Az 1990-es évek elején magasra szárnyalt a remény, hogy a liberális demokrácia eszméje a közép- és kelet-európai országokat is meghódítja. Ám a régió politikai-társadalmi átalakulása a liberalizmus keserű kritikájához és elutasításához vezetett. A kommunizmus bukása, érvelnek, úgy tűnik, az autokrácia korának kezdetét jelentette. Ivan Krasztev és Stephen Holmes ragyogóan megírt könyve ezt a folyamatot mutatja be, értelmezi és elemzi.
Ivan Krasztev, Stephen Holmes: A fény kialszik - A liberális demokrácia válságáról (részlet)
A MIGRÁCIÓ MINT ÖNFELADÁS
A Közép-Európában 2015-től 2018-ig tomboló demográfiai pánik mára valamelyest alábbhagyott, de ez nem jelenti, hogy megszűnt; és nem is korlátozódik erre a régióra. Mindenesetre fel kell tennünk a kérdést, miért lett ez politikailag ennyire gyúlékony téma Közép- és Kelet-Európában, ahová gyakorlatilag nem jöttek bevándorlók.
Két tényező játszott ebben szerepet.
Az egyik, mint már mondtuk, a kivándorlás. A kivándorlás miatti aggodalmat fokozza a félelem, hogy asszimilációra képtelen idegenek lépnek be az országba, felhígítják a nemzeti identitást, és gyengítik a nemzeti összetartást. Ezt a félelmet viszont a demográfiai összeomlás jórészt ki nem mondott rémképe táplálja. 1989 és 2017 között Lettország elveszítette lakosságának 27 százalékát, Litvánia vesztesége 22,5 százalék volt, Bulgáriáé csaknem 21 százalék. Kétmillió keletnémet – az 1989 előtti lakosság majdnem 14 százaléka – költözött át Nyugat-Németországba munka és jobb élet reményében. Romániát, miután 2007-ben belépett az EU-ba, 3,4 millió polgára hagyta el, zömükben negyven évnél fiatalabbak. A közép- és kelet-európai demográfiai pánik fő forrása alighanem három tényező kombinációja:
a népesség elöregedése, az alacsony születési arányszám és a kivándorlás véget nem érő áramlata.
A nemzetgyilkos elnéptelenedéstől való félelemnek ritkán adnak hangot, talán mert ha közhírré tennék a kivándorlás nagy arányát, azzal utánzásra bátorítanának. Ám ez a félelem így is valóságos, és közvetve kifejeződik abban az abszurd állításban, hogy az Afrikából és a Közel-Keletről érkező migránsok a térség nemzeteinek létét veszélyeztetik. Az ENSZ becslése szerint Bulgária lakossága 27 százalékkal fog csökkenni napjainktól 2040-ig. Az ország területének csaknem egyötöde „demográfiai sivatag lesz”. Tény, hogy „a modern korban Bulgária szenvedte el a legnagyobb népességzuhanást, amit nem háború vagy éhínség okozott. Az ország naponta 164 embert veszített; hetente több mint ezret, évente több mint 50 000-et.”
Több közép- és kelet-európai hagyta el hazáját a 2008–2009-es pénzügyi válság nyomán, mint ahány menekült a szíriai háború eredményeként ideérkezett.
A nyitott határok világában, ahol az európai kultúrák között állandó dialógus folyik, és ahol az új médiakörnyezet lehetővé teszi, hogy a polgárok külföldön élve se veszítsék el a kapcsolatot az otthoni történésekkel, a közép- és kelet-európaiakat érő fenyegetés rokon azzal, amivel az NDK-nak kellett szembenéznie a berlini fal megépítése előtt. Ez annak a veszélye, hogy a munkaképes korúak kivonulnak hazájukból, jobb életet keresnek Nyugaton. Elvégre Németország és a hasonló országok mindenáron igyekeznek odavonzani a munkásokat, miközben az európaiak – általában – egyre inkább óvakodnak attól, hogy megengedjék Afrikából és a Közel-Keletről érkező nem európaiak állandó letelepedését az országaikban. A nem létező közép- és kelet-európai bevándorlóinváziótól való, különben megmagyarázhatatlan rettegést tehát megérthetjük úgy, mint annak a realisztikusabb, lappangó félelemnek a torz visszhangját, miszerint a saját országuk népességének hatalmas seregei, soraikban a legtehetségesebb fiatalokkal, el fogják hagyni az országot, hogy végleg külföldön maradjanak. Az 1989 utáni kivándorlás roppant aránya, amely fölélesztette a félelmet a nemzethaláltól, segít annak a hevesen ellenséges reakciónak a megértésében, amivel régiószerte a 2015–16-os menekültválságot fogadták, noha a térség országaiba szinte nem is telepítettek át menekülteket.
A tömeges kivándorlás, főleg a fiataloké, alighanem többet tett a liberalizmus térségbeli diszkreditálásáért, mint a lényegében nem is létező bevándorlás.
Közép- és Kelet-Európában 1989 után a szabadságjogok terén az volt messze a leglátványosabb és legkönnyebben érzékelhető előrelépés, hogy az emberek szabadon elhagyhatták hazájukat – utazás, tanulás, munka céljából. A térségben úgy fogták föl, hogy a liberalizmus afféle megszentelt értékké emelte a határokon való átkelés szabadságát. Emiatt azonban a nyugatos és reformer vezetőknek hiányzott a szókészletük ahhoz, hogy kifejezhessék és számításba vehessék a demográfiai aggodalmakat, amelyek az elvándorlásból fakadtak az alacsony születési arányszámú országokban. Így aztán a populista demagógok sikeresen kiaknázhatták a nemzetpusztulástól való kimondatlan félelmet, hogy a nyilvánosság tapsa mellett megbélyegezzék a nyitott határok pártján álló liberalizmust, és azt hirdethessék, hogy a liberális eszme többé nem használható a mai világban.
Még azt is feltételezhetnénk, hogy a lényegében bevándorlásmentes régióban elterjedt bevándorlásellenes politika annak a példája, amit a pszichológusok „áttolásnak” neveznek, egyfajta védekező mechanizmus, amelynek révén az elme tudat alatt kioltja a teljesen elfogadhatatlan fenyegetést, és olyannal helyettesíti, amely szintén súlyos ugyan, de kezelhetőbbnek látszik. Az országot lerohanni készülő, nem létező bevándorlóktól való hisztérikus rettegésben egy kimondhatatlan valóságos veszély (az elnéptelenedés és demográfiai összeomlás) egy képzelt veszéllyel (a bevándorlással) való behelyettesítése nyilvánul meg. Az országot állítólag elözönlő nem európai bevándorlók magas születési rátájától való félelemben az az elhallgatott szorongás tükröződik, hogy a hazai születési ráta nem elegendő a népességszint fenntartásához, és ezt még a folytonos elvándorlás is súlyosbítja. Mindez nyilván csak spekuláció. De valamennyire igazolja az a tény, hogy Kelet-Európában találjuk a világ leggyorsabban zsugorodó népességeit. Orbán nem árul zsákbamacskát: „nekünk magyar gyerekek kellenek, a bevándorlás fegyverletételt jelent”. Szaporulatpárti politikája jobb indikátora a kormány valóságos félelmeinek, mint a bevándorlók nélküli bevándorlóellenes beszéd. A nem létező „migránsinváziótól” való rettegés felszítása azzal, hogy ezt az inváziót csak a határok militarizálása állíthatja meg, talán az egyik módja annak, ahogy a térség populista politikusai kihasználják a választók félelmét, hogy az elmúlt évtizedek lassú népességcsökkenése végül a nemzet eltűnéséhez vezethet – bár nyilvánvaló, hogy ettől nem védenek meg a megerősített határok, sem a külföldön született lakosok diszkriminálása.
A demográfiai összeomlástól való, ki nem beszélt rettegést, annak a világnak a rémképét, ahol a térség ősi nyelvei és kulturális emlékei Bizánc módjára kitörlődnek a történelem könyvéből, tovább erősíti az automatizálás forradalma, mivel fokozatosan elavulttá teszi azon munkaköröket, amelyek betöltésére a munkavállalók mai nemzedékét kiképezték. A sokféleségtől és a változástól való félelem, amit csak fölerősít a teljes társadalmak nyugati mintájú átalakításának utópisztikus programja, a kelet- és közép-európai populizmus fontos megalapozója. Az a tény, hogy a régió kicsi és elöregedő, de etnikailag homogén társadalmakból tevődik össze, részben ugyancsak magyarázza a nacionalista érzelmek hirtelen radikalizálódását. A ma élő lengyel állampolgároknak alig 1,6 százaléka született külföldön, a muszlim vallású lengyel állampolgárok aránya pedig a 0,1 százalékot sem éri el. A térségre jellemző lázas politikai képzeletben azonban az etnikai és kulturális sokféleség így is egzisztenciális fenyegetésként tűnik fel. És míg a lengyelországi lengyelek sohasem találkoznak muszlim emberrel, az Egyesült Királyságban élők igen, s ezek a találkozások sűrűbbek és feszültebbek, mint a muszlimok és a középosztálybeli britek interakciói. Ennek oka az, hogy a nagy-britanniai lengyelek gyakran ugyanazokban a városrészekben élnek, mint a muszlim bevándorlók, és ugyanazokért a munkahelyekért versengenek.
Így hát nem csupán a történelem, hanem a Nyugat-Európában dolgozó közép-európaiak közösségi médiában hazafelé közvetített sérelmei is érzékelhetően hozzájárultak a térségben jelentkező túlfeszített muszlimellenességhez.
A páni rettegés az elnéptelenedéstől, sőt az etnikum eltűnésétől természetesen leginkább a kis nemzetekre nyomja rá bélyegét. Ezeknek a tagjai emiatt hajlamosak ellenállni a reformjavaslatoknak, amelyekről úgy sejtik, leértékelnék egyedi hagyományaikat az egyetemesnek feltüntetett, és ezért könnyen átvehető vagy lemásolható értékek javára. A Pew nemrégi felméréséből kiderül, hogy a kelet-európaiak jobban meg vannak győződve kultúrájuk felsőbbrendűségéről, mint a nyugatiak, ezért nagyon óvakodnak a kozmopolita etika elfogadásától. Egy kis nemzetnek, mondja Milan Kundera, „a puszta léte is bármely pillanatban kétségessé válhat; egy kis nemzet eltűnhet, és ezt tudja is”. Erről nem szabad megfeledkeznünk, amikor Orbán elrugaszkodott állításait elemezzük arról, hogy a hadseregek módjára szervezett fiatal afrikai és közel-keleti férfiak rárúgják az ajtót Európára, és azzal fenyegetnek, hogy letörlik Európát a térképről. A térségből kiáramló tömeg okozta trauma indokolja a máskülönben érthetetlennek látszó erőteljes veszteségérzést még olyan országokban is, amelyek jócskán élvezték a posztkommunista politikai és gazdasági átalakulás előnyeit. Ezzel párhuzamosan egész Európában az utóbbi évtizedek során a legsúlyosabb népességvesztést elszenvedő országok voltak azok, ahol a legjobb választási eséllyel indultak a szélsőjobboldali, antiliberális pártok. Orbán reprodukciópárti politikája is nagyban igazolni látszik, hogy a közép-európai illiberális fordulat mélyen gyökerezik a népesség, főleg a fiatalok kiáramlásának tényében és a demográfiai szorongásban, amit „a jövő kitelepülése” hátrahagyott.
