Elinor és Marianne - ez volt az eredeti címe Jane Austen eredetileg 1811-ben megjelent klasszikusának, az Értelem és érzelemnek. A Büszkeség és balítélet mellett ez Austen egyik legnépszerűbb regénye, holott a kezdet nem volt éppen zökkenőktől mentes: az író maga finanszírozta a kiadást, és bár az első körben nyomott 750 (!) példány viszonylag gyorsan elfogyott, anyagilag később sem sokat profitált belőle.
A regény cselekménye bár látszólag a házasságbiznisz körül forog, Austen ennél sokkal nagyobbat merített és könyvében kritikus képet festett a korabeli társadalomról. Központi alakja a két Dashwood-nővér, a megfontolt Elinor és a szenvedélyes Marianne, akik apjuk halála után kénytelenek elhagyni a szülői házat. Váratlan találkozások tarkítják mindennapjaikat, kiismerhetetlen vagy éppen félreismert figurák akadnak az útjukba, miközben egy olyan érzelmi hullámvasút utasai ők ketten, amely végül önmaguk jobb megismeréséhez is vezet.
Az Austen-projekt elnevezésű podcastünk következő adásában az Értelem és érzelem lesz a következő nagy téma (a Büszkeség és balítéletről itt beszélgettünk). A kötet most nyáron jelent meg ismét a Menő Könyvek gondozásában - olvassátok el az első fejezetet!
Jane Austen: Értelem és érzelem (részlet)
1.
A Dashwood család régóta Sussexben élt. Hatalmas uradalmuk volt; rezidenciájuk Norland Park nevű birtokuk közepén állt. Nemzedékek óta oly tiszteletre méltó életet éltek, hogy minden környékbeli ismerősük elismerését kivívták. Az uradalom néhai tulajdonosa, egy agglegény, igen hajlott kort ért meg, s az évek hosszú során nővérében talált állandó társra és házvezetőnőre. Ám nővére halála után, amely tíz évvel előzte meg az ő távozását az árnyékvilágból, nagy változások történtek otthonában: hogy pótolja veszteségét, meghívta és befogadta házába unokaöccsét, Mr. Henry Dashwoodot és családját. Mr. Henry volt a Norland-birtok törvényes örököse, s
az öregúr rá is akarta hagyni a vagyonát.
Unokaöccse és hitvese, valamint gyermekeik társaságában kellemesen teltek a napjai, s egyre jobban megkedvelte őket. Mr. és Mrs. Henry Dashwood odaadó figyelemmel leste minden kívánságát, s ez nem érdekből, hanem szívük jóságából fakadt. Elhalmozták őt minden elképzelhető kényelemmel, amelyet ebben a korban még élvezni tudott, s a vidám gyermekzsivaj önmagában is megédesítette napjait.
Mr. Henry Dashwoodnak az előző házasságából volt egy fia; mostani hitvese pedig három leánnyal ajándékozta meg. A fiú, egy józan életű, tiszteletre méltó fiatalember bőségben élt néhai anyja jelentős vagyonából, amelynek a fele reá szállt, amikor elérte a nagykorúságot. Nem sokkal ezután házasságot kötött, így ezzel is gyarapította vagyonát. Ezért
a Norland-birtok megöröklése neki nem volt oly életbevágóan fontos, mint a húgainak;
az ő vagyonuk, leszámítva azt, amit akkor remélhettek, ha atyjukra száll az uradalom, igencsak csekély volt. Anyjuknak nem volt semmije, s atyjuk is csak évi hét ezer font fölött rendelkezett; első felesége vagyonának másik fele ugyanis szintén a fiát illette meg, neki csak haszonélvezete volt rajta.
Az öregúr meghalt. Végrendeletét felolvasták, s ez, mint a végrendeletek általában, egyformán okozott csalódást és örömet. Az öregúr nem volt sem oly igazságtalan, sem oly hálátlan, hogy teljesen kisemmizze unokaöccsét, ám a feltételek, amelyeket az örökléshez szabott, jócskán elvettek a hagyaték értékéből. Mr. Dashwood nem annyira önmaga vagy a fia, mint inkább hitvese és leányai érdekében vágyott az örökségre; ám a végrendelet a birtokot a fiának és a fia fiának, egy négyéves gyermeknek juttatta, méghozzá úgy, hogy ő semmiképp sem gondoskodhatott azokról, akik a legdrágábbak voltak a szemében, s akiknek a legnagyobb szükségük lett volna gondoskodására. Nem oszthatta meg köztük a birtokot, és nem adhatott el egyetlen fát sem értékes erdeiből. Az öregúr az egész vagyont ennek a gyermeknek tartotta fenn, aki – amikor esetenként látogatást tett apjával és anyjával Norlandben – teljesen elbűvölte nagybátyját néhány produkcióval, amelyek egy két-három éves gyermeknél egyáltalán nem szokatlanok: egy kis selypítéssel, némi akaratoskodással, sok ravasz csínnyel és rengeteg lármával; ezzel pedig tökéletesen elhomályosította mindama figyelem értékét, amelyet az öregúr unokahúga és annak leányai jóvoltából élvezett esztendőkön át. Ám Norland ura nem akart hálátlannak bizonyulni, s ezért a három leány iránt érzett szeretete jeléül fejenként évi ezer fontot hagyott rájuk.
Mr. Dashwood először mélységesen csalódottnak érezte magát, de vidám és derűlátó természettel áldotta meg az ég, ezért méltán remélhette, hogy még hosszú évek állnak előtte, s ha takarékosan élnek, tetemes összeget tehet félre az eleve is tekintélyes uradalom jövedelméből, sőt még gyarapíthatja is birtokát. Ám a szerencsének, amely oly későn köszöntött rá, mindössze tizenkét hónapig örülhetett. Csak ennyivel élte túl a nagybátyját, s a késői örökséget is beleszámítva mindössze tízezer font maradt az özvegyére és a leányaira.
Amint nyilvánvaló lett a baj, a fiáért küldtek. Mr. Dashwood összeszedte minden erejét, amit a betegség még meghagyott neki, és sürgetőleg fia gondjaiba ajánlotta mostohaanyját és húgait.
Mr. John Dashwood, ellentétben a család többi tagjával, nem volt mélyen érző ember, ám nem maradt rá hatástalanul, hogy atyja ily kéréssel fordult hozzá a nehéz időkben, ezért megnyugtatta, hogy minden tőle telhetőt el fog követni a család jóléte érdekében. Atyja megkönnyebbült az ígérettől, és Mr. John Dashwoodnak ezek után bőven maradt ideje, hogy végiggondolja,
mennyit is tud tisztességgel betartani adott szavából.
Nem volt rosszindulatú fiatalember, hacsak a meglehetősen rideg szívet és önzést nem tekintjük rosszindulatnak; általában azonban tisztelet övezte, mivel mindennapi kötelességeit illendően teljesítette. Ha egy szeretetre méltóbb nőt vett volna feleségül, talán még több tiszteletet vívhat ki, talán még ő maga is szeretetre méltóbbá válik; hisz nagyon fiatalon nősült, és nagyon szerette a feleségét. De Mrs. John Dashwood férje eltúlzott utánzata volt: korlátoltabb és önzőbb még nála is.
Amikor a fiú szavát adta az atyjának, azt fontolgatta magában, hogy egy fejenként ezerfontos ajándékkal megtoldja húgai vagyonát. Akkor valóban úgy gondolta, hogy ezt meg is fogja tenni. Melengette szívét a kilátás, hogy évi négyezer fontot örököl a jelenlegi jövedelmén kívül, ráadásul anyja vagyonának második felét is megkapja, és úgy érezte, képes lesz a nagylelkűségre. Igen, ad nekik háromezer fontot: mily bőkezű és nemes tett! Ez elegendő lesz arra, hogy gondtalan életet teremtsen nekik. Háromezer font! Nem sok kényelmetlenséget kell eltűrnie ahhoz, hogy egy ily jelentős összeget nélkülözni tudjon. Egész nap s azután még napokig ez járt a fejében, és nem bánta meg elhatározását.
Alighogy eltemették az apósát, Mrs. John Dashwood, anélkül hogy szándékáról bármi módon értesítette volna anyósát, gyermekével és a szolgáival beállított Norlandbe. Senki nem vitathatta el a jogát, hogy odamenjen; attól a perctől fogva, hogy apósa elhunyt, a ház a férje tulajdonába szállt;
ám viselkedése annál tapintatlanabb volt,
és Mrs. Henry Dashwood helyében akármely mindennapi érzésű asszony rendkívül visszatetszőnek találta volna. Az özvegy lelkében a tisztességről oly kényes, a nagyvonalúságról oly romantikus érzelmek éltek, hogy az effajta sértés, bárkitől származzék is, vagy bárki szenvedje is el, végtelen undort keltett benne. Mrs. John Dashwood soha senkinek nem tartozott a kedvencei közé férje családjában, mostanáig azonban az asszonynak nem nyílt alkalma rá, hogy kimutassa, mennyire nincs tekintettel mások érzéseire, ha a helyzet úgy hozza.
Mrs. Dashwoodot annyira fájdalmasan érintette ez a szívtelen viselkedés, és annyira őszintén megvetette érte a menyét, hogy amikor az megérkezett, legszívesebben örökre elhagyta volna a házat. De legidősebb leánya addig könyörgött, amíg hajlandó volt végiggondolni, vajon helyes-e, ha elmegy, majd a három gyermeke iránt érzett gyengéd szeretet miatt mégis maradt, s a kedvükért elkerülte a szakítást a bátyjukkal.
Elinort, a legidősebb leányt, akinek a rábeszélése oly hathatósnak bizonyult, a mások iránti megértés és a józan ítélőképesség jellemezte, ennélfogva, bár még csak tizenkilenc esztendős volt, anyja tanácsadója lehetett, és – mindnyájuk érdekében – gyakran ellensúlyozta Mrs. Dashwood elhamarkodottságát, amely nemegyszer vezetett volna meggondolatlan lépésekhez. Remek természete volt: szeretettel viszonyult másokhoz, és erős érzelmek fűtötték, de tudta, hogyan uralkodjék rajtuk; kívánatos lett volna, hogy ezt a tudást anyja is elsajátítsa, nemkülönben idősebbik húga, aki azonban a leghatározottabban nem óhajtott ilyesmit megtanulni.
Marianne képességeit tekintve sok szempontból felvehette a versenyt Elinorral. Érzékeny volt és okos, ám mindenben túlzó; a bánatban, az örömben nem ismert határokat. Nagylelkű volt, szeretetre méltó, érdekes: minden, csak megfontolt nem. A hasonlóság közte és anyja közt azonnal szembeszökött.
Elinor aggodalommal figyelte húga szélsőséges érzelmeit, Mrs. Dashwood azonban tisztelte és bátorította őket. Most, a szeretett férfi halála után, egymást hajszolták bele a vad szenvedésbe. A gyötrő bánatot, amely erőt vett rajtuk, szándékosan életben tartották, előkeresték, újra- meg újrateremtették. Tökéletesen átadták magukat a szomorúságnak. Minden erre alkalmas gondolattal boldogtalanságukat erősítették, s arról hallani sem akartak, hogy a jövőben esetleg vigaszt nyerjenek. Elinor is kegyetlenül szenvedett; ő azonban képes volt harcolni, képes volt erőt venni magán. Szót tudott érteni a bátyjával, fogadni tudta sógorasszonyát, amikor az megérkezett, és tudott kellő figyelemmel bánni vele; és tudott küzdeni, hogy anyját hasonló erőfeszítésekre sarkallja és hasonló türelemre buzdítsa.
Margaret, a legkisebbik leány jó kedélyű, jóindulatú teremtés volt, ám már jócskán átvette Marianne romantikus természetét, anélkül hogy megközelítőleg annyi esze lett volna, mint neki, s tizenhárom éves korára semmi jelét nem adta, hogy valaha képes lesz felnőni nővéreihez.
