Az elmúlt negyven év során széthulló társadalmi csoport hanyatlásáról már sok helyen lehetett olvasni, de ilyen őszinte, személyes tapasztalaton alapuló íráshoz, mint J. D. Vance erőszakot, traumákat és alkoholt is felvonultató memoárja, eddig nem lehetett szerencsénk.
Vance nagyszülei elmenekültek az őket körülvevő nyomorból, felépítettek egy középosztálybeli életet, és unokájuk a Yale jogi karán végzett, bebizonyítva, hogy igenis feljebb lehet lépni a ranglétrán. A Vance család történetéből azonban kiderül, hogy ez csak a felszín.
A szerző minden közeli hozzátartozója kemény küzdelmet folytatott középosztálybeli életük követelményeivel. Soha nem tudtak teljesen megszabadulni az alkoholizmus, erőszak és traumák által meghatározott örökségtől, Vance pedig kendőzetlenül mutatja be, hogy ő maga is a mai napig küzd származása démonaival.
A hús-vér figurákat felvonultató Vidéki ballada az Amerikai Álomról megrendítő, de humortól sem mentes emlékiratából kiderül, mit jelent felkapaszkodni a mélyből, és hogy miként vált emberek tömegei számára elérhetetlenné az Amerikai Álom.
J. D. Vance könyve megjelenésekor kirobbanó kritikai és közönségsikert aratott, és az évek során hivatkozási alap lett mindazok számára, akiket érdekel az amerikai közelmúlt és jelen. 2020-ban Ron Howard (A Da Vinci-kód, Egy csodálatos elme) készített belőle filmet a Netflixre, Amy Adams és Glenn Close főszereplésével.
J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról (részlet)
Fordította: Varró Attila
Bevezető
A nevem J. D. Vance, és egy vallomással kell kezdenem: a kezükben tartott könyv létezése véleményem szerint kész abszurdum. Rögtön a borító hátsó oldalán ott virít, hogy emlékirat, pedig csak harminchárom éves vagyok, és pontosan tudom, hogy semmi különöset nem értem el az életemben. Főleg nem olyasmit, ami megérné egy vadidegennek, hogy pénzt adjon ki egy rólam szóló könyvért. A legkirályabb dolog, amit eddig letettem az asztalra – legalábbis papíron –, egy jogi diploma a Yale-ről: olyasmi, amit a tizenhárom éves J. D. Vance röhejes baromságnak tartott volna. Évente mintegy kétszáz ember végez ezen a karon, és higgyék el, többségük élete egy árva újságcikket sem érdemelne. Nem lett belőlem szenátor, kormányzó, sem visszavonult államtitkár. Nem indítottam több milliárd dolláros vállalkozást vagy világjobbító nonprofit céget. Van egy rendes munkám,
boldog házasságban élek egy komfortos otthonban, két kutyával.
Szóval ez a könyv nem azért született, mert valami különleges dolgot tettem. Azért írtam meg, mert valami teljesen hétköznapi dolgot tettem, ami a hasonló származású gyerekek többségének sosem adatik meg. Tudják, én szegény családban nőttem fel, a rozsdaövezetben, egy ohiói kohászvárosban, ahol fokról fokra elhamvadnak a munkalehetőségek és remények, amióta az eszemet tudom. Finoman szólva ellentmondásos kapcsolatom van a szüleimmel, egyikük alkohol- és drogfüggő jóformán születésem óta. Gyakorlatilag a nagyszüleim neveltek fel, akik soha nem jutottak el az érettségiig, és a teljes rokonságból is csak néhányan jártak főiskolára. A statisztikák szerint a magamfajta gyerekek meglehetősen zord jövő elé néznek: ha mázlijuk van, talán nem segélyből élik le az életüket, ha pechjük, idő előtt herointúladagolásban végzik – mint több tucat ismerősöm tavaly a szülővárosomban.
Az egyike voltam ezeknek a zord jövőre ítélt gyerekeknek. Majdnem kibuktam a középiskolából. Kis híján engedtem a mélységes haragnak és sértettségnek, amely ott égett a körülöttem élőkben. Manapság az emberek rám néznek, látják a munkámat, a borostyánligás végzettségemet, és valami zseninek tartanak – elvégre csakis egy kivételes tehetségű ember juthatott fel odalentről idáig. Minden tiszteletem dacára azt kell mondanom, ez az elképzelés úgy baromság, ahogy van. Ha volt is bennem némi tehetség, jóformán teljesen eltékozoltam, mire néhány melegszívű ember végre a segítségemre sietett.
Ennyi az életem igaz története, és ezért írtam ezt a könyvet. Szeretném, ha az emberek tudnák, milyen érzés kis híján lemondani magunkról, és hogyan jutunk el odáig. Szeretném, ha az emberek megismernék, mi zajlik a szegények életében, és milyen lelki hatást gyakorol az anyagi és szellemi nyomor a gyerekeikre. Szeretném, ha az emberek látnák, hogyan éltük meg az Amerikai Álmot, én és a családom. Szeretném, ha megértenék, milyen is az a bizonyos társadalmi felemelkedés. És nagyon szeretném, ha megértenének valamit, amire én is csak nemrég jöttem rá: mi, akik elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy elérjük az Amerikai Álmot,
ettől még nem szabadultunk meg hátrahagyott életünk démonaitól.
Történetem hátterében ott rejtőzik egy etnikai összetevő is. Fajtudatos társadalmunk szótára nagyrészt megragad a bőrszín szintjén: „feketék”, „sárgák”, „fehér kiváltságok”. Időnként jól jönnek az ilyen átfogó kategóriák, de ahhoz, hogy megértsék az én történetemet, mélyebbre kell hatolni – egészen a gyökerekig. Noha fehér vagyok, sosem éreztem egy klubban magamat a keleti part fehér, angolszász, protestáns rétegével. Az én klubom az a sok millió munkásosztálybeli fehér, akik eredetileg Skóciából vagy Írországból származnak, és sosem végeztek főiskolát. Ezeknél az embereknél a nyomor családi hagyomány: őseik idénymunkások voltak a déli rabszolgatartó gazdaságban, utána részes bérlők, majd szénbányászok, végül gépkezelők és gyári munkások a közelmúltban. Honfitársaik hegyvidéki tahóknak, fehér szemétnek hívják őket. Én szomszédoknak, barátoknak és családtagoknak.
A skót-ír az egyik legjellegzetesebb népcsoport Amerika olvasztótégelyében. Egykor valaki az írta róluk: „Bejárva egész Amerikát, minduntalan lenyűgözött a skót-írek példátlanul egységes és változatlan szubkultúrája. Családi felépítésük, vallási és politikai meggyőződésük, társadalmiéletük jóformán szemernyit sem módosult a széles körben tapasztalt hagyománytagadáshoz képest”. Számos erényünk köszönhető ennek a sajátos tiszteletnek a kulturális tradícióink iránt – rendíthetetlen lojalitás, buzgó család- és hazaszeretet –, és épp annyi bűnünk. Utáljuk az idegeneket és a különbözőséget, épp úgy a külsőben, mint a viselkedésben, de legfőképp a beszédben. Csak akkor érthetnek meg engem, ha észben tartják, hogy szívem mélyén mind a mai napig egy skót-ír tahó vagyok.
Az etnikai hovatartozás csupán az érem egyik oldala – a másik a földrajzi elhelyezkedés. Amikor a skót-ír bevándorlók első hulláma partot ért az Újvilágban a 18. század derekán, azonnal szívükbe zárták az Appalache-hegységet. Noha a területe hatalmas – Alabamától Georgiáig nyúlik délen, Ohiótól New York állam pereméig északon –, az itt élők kultúrája bámulatosan egységes. Családom, akik Kelet-Kentucky hegyei között élnek, „hillbilly”-nek, hegylakóknak tartják magukat, de Hank Williams Jr. – aki louisianai születésű és Alabamában él – ugyanígy nevezi magát egyik hegyvidéki fehér balladája, a „Vidéki kölyök a jég hátán is megél” szövegében. Az Appalache-vidék politikai szemléletváltása demokratáról republikánusra rajzolta át a nemzet politikai térképét Nixon után. És az Appalache-vidék az, ahol a fehér kétkezi munkások jövője a legsötétebb. Legyen szó szociális röghöz kötöttségről, szegénységről, válásokról vagy drogfüggőségről, szülőföldem a gyötrelmek melegágya.
Ennek fényében aligha meglepő, hogy borúlátó népek vagyunk. Az már meglepőbb, hogy
a felmérések szerint egész Amerikában a munkásosztály látja legborúsabbnak a jövőt.
Kishitűbbek még a latino bevándorlóknál is, akik pedig elképesztő nyomorban élnek. Kishitűbbek a feketéknél is, akik érvényesülési lehetőségek terén még mindig jóval a fehérek mögött járnak. Noha a keserű valóság valóban rászolgál némi cinizmusra, valami más is zajlik a háttérben, amiért a magamfajta hegyi tahók mindenki másnál – beleértve sokkal sanyarúbb helyzetű sorstársaikat – nagyobb arányban ábrándulnak ki a jövőből.
Méghozzá teljes gőzzel. Elszigeteltebbek vagyunk, mint korábban bármikor, és továbbadjuk gyermekeinknek ezt az elszigeteltséget. Vallásunk megváltozott – az alapját jelentő templomok bőkezűen szórják a hangzatos szólamokat, de szűk marokkal mérik a szociális segítséget, amely jobbá tehetné a nyomorgó gyermekek életét. A többség kiszorult a munkaerőpiacról vagy nem hajlandó a jobb esélyek kedvéért elköltözni. A férfiak hadilábon állnak saját férfiasságukkal, amelynek számos vonása – miközben kultúránk alapjait jelenti – megnehezíti az alkalmazkodást a rohamosan változó világhoz.
Amikor szóba kerül népem kutyaszorítója, gyakran találkozom ilyesféle magyarázatokkal: Hát, persze hogy a fehér munkások egyre rosszabb helyzetben vannak, J. D., de felcseréled az okot az okozattal. Azért több a válás, kevesebb a házasság, és boldogtalanabb az életük, mert szűkülnek a megélhetési lehetőségeik. Ha könnyebben tudnának állást találni, az életük más téren is jobbá válna.
Sokáig magam is így véltem, sőt mindenáron hinni akartam ebben fiatalabb éveimben. Olyan logikus. A munkanélküliség megtépázza a lelket, a pénztelenség még inkább. Miközben az iparosodott Közép-Nyugat lassan elsorvadt, a fehér munkások nemcsak az anyagi biztonságukat veszítették el, de az erre épülő nyugodt otthont és családi békét is.
Ám a tapasztalat kemény tanítómester, és hamar meggyőzött arról, hogy ez az elmélet az anyagi bizonytalanságról – a legjobb esetben is – gyenge lábakon áll. Pár évvel ezelőtt, a Yale jogi karára való beiratkozást megelőző nyaramon állást kerestem, hogy legyen miből a connecticuti New Havenbe költöznöm. A család egyik barátja felajánlotta, hogy dolgozzak nála, egy közepes méretű csempe- és burkolat-nagykereskedésben, nem messze a szülővárosomtól. A padlócsempe brutálisan nehéz: darabja két-három kilót nyom, és általában nyolc vagy tizenkettes csomagban szállítják. A munkám főként abból állt, hogy feltettem a padlócsempéket egy szállító raklapra, majd felkészítettem az indulásra. Kemény meló volt, de tizenhárom dolláros órabérrel járt, és nagyon kellett a pénz, így aztán beálltam,
majd annyi túlórát és pluszműszakot vállaltam, amennyit csak tudtam.
A csempecég nagyjából egy tucat alkalmazottat foglalkoztatott, többségük évek óta ott dolgozott. Az egyik fickó két teljes állást végzett náluk, bár nem kényszerűségből: a második munkájában megvalósíthatta régi álmát, repülőgépet vezethetett. Óránként tizenhárom dollár szép pénzt jelent mifelénk egy egyedülálló férfinek – egy rendes lakás havi ötszáz dollárt kóstál –, és a csempebiznisz biztosan emelkedő keresetet kínált. Akik több éve a cégnél dolgoztak, a romló gazdasági helyzet ellenére már tizenhat dolláros órabérnél jártak, ami éves szinten harminckétezret jelentett – abból már egy család is tisztesen megélt. A viszonylagos létbiztonság ellenére a vezetők mégsem tudtak hosszú távú munkaerőt találni a raktárosi állásomra. Amíg ott dolgoztam, három fickó fordult meg a raktárban, és a magam huszonhat évével magasan én voltam a korelnök.
Az egyikük, nevezzük Bobnak, néhány hónappal előttem került a csemperaktárba. Tizenkilenc éves volt, egy terhes barátnővel a nyakán. Az igazgató jóindulatúan felajánlott a lánynak egy irodai munkát, a telefonhívásokat kellett intéznie. Mindketten pocsékul dolgoztak. A barátnő minden harmadik munkanapját kihagyta, még csak nem is szólt előtte. Noha többször figyelmeztették, hogy változtasson a hozzáállásán, mindössze pár hónapig húzta a cégnél. Bob nagyjából heti egy munkanapot hagyott ki, de máskor sem járt be időre. Ráadásul napi három-négy félórás pisiszünetet tartott. Úgy elfajult a helyzet, hogy a megbízásom végére már saját játékot találtunk ki rá az egyik szakival: elindítottuk a stoppert, amikor kiment a vécére, majd harsogva jeleztük az újabb rekordokat az egész raktárnak: „Harmincöt perc!”, „Negyvenöt perc!”, „Egy óra!”
Végül aztán Bobot is kirúgták. Amikor közölték a hírt, üvöltözni kezdett a raktárvezetővel:
– Hogy teheti ezt velem? Terhes a barátnőm!
És nem ő volt az egyetlen. Legalább két másik fickó – köztük Bob unokatestvére – repült vagy lépett ki a cégtől abban a pár hónapban, amíg ott dolgoztam.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ilyen történeteket, amikor az egyenlő esélyekről papolunk. Nobel-díjas közgazdászok sopánkodnak a közép-nyugati iparvidék hanyatlása és a fehér munkásosztály gazdasági magjának pusztulása miatt. Siralmaik szerint a gyártási tevékenységek tengerentúlra kerülésével egyre kevesebb középosztálybeli keresetet biztosító munka marad a diploma nélkülieknek. Igazuk van – engem is aggaszt a dolog. De ez a könyv másról szól: az egyszerű emberek életéről az ipari gazdaság mélyrepülése idején. A romló helyzetre adott válaszaikról, amelyek a lehető legrosszabbak. A kultúrájukról, amely inkább kiszolgálja a társadalmi hanyatlást, ahelyett, hogy ellene tenne.
A csempecégnél tapasztalt gondok okai mélyebben húzódnak a makrogazdasági folyamatoknál és intézkedéseknél. Egyre több fiatal képtelen a kemény munkára. Mind kevesebb biztos állásra akad jelentkező, akár rövid, akár hosszú távra. Manapság egy fiatalember szemrebbenés nélkül hátat fordít egy rendes munkahelynek kiváló társadalombiztosítással – még akkor is, ha egy asszony várja otthon, és útban van a gyerek. De ennél is aggasztóbb, hogy miután Bob mindent elszúrt, még úgy érezte, hogy vele szúrtak ki. Megfosztva mindennemű hatalomtól, könnyű volt elhitetnie magával, hogy mások irányítják a sorsát és joggal hibáztathatja őket. Márpedig ennek a tévképzetnek semmi köze a kortárs Amerika átfogó gazdasági válságához.
Itt szeretném megjegyezni, hogy noha azokról az emberekről írok, akiket közelről ismerek – az Appalache-hegyvidék fehér kétkezi munkásairól –, egy szóval sem állítom, hogy több rokonszenvet érdemelnek társaiknál. Ez a könyv nem arról szól, hogy a nyomorgó fehéreknek több okuk van panaszra, mint mondjuk a szegény feketéknek. Ezért is bízom abban, hogy a könyvemet olvasva minél többen megértik, miként befolyásolja a családi és osztályhelyzet a nincstelenek életét, függetlenül bármilyen etnikai fénytöréstől. Nem egy szakértő szemében a „segélykirálynő” kifejezés mindmáig csak és kizárólag az ingyenélő fekete családanyákat takarja. Könyvemből remélhetőleg kiderül, hogy nem ebben a szellemben fogantak nézeteim: számos „segélykirálynővel” volt már dolgom,
köztük hajdani szomszédaimmal, akik kivétel nélkül fehérek.
Ez a könyv nem tudományos mű. Csupán az elmúlt pár évben számos kutató, William Julius Wilson, Charles Murray, Robert Puttman és Raj Chetty tett le az asztalra meggyőző és átfogó értekezéseket arról, hogyan zuhant mélypontra a társadalmi felemelkedés a 70-es években, és azóta sem javult a helyzet; azokról a régiókról, amelyek legrosszabbul teljesítenek (csodák csodája, az Appalache-vidék és a rozsdaövezet a sereghajtók közé került); és azokról az általános társadalmi problémákról, amelyeket saját környezetemben is megtapasztaltam. Elbíbelődhetnék egyes állításaikkal, de épp elég beszédesen bizonyították, hogy Amerika komoly bajban van. Noha felhasználom adataikat, és helyenként hivatkozom tudományos forrásokra érveimhez, alapvetően nem azért írtam ezt a könyvet, hogy meggyőzzem önöket egy jól ismert probléma súlyáról. Fő célom az, hogy elmeséljek egy igaz történetet arról, milyen érzés ez a probléma, ha születésed óta kolonc a nyakadon.
Nem mesélhetem el ezt a történetet anélkül, hogy felhasználnám az életem közvetlen résztvevőit. Könyvem nem csupán önéletrajz, egyben családom krónikája is – a kitörési esélyek és a társadalmi felemelkedés története, egy csapat Appalache-hegylakó sorsán keresztül. Két nemzedékkel ezelőtt a nagyszüleim koldusszegények voltak, de fülig szerelmesek. Összeházasodtak és északra költöztek, hogy elmeneküljenek a körülöttük lévő nyomorból. Unokájuk (én) a világ egyik legkiválóbb felsőoktatási intézményében szerzett diplomát. Ennyi a történet dióhéjban – a teljes verzió a következő oldalakon olvasható.
Noha helyenként megváltoztattam a szereplők nevét magánéletük védelmében, ez a történet a lehető legőszintébb beszámoló arról a világról, amelyben felnőttem. Nem vontam össze figurákat, és nem ugrottam át eseményeket. Ahol csak lehetett, összevetettem emlékeimet a hivatalos dokumentumokkal – bizonyítványokkal, magánlevelekkel, fényképekre írt megjegyzésekkel –, de biztos vagyok benne: akárcsak az emlékezetem, ez a beszámoló sem tévedhetetlen. Amikor megkértem a nővéremet, hogy olvassa át az első változatot, félórás civakodás kerekedett az egyik esemény időpontját illetően. Végül az én változatom maradt a könyvben, nem mintha a nővérem memóriáját rosszabbnak tartanám az enyémnél (sőt mi több, jobbnak hiszem),
hanem mert tanulságosnak érzem, hogyan rendeztem el magamban az eseményeket.
Azt sem mondhatnám, hogy elfogulatlan vagyok. Könyvem szinte minden szereplője igazi csődtömeg. Többen közülük még gyilkosságot is megkíséreltek, néhányan sikerrel. Többen közülük testileg és lelkileg bántalmazták saját gyermekeiket. Többen súlyos drogfüggők (akár a mai napig). Mégis szeretem őket, még azokat is, akiket nagy ívben elkerülök, saját jól felfogott érdekemben. Ha pedig bárki úgy érezné, hogy hitvány emberek között nőttem fel, elnézést kérek a félreértésért, tőle és az érintettektől is. Ebben a történetben ugyanis nincsenek gonosztevők. Csak egy rakás, szedett-vedett tapló, akik próbálnak zöld ágra vergődni – saját javukra és, Isten kegyelméből, az enyémre.
Nyitókép: Wikipedia
