Ivan Alekszejevics Bunyint az utókor főként a 20. század eleji nemesi és paraszti világ elbeszélőjeként ismeri, pedig a Nobel-díjas orosz író életműve ennél sokkal gazdagabb. A Tolsztoj megszabadulása egy hiánypotló kötet, amelyben könnyed, de árnyalt elbeszéléseket és mély, filozofikus novellákat is találunk. A halál, az élet, az öröklét és a hit kérdései foglalkoztatták, miközben a nagy előd, Lev Tolsztoj előtt tiszteleg.
Ivan Alekszejevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása (részlet)
KÖD
Ford. Rácz Ildikó Mária
Második napja voltunk kint a tengeren. Az első éjszakán virradatkor sűrű köd ereszkedett ránk, eltakarta a horizontot, beborította az árbócokat, és ahogyan egyre növekedett körülöttünk, összeolvadt a szürke tengerrel és a szürke égbolttal. Még tartott a tél, de az utóbbi napokban megkezdődött az olvadás. Olvadt a hó a kaukázusi hegyekben, és a tenger párás leheletében már érződött a közelgő tavasz. És ekkor, a korai borongós reggelen a gép hirtelen elcsendesedett, az utasok pedig, akiket felébresztett a váratlan megállás, a csengő sípszó és a fedélzeten dübörgő lábak zaja, félálomban, fázva és izgatottan, egymás után jelentek meg a hajóhídon. Zavaros csevegés támadt, miközben a szürke ködfoszlányok, mintha csak élnének, lassan kúsztak a gőzhajón.
Emlékszem, eleinte eléggé nyugtalanított mindez.
A hajóorrban szinte folyamatosan csengett a vészharang, a kéményből nehéz, rekedt hörgéssel tört fel a fenyegető üvöltés; miközben mindenki bágyadtan bámulta a növekvő ködöt.
Az pedig nyúlt, görbült, füstként lebegett, és időnként oly vastagon beborította a gőzöst, hogy a homályban imbolygó szellemeknek tűntünk egymásnak. Olyan volt, mint amikor egy borongós őszi alkonyon az ember megborzong a kellemetlen nedvességtől, és érzi, ahogy elzöldül az arca. Aztán a köd kissé feloszlott, szabályosabb s így még reménytelenebb lett. A gőzös ismét elindult, de oly félénken, hogy szinte hangtalan remegett a járó gépezet. Megállás nélkül sípolva, egyre távolodott a parttól, dél felé, ahol már valódi alkonnyá sűrűsödött az áthatolhatatlanul tömör köd – komor, ónszürke homállyá, amely mögött kétlépésnyire már a világ vége hátborzongató üressége tátongott. Az árbócokról, ereszekről és a kötélzetről csöpögött a víz. A kéményből szálló nedves szénpor fekete esőként hullt alá. Szerettem volna legalább valamit látni a zord távolban, de a köd úgy burkolt be, mint egy álom, tompította hallásomat és látásomat: szemem előtt szürke köd, hideg pókháló a szempillámon, a gőzös léghajónak látszott, és a matróz, aki nem messze tőlem dohányzott, és nedves, sós bajuszát szopogatta, néha olyan volt, mintha álomban láttam volna… Hat órakor újra megálltunk.
A ködben egy élő szemre hasonlított az árbócon függő lámpásban felvillanó áram, a fekete füstfelhők méltóságteljesen hullottak alá a nehéz és zömök kémény szájából, majd megálltak a levegőben.
Értelmetlenül és egyhangúan szólt a harang a hajóorrban, borús-bús hangon nyöszörgött egy „sziréna” valahol… talán nem is létezett, csupán a feszült hallgatás szülte, amely a köd végtelen homályában folyton valami titokzatosat sejt. A köd egyre komorabb lett. Fent összefolyt az ég homályával, lent körbejárt a gőzhajó körül, alig érintette a vizet, amely gyengéden csapdosta a gőzös oldalát. Hosszú téli éjszakának néztünk elébe. Akkor, kárpótlásul a sivár napért, és mert a bajoktól való rettegés mindenkit kimerített, az utasok és a tengerészek összegyűltek a társalgóban. A hajót már teljesen körbevette az áthatolhatatlan sötétség, de belül, a mi kis világunk világos volt, zajos és élettel teli. Az utasok kártyáztak, teáztak, bort ittak, az inasok egyik büféből a másikba futkostak, dugók pukkantak. Én lent feküdtem a kabinomban, és hallgattam a léptek zaját a fejem fölött. Valaki egy manírosan-megható, divatos keringőt játszott a zongorán, és ekkor kedvem támadt a társasághoz. Felöltöztem és kimentem.
Azt hiszem, mindenki jól érezte magát azon az estén. Legalábbis úgy tűnt, és jó érzés volt, hogy az este észrevétlenül eltelt. Mindenki megfeledkezett a ködről, a veszélyről; táncoltak, énekeltek, csillogó szemmel sétáltak. Aztán elfáradtak, és aludni akartak… És a tágas, fülledt-forró társalgó, ahol már fájdalmas fényben ragyogtak a lámpák, végül kiürült.
Amikor fél óra múlva benéztem, már teljes sötétség uralkodott, mint szinte az egész hajón.
Fentről néha harang kongása hallatszott, ami igen bizarr benyomást keltett a mély csendben. Aztán lassan az is elhallgatott…
Végigsétáltam a folyosón, leültem a fedélzeti fülkében, nekitámaszkodtam a hideg márványfalnak… Egyszeriben ott is kialudt az áram, mintha hirtelen megvakultam volna. Tapogatózva eljutottam a lépcsőig, azt a dalt dúdolgattam magamban, amit este énekeltek és játszottak a zongorán, felkapaszkodtam a néhány lépcsőfokon a felső fedélzetre – és megálltam: lenyűgözött a holdfényes éjszaka szépsége és szomorúsága.
Ó, micsoda különös éjszaka volt! Nagyon későre járt már – talán virradt. Amíg mi énekeltünk, ittunk, nevettünk és ostobaságokat fecsegtünk egymásnak, az ég, a köd és a tenger eme számunkra idegen világában feljött a szelíd, magányos és örökké szomorú hold, és elérkezett az éjfél… pontosan úgy, mint öt-tízezer évvel ezelőtt. A köd szorosan körülölelt, félelmetes volt belenézni. A kellős közepén, megvilágítva a kerek tisztást a gőzhajó számára, valami fényes, misztikus látomásként emelkedett fel: a késő éjszaka sárga holdja, és ahogyan dél felé ereszkedett és megállt a halvány ködfüggönyön, úgy tekintett ki a hatalmas, szélesen szétterülő körgyűrűből, mintha élne. És volt valami apokaliptikus ebben a körgyűrűben… valami földöntúli, néma titokkal teli dolog volt a síri csendben – az egész éjszakában, a gőzhajóban és a holdban, amely most meglepően közel került a földhöz, és bánatos-szenvtelen kifejezéssel nézett egyenesen az arcomba.
Lassan felkapaszkodtam az utolsó lépcsőfokokra, és a korlátnak támaszkodtam. Az egész gőzhajó alattam volt. A domború fapallókon és a fedélzeten itt-ott halvány, hosszanti vízcsíkok csillantak meg, a köd nyomai. A korlátokról, kötelekről és padokról könnyű, ködszerű árnyékok hullottak alá pókhálóként. A hajó közepén, a kéményben és a gépházban hatalmas és stabil súly volt érzékelhető, míg az árbócokban a magasság és ingatagság.
A gőzös mégis inkább könnyed és karcsú szellemhajónak tűnt, ahogy mozdulatlanul állt ezen a halványan megvilágított tisztáson a ködben.
Jobb oldalán alacsonyan és laposan terült el a víz. Titokzatosan és teljesen hangtalanul hullámzott, beleveszett a holdfényben úszó könnyű párába, és meg-megcsillant benne, mintha aranykígyócskák tűnnének fel és tűnnének el. Ez a csillogás húszlépésnyire tőlem megszűnt, távolabb már alig pislákolt, mint egy halott szem. Amikor felnéztem, ismét úgy tűnt, hogy a hold egy misztikus látomás visszfénye, és hogy ez a titokzatos csend annak a része, ami már a megismerhetőség határán túl van…
Hirtelen megszólalt a harang a hajóorrban. A hangok szomorúan követték egymást, megtörve az éjszaka csendjét, és akkor elölről halk zaj és morajlás hallatszott. Azonnal hatalmába kerített a veszély érzése, és arra késztetett, hogy tekintetem a homályos ködre szegezzem, amelyből hirtelen egy nagy rubintra emlékeztető vérvörös jelzőfény emelkedett ki, és elkezdett gyorsan közeledni felénk. Alatta halvány arany foltokban elmosódva, hosszú láncban világítottak az ablakok; a kerekek zaja, ami először egy közelgő vízesés zúgására emlékeztetett, most a gyorsan forgó lapátok hangjaival keveredett, és hallani lehetett, ahogyan a víz sziszeg és szét- meg szétfröccsen. A gőzhajón az őrszem sietve, mintha álmából riadt volna fel, gépiesen és ügyetlenül kolompolni kezdett, majd nehézkes hörgéssel megszólalt a kürt, küszködve tört belőle elő az egész hajótörzset megrázó öblös és komor moraj.
A ködből válaszhang érkezett, hasonló egy mozdony mély kiáltásához, de gyorsan el is veszett benne, és vele együtt lassan elhalt a kerekek zaja, és szétolvadt a vörös jelzőfény is.
Volt ebben a kiáltásban és zajban valami heves és nyughatatlan – bizonyára a szemközti gőzös kapitánya is fiatal és vakmerő volt –, de mit ért ez a hiábavaló bátorság egy ilyen éjszakán!
„Hol vagyunk?” – ötlött fel bennem. Az őrszemek vélhetően megint szunyókálnak, az utasok mély álomba merültek – összezavart engem ez a köd… Elképzelni sem tudom, hol vagyunk, soha nem jártam még ezen a helyen a Fekete-tengeren… Nem értem ennek az éjszakának néma titkait, ahogyan általában semmit sem értek az életben. Teljesen magányos vagyok, nem tudom, miért létezem. És miért ilyen különös ez az éjszaka, és miért áll ez az álmos hajó az álmos tengeren? És ami a legfontosabb, miért nem egyszerű mindez, miért bír mély és titokzatos jelentéssel?
Elbűvölt az éjszaka csendje, az a csönd, amelyhez hasonló nem létezik a földön, és soha nem is létezett, és teljesen átadtam magam a hatalmának. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valahol a messzi távolban megszólalt volna egy kakas… Elmosolyodtam. „Ez lehetetlen” – gondoltam egyfajta furcsa örömmel; és egész addigi életem oly jelentéktelennek és szánalmasnak tűnt! Ha ebben az órában egy najád úszott volna fel a holdra, nem lepődtem volna meg… Sőt, azon sem csodálkoztam volna, ha egy utoplennyica[1] lépett volna ki a vízből, sápadtan a holdfénytől, és beült volna az utaskabinok ablaka mellett leeresztett egyik csónakba…
Most a hold egyenesen ezekbe a kerek ablakocskákba néz, és halványuló fényével megvilágítja az alvókat, akik úgy fekszenek, akár a holttestek…
Fel kellene ébresztenem valakit? Nem – minek? Most nincs szükségem senkire, és senkinek sincs szüksége rám, és mindannyian idegenek vagyunk egymás számára…
És egyfajta hatalmas, reménytelen bánat kimondhatatlan nyugalma szállt meg. Arra gondoltam, ami mindig is vonzott – mindazokra, akik valaha éltek ezen a bolygón, az archaikus korok embereire, akiket látott ez a hold, és akik bizonyára mindig is oly pöttömnek tűntek és oly hasonlónak egymáshoz, hogy észre sem vette eltűnésüket a földről. De most már ők is idegenek voltak számomra: nem éreztem azt az állandó és szenvedélyes vágyat, hogy átéljem valamennyiük életét – hogy eggyé váljak mindazokkal, akik valaha éltek, szerettek, szenvedtek, örültek, majd elmentek, nyomtalanul eltűntek az idők és évszázadok sötétségében. Csupán egy dolgot tudtam minden kétség és habozás nélkül – hogy létezik valami, ami még a földi ősidők mélységénél is magasztosabb… talán az a titok, amelyet némán őrzött ez az éjszaka… És először gondoltam arra, hogy talán éppen ez a jelentőségteljes dolog, amit általában halálnak neveznek, nézett farkasszemet velem ezen az éjszakán, és hogy első alkalommal fogadtam őt nyugodtan, és értettem meg úgy, ahogyan az embernek kellene…
Reggel, amikor kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy a gőzös teljes sebességgel halad, és a nyitott kabinablakon keresztül meleg, könnyű szellő érkezik a part felől, felugrottam az ágyból, és újra eltöltött az ösztönös életöröm. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, és mivel a hajó folyosóján reggelire szólított a hangos csengőszó, kitártam kabinom ajtaját, és vidáman, fényesre pucolt csizmámmal kopogva futottam fel a lépcsőn. Később mosolyogva ültem a felső fedélzeten, gyermeki hálát érezve valaki iránt mindazért, amit át kell élnünk. Az éjszaka és a köd mintha csak azért lettek volna, hogy még jobban szeressem és értékeljem a reggelt. A reggel pedig szelíd és napos volt, a tavasz tiszta türkizkék ege ragyogott a hajó felett, és a víz könnyedén futott és csobogott az oldalán.
[1] A szláv mondavilágban a szerelmi bánatukban vízbe fúlt vagy mostohaanyjuk által vízbe fojtott lányok elnevezése. Belőlük lesznek a ruszalkák, vagyis a vízi tündérek, más néven sellők, akik Szent Iván ünnepén bájukkal, kacagásukkal megkísértik, elcsábítják a tapasztalatlan legényt vagy a nem kellőképpen szilárd férfiút.
Fotó: Wikipédia
