aligha létezik. A különálló fejezetet pedig a mondatban rejlő, egészen rendkívüli feszültség és várakozás is indokolja: vajon mi fog történni? Beletörődik a gyilkos a sorsába, vagy Rajtakopóra fogja a fegyvert?
[94] Ismételten megfigyelhetjük a szerző hallatlanul hatásos narratív fogásait. Fenntartja a feszültséget, ugyanakkor nem vesztegeti az időt. Aki elolvassa a mondatot, a „heves” szónak hála egyenesen remegni kezd izgalmában. Valóban heves élmény, és ez így is van rendjén. A krimiirodalom ilyen. Heves. És könyörtelen.
[95] Könnyen lehet, hogy mindez nem más, mint Brandeggen egyszerű és kiszámítható világ utáni vágyának kivetülése, ám a gyilkos empátiája és aggodalma az áldozat hogyléte felett érdekes fordulatot kölcsönöz magának a regénynek is.
[96] Futottak. De nem olyan gyorsan, hogy netán elessenek és megüssék magukat. Remek, precíz mondat.
[97] Lehetséges Stockholm-szindróma. De nem tudni biztosan. Jó krimihez mérten a szerző nem oldja fel a kétértelműséget, és több lehetőséget is nyitva hagy.
[98] Az ügy megoldódik, helyreáll a rend. A szerzőt meglehetősen nyugtalanította, ha kibeszéletlenségek maradtak a szereplőiben egy-egy szöveg végén, ezért törekedett a békés lezárásra, még ha valódi barátságok nem is szövődhettek.
[99] A harmónia ellenére Brandeggen ezen a ponton éreztetni kívánta, hogy hiába oldódott meg az ügy, a lánnyal nincs minden rendjén. Így mintegy újra jelezte, hogy a tetteknek következményük van.
[100] Brandeggent lenyűgözte a tény, hogy több ember halott, mint amennyi él.
Nyitókép: John Erik Riley
