Június 20-án kerül a mozikba Jeff Nichols filmje, a Motorosok, mely a ‘60-as években, az amerikai Közép-Nyugaton játszódik, és a Vandals nevű motorosklub történetét meséli el. Vagyis inkább csak mesélné, mert nem nagyon tud mit mondani, és az is iszonyúan kiszámítható.
A kiindulópont
Danny Lyon fotóriporter 1963 és 1967 között követte a chicagói Outlaw Motorcycle Club (Törvényen kívüli motorosklub) tagjait, hogy megörökítse és dicsőítse az „amerikai motorosok” jelenségét. Elkísérte őket versenyekre, kocsmákba, kirándulásokra, velük volt, amikor szórakoztak és amikor balhéztak.
Lyon Hunter S. Thompsontól kért tanácsot a munkához, aki 1965-ben maga is eltöltött egy évet a Hell’s Angels mellett, majd élményeiről cikket, később könyvet írt. Thompson azt mondta neki, hogy takarodjon a klubból, hacsak nem feltétlenül szükséges a fotózás miatt.
„Azt tanácsolta, hogy ne csatlakozzak az Outlawshoz, és viseljek sisakot. Csatlakoztam, és alig viseltem sisakot”
– mesélte később Lyon, aki 1966-67-ben maga is a klub teljes jogú tagja volt. A vége felé azonban, amikor már náci zászlók is előkerültek, a fotós sem látta olyan romantikusnak a helyzetet. Az anyagból készült Motorosok című könyve 1968-ban jelent meg, és hatalmas siker lett. (Itt meg lehet nézni néhányat a leghíresebb képek közül, az alábbi videóban pedig mesél róluk.)
Az, hogy a könyv alapján Jeff Nichols (Take Shelter; Loving) írt és rendezett filmet, tulajdonképpen a fotósorozat évtizedeken át tartó hatását igazolja. A motorosklubok világa, a lázadás mítosza pedig érdekes és sokrétű téma, gondoljuk csak a sikeres Sons of Anarchy, majd az annak spin-offjaként készült Mayans M.C. sorozatokra. Csak ezúttal az a probléma, hogy Nicholsnak alig volt plusz mondanivalója, és egy képeskönyv nem egyenlő a lebilincselő forgatókönyvvel.
Kapcsoljuk a helyszínt
Ahelyett ugyanis, hogy a rendező szimplán a fotók által elmesélt történetre és ne adj isten, a fantáziájára hagyatkozott volna, beleerőltette Danny Lyon személyét is a filmbe (Mike Faist játssza). A film keretét így az adja, hogy Lyon különböző időpontokban beszélteti a chicagói Vandals motorosklub tagjait, habár a karaktereket és a klub történetét leginkább Kathy (Jodie Comer) nézőpontjából ismerjük meg. Ő a klub egyik oszlopos tagjának, Bennynek (Austin Butler) a barátnője, majd felesége,
Bennyben pedig a klub alapítója és vezetője, Johnny (Tom Hardy) saját fiatalkori önmagát és lehetséges utódját látja.
Lyon kérdez, Kathy mesél, aztán egy ponton „odakapcsolnak”, mint egy híradóban, és mutatják, mi történt utána. A kevés kiemelhető jó ötlet közé tartozik, hogy a rendező behozta a női szemszöget, csak közben ez a keretezés inkább valamiféle fikcionalizált, esztétizált dokumentumfilm-jelleget kölcsönöz az egésznek, miközben minden izgalmat és drámaiságot kilúgoz belőle.
Valójában már az elején is könnyű kitalálni, mi lesz a sztori íve, de az idő haladtával egyre sablonosabbá válik. Egy mondatban össze lehet foglalni: a mindenhonnan kilógó figurák a motorosklubban verődnek össze, aztán ez menő lesz, egyre többen lesznek, és amikor már nem lehet kontrollálni a viselkedésüket, jön a nagy-nagy baj.
Sajnos nem kevésbé sablonosak a szereplők sem. Sem Dannyről, sem Bennyről, sem Johnnyról nem tudunk meg sok mindent. Na jó, látjuk, hogy Johnnynak nagyon tetszik, amikor Marlon Brando motoros karaktere A vad című 1953-as filmben így válaszol a „Mi ellen lázadsz, Johnny?" kérdésre: „Mi ellen lehet?”.
Ráadásul abban sem bízhatunk, hogy a szűkszavú, gyakran összehúzott szemöldökkel szemlélődő motorosok maguk mondanak el valamit,
mert nem egy párbeszéd-hangsúlyos filmről van szó. Teljesen érthetetlen például, hogy az alapvetően békés, balhét kerülő és csak időnként, szórakozásból kicsit verekedő, kétgyerekes Johnnyban mi változik meg, amikor hagyja, hogy a klub tevékenysége egyre erőszakosabbá váljon. Hova lesznek a gyerekei? Mit szól a fejleményekhez a felesége, aki gyakran vele megy?
Igen, látjuk a durva verekedéseket, az erőszakot, a gyilkossági kísérleteket, de Lyon valahogy mégsem tud érzelmileg bevonni a történetbe.
Kontextus nélkül
Vagy említhetném például azt, hogy már az elejétől fogva többek dzsekijén látjuk a náci vaskeresztes felvarrót, mégsem esik erről egy büdös szó sem a filmben. Nagyon szájbarágós az a megkülönböztetés is, hogy a később érkező, a vietnámi háborút megjárt új tagok azok, akik elrontják az addig többnyire békésen motorozgató klub szellemiségét, behozva a drogokat, a vandalizmust és a fizikai/nemi erőszakot.
Vietnam futó említésén kívül a korszak Amerikájáról és az akkoriban zajló polgárjogi mozgalmakról sem tudunk meg semmit.
Pedig a lázadás nem vákuumban zajlik. Még annyi sem derül ki, hogy Lyon a mozgalmakat aktívan fotózta, és nyilvánvalóan a motorosoknak is volt ezekről véleménye. Egy pikniken mutatnak például fekete motorosokat, de őket is mintha csak biodíszletnek biggyesztették volna oda, hogy ne érje kritika a készítőket a diverzitás hiánya miatt.
És persze, összeszedtek a mellékszereplők közé egy csomó szokatlan arcú karakterszínészt. Régi jó hollywoodi szokás szerint viszont muszáj volt, hogy Bennyt egy olyan aktuális szívtipró alakítsa, akinek az összevert jeleneteken kívül olyan sima az arcbőre, hogy legszívesebben elkérném az éjszakai széruma nevét. Nem tehet róla, persze, dehát nézzük már meg az eredeti fotókat, mennyivel koszlottabbak és durvább külsejűek voltak ezek a figurák.
Legalább Tom Hardy, a Zipcót alakító Michael Shannon meg a Sonnyt játszó Norman Reedus kellően mocskosnak tűnik,
utóbbi kicsit undorítónak is.
Nem arról van szó, hogy nézhetetlen a Motorosok, mert nem az, még csak nem is kínos. Biztos odafigyeltek a motorok meg a jelmezek korhűségére, a zene is elég jónak tűnt (találtak mást a Born to Be Wild helyett, hála istennek). De filmnek annyira semmilyen, annyira steril, hogy temérdek izgalmasabb elfoglaltságot tudok elképzelni annál, mint hogy valaki 113 percen keresztül hangulatvideót nézzen.
(Képek: Focus Features / UIP)
