Az otthon sokféle formát ölthet, lehet az egy gyerekkori emlék, egy étel íze, egy régi tárgy tapintása, egy jóindulatú szomszéd gesztusa, de ugyanúgy lehet fájdalmas tapasztalat, feldolgozatlan trauma is. Csepelyi Adrienn új novelláskötete útközben talált történeteket tár elénk, amelyek ismerős helyekről indulnak – lakás, falusi utca, udvar, piac, lépcsőház –, hogy őszintén és kérletlenül felkutassák az élet törvényszerűségeit. Olvass bele!
Csepelyi Adrienn: Véghorog (részlet)
– Meddig él egy hal, Karcsi bácsi?
Ha nem épp ez a bátortalan hang zavarta volna meg horgászás közben, az öreg biztos ideges lesz. Mivel azonban a szeme sarkából már látta, hogy a híd felől az apró alak közelít, szinte megkönnyebbült. Gyakran látta itt a fiút, amint az két kis kezével markolja a korlátot, és nézi, nézi a vizet. „Még jó, hogy nem éri fel a korlát tetejit” – mondogatta Terike néni, amikor látta, hogy a pulya már megint a hídra megy. Volt, hogy egy fél óránál is hosszabban bámult lefele mozdulatlanul, a töltésoldalban az asszonyok a kezüket tördelték, mert se ráripakodni nem mertek, se elrángatni onnan.
– Attú függ, milyen hal – felelte az öreg halkan, a szemét nem levéve a kapásjelzőről, mintha attól félne, hogy nemcsak a halat, de a gyereket is elijeszti.
– Hát olyan nagyobb. Amék ragadozik.
– Hát, a csuka nem olyan sokáig. Tiz évig, tizenöt… A harcsa, az mán más kérdés. Van ebbe olyan is – bökött a víz felé –, amék akkor bujt ki az ikrábú, amikor én az édesanyám hasábul!
A fiú lassan mászott lefelé a parton. Épp eleget nézte már a horgászokat ahhoz, hogy tudja, ne csapjon zajt. Jó két méterrel az öreg háta mögött megállt, leguggolt.
– Oszt az eszik dögöt?
– A harcsa? Eszik az mindent, fiam. Kishal, béka… De még a kacsára is rámegyen!
– Lehuzza?
– Le az! Nagyapám régen büdös hust rakott a végharogra[1], azzal fogott egy akkorát a szévattyunál, hogy a fejem befért vón a szájába!
Az öreg a vizet nézte, nem láthatta, hogy a gyerek szeme nagyot, sötétet villant.
– Büdös hust?
– Azt. Vagy belet rothasztott, oszt körbetekerte a hargon, ugy hajitotta. Illyen nagy harog vót, ni, drótbul hajlitotta, oszt ugy kiköszörülte a végit, hogy még a te bűrödet is átlyukasztotta vón! Nem vótak akkor ilyen flancos szerelékek, uszót is tallubú[2] meg szelepgumibú csináltunk magunknak.
– De honnen vette a hust? Vagy a belet.
– Nyulat ölt, csirkét… mikor mit. Vágott belülle, ilyen kis ujjomnyi darabokat, a bélbül hosszabbat, oszt kirakta a napra. Másnapra olyan szaga vót, lehetett menni a partra fele.
Alig észrevehetően megmoccant a kapásjelző. Karcsi bácsi pontosan tudta, melyik az a pillanat, amikor közelebb kell lépni a bothoz, ahogy lehajolt, a damilon le-fel mozgó ruhacsipesz ereszkedni kezdett: ráharapott a hal. Az öreg megmarkolta a botot, és berántott, de már akkor a fejét ingatta, amikor még nem is látszott a fogás.
A fiú feszülten figyelt. Felállt és előrehajolt, úgy leste, ahogy az orsó szép lassan felcsévéli a zsinórt. A fenekező alsó horgán egy kis, bajuszos hal vergődött.
– Törpeharcsa, a brant[3] egye meg a pofáját, annyi van belőlle, mint a nyü! – káromkodott az öreg, és jól begyakorolt mozdulattal leakasztotta a horogról. A fiú ekkor jött rá, hogy nem ő az egyetlen, aki lesben áll: a nyárfák közül ebben a pillanatban előugrott egy nagy, iromba[4] macska. Karcsi bácsi oda se nézett, csak hátralökte neki a halat. A macska szinte röptében elkapta, belemélyesztette a fogait a sötét, síkos testbe. A hal még javában csapkodott a farkával, amikor már jókora darabot harapott ki belőle.
A fiú megbabonázva figyelte a kegyetlen jelenetet: a macska felborzolt bundával, ütemesen morogva ette a lassan kiszenvedő halat. Észre se vette, hogy az öreg közben tengerit rak a horogra, és visszadobja a szereléket, az orsót kicsit megtekerve megfeszíti a zsinórt, majd rárakja a csipeszt.
Kisvártatva újabb kapás, újabb akasztás. Ez a hal az ellenkező irányba indult a horoggal, szinte kilőtte a csipeszt, és a férfi is érezte, hogy ez most nem törpe, mert ahogy hajolni kezdett a bot vége, ráparancsolt a gyerekre:
– Mire vársz? Fogjad azt a szákot!
A fiú csak sejtette, hogy az öreg a nyeles hálóra gondol, odaugrott hát, megmarkolta – aztán megállt, mert rájött, hogy fogalma sincs, mit kezdjen vele. Az öreg közben fárasztotta a halat, az olajszín test itt-ott már fodrozta a vizet, vergődve közeledett a parthoz az állat.
– Tartsad odafele elém, hogy abba menjen, nehogy itt nekem a partszélbe akadjon le!
A fiú fürgén, komoly arccal dolgozott, ösztönösen kiváló időzítéssel merített és emelt. Jó félméteres ponty.
– Na! – nyögte az öreg. – Ez mán valami!
– Ez is ragadozik? – kérdezte a gyerek, miközben figyelte, ahogy a férfi kihúzza a haltartó szákot a vízből, kinyitja a száját, és beleereszti a pontyot. A szájat összehúzó madzagot ráakasztotta egy kisbaltával földbe vert karóra a pecabottartók mellett, aztán a hálót halastul leengedte a folyóba.
– Ez? Csak az iszapot turja. Csigát, kagylót, lárvát, meg ami akad. De ennek nincs foga se, a torkába roppantja össze, amit tanál.
A fiú hümmögve nyugtázta az elhangzottakat, aztán csendben figyelte, hogy csalizza fel és dobja be újra az öreg a fenekezőt.
– Megtanit, Karcsi bácsi? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Mire, fiam?
– Hargászni.
– Meg.
A fiú hátulról nem láthatta, hogy az öregnek elfutja a könny a szemét.
A vén Karcsi szegről-végről rokona volt a gyereknek, jól ismerte az apját is. Mit tudhatta ez a szerencsétlen pulya, hogy két éve nem tud úgy kijönni a partra az öreg, hogy ne az ő apjára gondoljon. A biciklire, amit ő talált meg hajnalban a hídkorlátnak támasztva.
A biciklit Feri papó tolta haza, de ránézni se szeretett senki a háznál, úgyhogy eladta két faluval arrébb valakinek, akinek nem hiányzik róla senki.
A falubeliek attól fogva hetekig nem horgásztak. Ha láttak is valakit a parton bottal a kezében, tudták, hogy nem a környékről jött, máskülönben hallotta volna a híreket. Már persze amennyire hírnek nevezhető az a sok találgatás, ami a gyerek apjának eltűnését körbefonta, mint a hínár. Tartozása volt. Szeretője. Titkolt betegsége. De valódi jel, az egyikre se utalt. Az egyetlen gyanús mozzanat, amit bárki is fel tudott idézni az emberrel kapcsolatban, hogy egyszer megállt egy nagy, sötét Mercedes a ház előtt. Az a fajta, amivel a benzint hordták annak idején Ukránból, mert akkora tankja volt, hogy ha csak kétszer fordultak vele naponta, már akkor is megérte. A házból nem jött ki senki, a kocsinak az ablakát se húzták le, csak álltak a hídon[5] egy jó félórát, aztán elmentek. Belátni? Dehogy lehetett, le volt annak a kocsinak mind sötétítve az ablaka.
A felesége azt hajtogatta, az ő férje biztos nem magától ment a víznek, a rendőrség meg nem talált semmit. Se nyomot, se holttestet.
– Megették azt a halak! Máskülönben feljött vón már a viz szinére! – sutyorogta a pulya az iskolában,[6] aztán amikor a fiú belépett, szétrebbentek.
Felesleges volt: ő magától is épp ezen gondolkodott álló nap, de még éjjel is azt látta, ahogy az apja felpüffedt testét viszi a folyó, bőrét horzsolja az uszadékfa, a nád, és végül mindenféle vízi férgek költöznek a szeme helyére. Tudta, hogy megy ez: egyszer talált egy döglött pézsmapockot a híd lábánál.
Eleinte azért ment ki a hídra, hátha meglátja az apját.
Figyelte az örvényeket, hogy forgatják meg az úszó gallyakat, kereste, hol tisztább a víz, mintha csak arra számított volna, hogy az édesapja bármelyik pillanatban visszanézhet rá a zavaros vízből.
– Utánamegy… – tördelte a kezét Terike néni a töltés tetején állva – Drága Jóistenem, ne engedd, hogy utánamenjen!
Később aztán már nem az apja arcát leste a vízben, hanem a halat, amelyik a húsából evett. Néha, ha a nap a megfelelő szögben sütött, nagy, lassú árnyakat látott elúszni a hídpillérek közt. Augusztusra leapadt a víz, itt-ott kibukkant egy-egy bedőlt fa, nagyobb darab beton a régi, felrobbantott hídból. Szemével követte, hol mélyül a meder, ismerte már az örvényeket, látta, hogy térítik el az óvatlanul evezőket. Tudta, honnan hozza a szél a harang hangját, mikor gyülekeznek a fürdőzők nyár elején, hajtják át a csordát a töltésen, mikor húzza le a folyó az esőt. És amikor úgy érezte, már csak egy dolgot nem tud, elindult Karcsi bácsihoz a partra, hogy azt is megtanulja.
Többet nem szorongatta a hídkorlátot. Terike néni megnyugodott. Pedig a fiú addig se ugrani készült. Hanem a bosszúra.
[1] Véghorog vagy eresztőhorog: hosszú vezérzsinórra, 80–100 cm távolságokra, 15–20 cm hosszú előkével felkötött horgokból álló eszköz ragadozó halak horgászatához. Az 5–10 m-es darabokat két karó, bója stb. közé kötik vízfelszínre, vízderékra, a hosszabbakat inkább fenékre eresztik kősúlyzással.
[2] Tallu: toll. Úszónak általában nagyobb lúd- vagy kacsatollat szokás használni, az üreges szára fennmarad a vízen.
[3] Brant: eredetileg vérmérgezést, üszkösödést jelent, Szabolcs-Szatmár-Beregben fene, rosseb értelemben használatos.
[4] Iromba: tigriscsíkos.
[5] A kocsibeálló neve a szatmári vidéken.
[6] Itt: sutyorogták a gyerekek az iskolában. A szabolcs-szatmári nyelvjárásban gyakori, hogy egyes számú alanyt általánosabb értelemben használnak, pl. csip a szunyog (tehát nem egy szúnyog csíp, hanem gyakran, sokan csípnek).
Nyitókép: Valuska Gábor
